Az Életed kérdéseiben ti kérdeztek, Gájer László és Szilágyi Szabolcs atyák pedig válaszolnak. Ezúttal egy mélyen személyes és fájdalmas levél érkezett Esztertől, aki hat év házasság után úgy érzi, már nem tudja szeretni a férjét, és minden nap lelki küzdelmet él meg azért, hogy kitartson mellette. Vajon mit vár tőlünk Isten, ha a házasság, amit egykor szentségként kötöttünk, mára belső szenvedéssé vált?
Eszter: 12 éve vagyok a férjem mellett, ebből 6 éve házasságban. Van egy gyönyörű 4,5 éves gyermekünk. A férjem elképesztően szeretetlen szülőkkel nőtt fel, olyanokkal, akik nem voltak együttérzők, emiatt neki sem fő erényei ezek. A házasságunk alatt sokat szenvedtem ettől, és olyan dolgokat viseltem el, amiktől egyszerűen már nem tudom őt úgy szeretni ami egy házassághoz elég lenne. Hiszek Istenben, és hiszem hogy bármire képes. Pompeji rózsafüzéreket mondtam kettőnkért, magamért hogy tudjam őt szeretni. Azt gondolom nagy lelki utat tettem meg. De még mindig nem tudok az lenni mellette aki lenni akarnék mint feleség. Több pszichés tünetem jelentkezik ha sokat vagyunk együtt. És inkább az a legnagyobb problémám, hogy nem tudom kimondani hogy én ezt a házasságot szeretném. Mert már nem bírom. Mert nem érzem azt hogy szeretném, hazugság lenne. Isten nem támogatja a válást, és én Istent szeretném követni, de mit tudok tenni ha azt érzem minden nap a saját lelkem erőszakolom meg ebben a házasságban hogy össze tudjam tartani? Mégis mit vár Isten egy ilyen helyzetben?
hirdetésGájer László atya:
Minden emberi élet egy kincs, és minden emberi élet egy titok. Hogy mi zajlik egy-egy szív mélyén, azt néha felfejteni is alig lehet. Az emberi élet kezdetén, a felnőttkor küszöbén legtöbben tele vagyunk álmokkal, nagy tervekkel. Jobban szeretnénk csinálni, mint az elődeink. Aztán ahogy haladunk előre, a körülmények és a hibáink gyakran determinálják az utunkat, akkor is, ha nem határozzák meg azt teljesen. Senki sincs kényszerpályán, de a mozgásterünk a döntéseink következtében bizonyosan szűkül. A te helyzeted is ilyen.
A házasságod behatárol és a helyzetedet nem tudod egyszerűen megváltoztatni.
Ennek tükrében mégsem hinném, hogy a válás maradt az egyetlen út számodra. Az azonban biztosan látszik, hogy benne vagy egy olyan helyzetben, amiben nem érzed jól magad, amiből nehéz kiutat találni.
Mondhatnám azt, hogy a boldogság néha egészen máshol van, mint gondoljuk. A te boldogságod ebben a házasságban van. Akkor is, ha az nem virágzó, akkor is, ha nem elégít ki érzelmileg. Egy csendben, szolgálatban leélt élet nagyon gazdag és tágas lehet. Nem merem mondani, hogy ez a te utad, de azt biztosan, hogy keresd, fürkészd ennek az útnak a lehetőségét. Keresd, hogy miként tudnál csendben, alázatban, a rövidtávú céljaidat felülvizsgálva szolgálatban vele, a férjeddel maradni.
Azt, hogy az ember boldog lesz-e a földön, és hogy mit jelent ez a boldogság, az életben sok helyzetben újra kell gondolnunk. A legtöbbször a figyelmes jelenlétben és a szolgálatban van az igazi boldogság. Olyan házasság, ahol az érzelmi boldogság egy eszményi szinten megvalósul, talán nem is létezik.
Persze fenn kell tartanunk annak a lehetőségét is, hogy egy kapcsolat már olyannyira mérgező, hogy azt inkább meg kell szüntetni vagy fel kell függeszteni. Akik elváltak, az életükben törést hordoznak, de az életük megy tovább. Tovább kell mennie, tovább kell építeni azt. De nem biztos, hogy a válás a legvégső megoldás. Lehetséges egyfajta távolságtartás, szeparáció is egy időre a házastárstól, azért hogy a felek megnyugodjanak és tisztábban tudják látni a saját helyzetüket. Lehet, hogy neked is csak egy kis csendre, az újragondolás terére és lehetőségére van szükséged. Ezen is el lehet gondolkodni.
Annak a felelősségét semmiképpen sem venném magamra, hogy egy néhány soros kérdés alapján meg akarjam mondani, hogy neked mit kell tenned az életeddel. Annyit azonban biztosan ki merek jelenteni, hogy a boldogság nem olyan, mint ami a hollywood-i filmekben van. A boldogság legtöbbször csendes szolgálat. Ez volt a szent asszonyok útja. Ez az életszentség útja.
Szilágyi Szabolcs atya:
Kedves Eszter! Olvasni is fájdalmas volt, amit írtál. Nagyon sajnálom, hogy ez a helyzet. Sok házas embert hallgatok végig, akik van, hogy rengeteg örömöt, vagy pont hogy elképesztő küzdelmeket és fájdalmakat osztanak meg. Kicsit bátortalan is vagyok abban, hogy mit írjak válaszul. Ha valaki ilyennel keres, és van rá lehetőségem, akkor személyesen hallgatom végig, és ha kér, akkor mondok néhány szempontot; de most ezek a jelenlegi kereteink, így írásban próbálok néhány dolgot idehozni.
Az egyik, amit kiérzek a kérdésedből, hogy bár már sok mindent megpróbáltál, még sincs változás, és ráadásul nagyon el is fáradtál.
Leírnom könnyű, de mégis jó szívvel javaslok egy kis hátralépést a problémától, és ajánlom a megfelelő és erkölcsileg elfogadható pihenésnek és egyfajta felfrissülés lehetőségének a keresését. Személye válogatja, hogy kinek-kinek ez mit jelent, de ahhoz, hogy újból levegőhöz jussunk, és tudjunk tisztább fejjel gondolkodni, és kiegyensúlyozottabb szívvel látni, ahhoz ez nagyon is szükséges.
A másik, ami könnyen lehet, hogy már eszedbe jutott: lehet szakmai segítséget kérni egyénileg, vagy még jobb: párosan. Van az a pont, amikor önmagam már nem tudom megugrani az akadályt, vagy hogy már ketten sem tudjuk megugrani, és ilyenkor jó, ha segítséget kérünk.
A harmadik, amit idehozok, a korábbi döntésre való rátekintés: ha jól értem hat évig jártatok, és hat éve vagytok házasok. Hat év járás alatt jól ki lehet ismerni a másikat és magamat is az adott kapcsolatban, és amit írsz abból nekem úgy tűnik, hogy ismerted a leendő férjed családi hátterét, és a nem „fő erényeit” ugyanakkor mégis igent mondtál, és ennek pedig meglehetett a megfelelő oka.
Ami talán segíthet, hogy megnézed: mi motivált akkor, és azt hogyan lehetne mégis valahogyan megélni.
Amit még tudunk, hogy a házasság szentsége folytán az Úr is ott van kettőtök kapcsolatában, és Ő is szeretne tenni érte, Értetek. Ő az, aki igazán képes összetartani kettőtök házasságát, és ezt érdemes szem előtt tartani. És írtad, hogy még pompejit is imádkoztál, ami nagyon jó, viszont ami miatt ezt írom az az, hogy az is hozhat egyfajta békét, ha tudatában vagy annak, hogy ez nemcsak a te harcod. Ahogyan Mózes mondja: „Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg.”
Hiszem, és többször látom is, hogy lehetséges kijönni egy házassági válságból, ugyanakkor meg nem gondolnám, hogy Isten azt akarja, hogy tönkremenj, Jézus ugyanis azért jött, hogy „életük legyen és bőségben legyen”. Igaz, hogy adott küzdelmekben azt érezzük, hogy ez már meghalad minden emberi erőt, és minden emberi elképzelést, és van, hogy végső soron az marad, amit egy ismerősömtől tanultam: kérjük az Urat, hogy dicsőüljön meg még ebben a helyzetben is.
Végül az utolsó gondolatodhoz egy barátom meglátását hozom ide, akinek szintén küzdött a házasságáért: „Nem arról van szó, hogy Isten nem támogatja a válást, hanem arról, hogy Istenben nincs válás. Ami nincs, azt pedig nem lehet támogatni vagy ellenezni. Az üdvtörténetben Isten szövetsége örök, így a házassági szövetség is az. Az általad leírt helyzetben valóban nem lehet kimondani, hogy ezt a házasságot te szeretnéd. Sőt, úgy gondolom ezt a házasságot Isten sem szeretné. Ő valami mást álmodott meg nektek, ahol nem kell megerőszakolnod magad. Hidd el, van ilyen út. Létezik az a házasság amit Isten szeretne és amit Te is szeretni fogsz, azt keresd meg!”
Noémi: Mennyire fontos a mélyebb önismeret az Úrral való mély kapcsolat kialakításában, és Krisztus követésében?
Szilágyi Szabolcs atya:
Roppant jó és izgalmas a kérdésed, és úgy gondolom, hogy ennek megválaszolásán igen sok múlik, ami az istenkapcsolatunkat illeti.
A kapcsolat dinamikájából indulnék ki. Valódi személyes kapcsolat két személyes létező között jöhet létre, az ember esetében ez úgy néz ki, hogy ember és ember, ember és angyal, ember és Isten között, viszont ember és állat között nem. Tehát a kapcsolat egyik és másik végén is egy személyes létező van, akik elsődlegesen önmagukkal vannak kapcsolatban és onnan kiindulva tudnak kapcsolatba lépni a másikkal. Az önmagunkkal való kapcsolatnak a megélését önmagunkkal való bánásmódnak hívjuk, aminek az egyik alapvető pillére az önismeret. És itt érkeztünk meg a kérdésed belső részéhez:
mind jobban ismerem magam, annál jobban tudok magammal bánni, és annál jobban tudok kapcsolódni a másikhoz.
Az Istennel való kapcsolatunkban ezért fontos az önismeret, viszont ezek alapján az önismeret célja nem önmagáért van, hanem a kapcsolatért, ez pedig kijelöli az önismeret fontosságát, ugyanakkor határát is. A kapcsolataink miatt vagyunk meghívva arra, hogy folyamatosan mélyítsük az önismeretet, viszont ezt mértékkel tegyük, és arányosítsuk a Jóistenre és a kapcsolatainkra szánt idővel.
Konkrétabban megfogalmazva: a testi, szellemi és lelki alkatunkat, képességeinket és lehetőségeinket, erősségeinket és gyengeségeinket jobban megismerve, és annak nyomán megfelelően használva, teljesebbé válik az istenkapcsolatunk.
Például ha tudom, hogy adott ételek elfogyasztása után szétszórtabb lesz a figyelmem, akkor kerülni fogom ezeket, vagy legalábbis akkor az étkezés előtt fogok inkább imádkozni. Vagy ha tudom, hogy egy gyerekkori sebzettségem hogyan torzította az Istenképem adott részét, akkor az imában amikor Isten ilyen hamis istenképpel elfedve jelenik meg, akkor mögé nézek és a valódi Istennel próbálok kapcsolódni.
És még három dolog. Az egyik az pszichológiai tény, hogy mindig is lesznek vakfoltjaink, azaz olyan területek az életünkben, amire nem látunk rá, ezért az önismeret egy életen át tartó folyamat, amiben segít, ha tudunk egészséges önkritikával élni, és az is, ha nyitottak vagyunk mások megfelelő meglátásaira, kritikájára velünk kapcsolatban.
A második, hogy az ember a maga teljességében Krisztusban mutatkozott meg. Ő az istenember, és ezért – és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni -, ha valaki önismeretre akar jutni, akkor ismerje meg Jézust.
Az értelmünk és a hitünk segítségével Jézus megismerhető, és benne sejlik fel a mi igazi emberségünk.
Végül a harmadik, és ezt tartom az önismeret terén a legfontosabbnak, az hogy ki vagyok én, azt már Isten kimondta, amikor megalkotott téged, és most is kimondja, amikor létben tart és gondot visel rád. Ha szeretnéd megtudni, hogy ki vagy te, akkor kérdezd meg Jézustól. Az ő válasza többet ér, mint száz órányi pszichodráma.
Gájer László atya:
Aki önmagát nem ismeri, aligha ismerheti meg Istent. Isten közelebb van hozzám, mint én saját magamhoz, jobban ismer engem, mint én saját magamat (vö. Szent Ágoston). Ő az alkotóm, ezért neki van a legtökéletesebb látása rólam. Ő lát engem. Jobban lát engem, mint én saját magamat.
Aki rendszeres imaéletet él, rádöbben arra, hogy Istent jobban megismerve önmagát is jobban megismeri.
Ez a két folyamat tehát azonos dinamikájú. Önmagam középponajta felé haladva a valóság középpontja felé is haladok egyben, és amikor egyszerűen jelen vagyok, és nem menekülök el a gondolataimmal és az érzelmeimmel a múltba vagy a jövőbe, akkor nemcsak önmagam számára vagyok jelen, nemcsak a figyelemben növekszem, hanem Isten számára is jelen vagyok, akinek a Jelenléte az “itt és most”-ban van. Amikor imádkozunk, a jelenben maradunk, nem menekülünk el, melynek következtében Isten be tud lépni az életünkbe. Ebben a folyamatban egyszerre önmagunkhoz is közel kerülünk.
Az önismeret hiányától néha magam is szenvedek. Fel kell ismernünk és el kell fogadnunk a határainkat. El kell ismernünk az intimitás iránti igényünket, vagy a pihenés és a szabadidő utáni alapvető vágyunkat. Ismernünk kell magunkat ahhoz, hogy a vállalásainkat helyesen tudjuk kezelni stb. Egy szóval, ahhoz, hogy az életünk helyesen fókuszált legyen, ismernünk kell önmagunkat. Anélkül, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítanék az önismeretnek, hangsúlyoznom kell, hogy a figyelem, önmagunk megfigyelése és ismerete igenis fontos. Pál Feri atya egy-egy írása nekem az utóbbi időben ilyen irányban segített, és tudom, hogy nemcsak a szoros értelemben vett önismeretben voltak segítségemre ezek a szövegek, hanem közvetetten a lelki életem kialakításában is.
A keresztény élet különös ajándéka, hogy az Úrral való belső folyamatok, az ima és a lelki élet során egyszerre zajlik a kettős folyamat: önmagunk és Isten megismerése.
Aki nem ismeri önmagát, az elveszíti az életében a fókuszt, és a lelki élete, az Úrral való kapcsolata is összekuszálódik.
Ez a rovat a ti kérdéseitekből áll össze. Várjuk kérdéseiteket a kerdes@777blog.hu címre, vagy a Facebook / Instagram oldalunkra privát üzenetben!
hirdetés
