,,Valójában nem mondok le a szerelemről” – interjú egy szerzetesnek készülő fiatal lánnyal

Éppen lelkinapon szolgáltunk Hídvégardón, mikor Rékát sikerült elkapnom egy rövid beszélgetésre, melyben a hivatásáról, megélt tapasztalatairól mesélt. Nagy változás előtt áll az élete, hogy hogyan éli meg mindezt a fiatal lány, arról az alábbi interjúban olvashattok.

Mindenekelőtt köszönöm, hogy vállaltad az interjút, röviden mutatkozz be, kérlek, az olvasóinknak!

Gável Réka vagyok, 22 éves, az Isten hívásának engedelmeskedve be fogok lépni szeptemberben a ciszterci rendbe, amit nagy izgalommal várok és készülök rá.

Vallásos nagycsaládban nőttél fel. Én is gyakorló keresztény családból jövök, és azt tapasztaltam, hogy nagyon adott volt a hit számomra. Könnyen belekényelmesedik ebbe a kapott hitbe az ember, valahogy át kell formálni ezt a tanult hitet egy saját hitté. Mesélsz arról, hogy hogyan vált a kapott hited a te hiteddé?

Igen, én beleszülettem egy katolikus közegbe, amiért igazából nagyon-nagyon hálás vagyok, hogy ezt megkaphattam a szüleimtől, nagyszüleimtől, környezetemtől. Viszont igen, én is megijedtem egy idő után, hogy mi van, ha csak ez a hit, hiszen ez nem a sajátom, csak azért hiszek, mert mindenki körülöttem hisz. Nagyon szerettem volna – és tudatosan is készültem arra -, hogyha ez a hit az enyém lenne. Én ezt a rátalálást a bérmálkozásomhoz tudom leginkább kötni. Persze saját istenélmények, imaélmények meg tapasztalatok azok, amik megerősítettek abban, hogy ez már a sajátom és a saját döntésem, hogy az Istenhez szeretnék kapcsolódni.

hirdetés

A piaristákhoz jártál, akik kifejezetten nagy hangsúlyt helyeznek a közösségekre, különböző csapatokon, találkozókon keresztül, melyeknek te is része voltál. Voltak még más közösségeid is? Hogyan segítettek neked a hited megtalálásában?

Abszolút megtapasztaltam azt, amit Jézus mondott, hogy ,,ahol ketten vagy hárman az én nevemben összegyűlnek, én ott vagyok köztük”. Én mindig is egy közösségi embernek tartottam magamat, éreztem azt, hogy a közösségben tudok töltődni. Segített, hogy ezeknek a közösségeknek a középpontja Jézus, hogy Róla tudtunk beszélgetni, hogy Őt behívtuk ezekre az alkalmakra, sőt sokszor az volt az érzésem, hogy mi lépünk be – tehát hogy nem Ő a plusz, hanem mi vagyunk a pluszok. Nagyon jó volt, hogy hasonló értékrendű emberekkel lehettem, beszélgethettem az engem foglalkoztató kérdésekről úgy, hogy másoknak is hasonló kérdései voltak.

Igen, egy olyan közegben felnőni, hogy te keresztény vagy, és ebből fakadóan egy kicsit burokban élsz, nehéz, mert manapság nem ez az értékrend az uralkodó. Az, hogy egy közösségnek a tagja vagy, előbb-utóbb hozza azt, hogy vezető leszel, és hogy szolgálnod kell. Ti zenész család vagytok, nálatok a szolgálat alapvető. Én nagyon gyakran azt tapasztalom, hogy ebben a szolgálatban kiégek, és könnyen elmúlik bennem a vágy, hogy meg akarjam ezt élni. Neked hogy sikerült megtartani azt a kis parazsat, hogy az újra és újra láng legyen, és ne hunyjon ki?

Ez nem az én érdemem, nem én csináltam saját erőmből, úgy biztos, hogy nem ment volna. Volt azért, hogy éreztem úgy, amikor saját erőmből próbálkoztam, hogy hú, hát nagyon elfáradtam.

Mindig a Jóisten volt az, aki kihúzott ezekből, mindig pont jókor küldött vagy egy istenélményt vagy azt, hogy a közösségből odalépett valaki hozzám.

Annyira jó volt, hogy nem voltam egyedül ezzel, sőt! Az, hogy fordulhattam például a lelkivezetőmhöz, nagyon sokat segített. Van az a hasonlat, hogy amikor a vadludak repülnek, mindig van a kicsi, aki elfárad, hozzá odamennek és segítenek neki repülni, és én ezt megtapasztaltam.

22 éves vagy, ez azt jelenti, hogy már korábban érettségiztél, ha jól tudom, gyógypedagógiát tanulsz. Honnan jött az ötlet, hogy ide mész, illetve szerinted hogyan fog a végzettséged segíteni a jövőben a hivatásod során?

A környezetem visszajelzései alapján – meg én is éreztem már egészen kicsi korom óta – kaptam talentumot ahhoz, hogy kisebbekkel foglalkozzam, és nagyon szerettem volna valami olyat tanulni, ami gyerekekkel kapcsolatos. Én nem ismertem egyébként, hogy létezik olyan, hogy gyógypedagógia, viszont születtek unokatesóim, akik életmentő császármetszéssel jöttek a világra, nagyon korán, az egyiküket újra is kellett éleszteni, tehát súlyosan halmozottan fogyatékosságban érintett lett, a másikukat pedig autizmussal diagnosztizálták; rajtuk keresztül ismerkedtem meg a gyógypedagógiával. Nagyon vonzott, éreztem már kicsi koromtól kezdve, hogy én könnyebben kezdeményezek az átlaghoz képest kapcsolatot azokkal, akik a periférián vannak, szóval nagyon szeretek velük foglalkozni.

A fogyatékos személyekben annyira látom Jézust, jó megtapasztalni azt, hogy tulajdonképpen semmi különbség nincs köztünk, hogy annyi mindent tudok tanulni tőlük,

sokszor azt érzem, hogy sokkal többet kapok, mint amennyit nyújtani tudok nekik.

A beszélgetésünk elején már említetted, hogy a ciszterciekhez fogsz majd belépni. Korábban érezted erre a hívást?

Kiskoromtól éreztem, viszont, az, hogy a ciszterci rendbe lépjek be, viszonylag frissebb.

Nyitott voltam – tényleg, már kicsi koromban is – arra, hogy ha szerzetességre hív a Jóisten, akkor én szívesen igent mondanék, mert nekem mindig is nagyon vonzó volt a szerzetesi lét.

Volt, amikor figyeltem erre a hívásra, volt, amikor kevésbé, mert más elvonta a figyelmemet. A ciszterci renddel a gimnázium vége felé kezdtem el mélyebben ismerkedni. A lelkiségnek az a gondolata fogott meg legelsőként mélyen, hogy Szent Bernátnak van egy olyan mondata: „Nem keresnél, ha Isten korábban már nem keresett volna téged; és nem szeretnél, ha már előbb nem szeretett volna. Isten megelőzött téged szeretetével és keresésével.” Ez volt az, amit mindennap megtapasztaltam, bármikor olvastam a Szentírást, az ószövetségi részekben is erre találtam bizonyítékot. Ott is Isten előbb szeretett, és ha ennyire szeret valaki, akkor én is ennyire szeretném szeretni. Ő a mindent adta, sőt, igazából százszor annyit ad, mint amennyit most én fogok tudni Neki adni, merthogy Ő a fiát odaadta értünk; próbáltam felfogni, de nem ment. Tudtam és mindig is hittem, hogy Isten szeret, és hogy mindenkit szeret, de hogy az a mindenki én is vagyok, és nem akárhogy vagyok én, hanem teljesen, személyesen vagyok én, mert engem más módon és úgy szeret, ahogy nekem az a minden, az egészen felemelő. Mindig vártam és azt gondoltam, hogy ha valakinek szerzetesi hivatása van, akkor az egy mennyből villámcsapás, hogy akkor majd lesz egy jel és nagyon egyértelmű lesz. Ennek ellenére azt tapasztaltam meg, hogy engem a saját nyelvemen szólítottak meg. Valószínűleg megijedtem volna egy ilyentől, vagyis nem tudom, mit reagáltam volna. A lényeg az, hogy Ő nagyon szelíden hívogatott engem. Van Ozeás könyvében az a rész, hogy: „a szívére beszélek és magamhoz édesgetem”, és abszolút ezt éreztem, hogy ez egy nagyon szelíd kis hívogatás volt, amiben ott volt az a mindent adó, tűzön-vízen átjövő szeretet, viszont nem az „ajtót betöröm és rád zúdítom” módon, hanem tényleg finoman, mint ahogy illik. Illésnél is van az a rész, hogy kérte Istent, hogy mutassa meg magát, és hogy nem volt a viharban, nem volt a villámban, hanem a szelíd szellőben volt; én valahogy a hivatásom kapcsán ezt tapasztaltam meg.

Mi volt az a pont, amikor eldöntötted, hogy na, jó, akkor most jelentkezel és ez most már nem csak hívogatás, hanem hogy válaszolsz is rá?

Ez karácsony után érkezett el nálam, amikor döntöttem, hogy igent szeretnék erre mondani. Átbeszéltem a lelkivezetőmmel, át is imádkoztam. Nem tudnám egy konkrét pillanathoz kötni, láttam, hogy ez az út hogyan alakul, és ennek kapcsán hoztam meg a döntést, viszont annyi visszajelzést kaptam a Jóistentől, hogy ez tetszik Neki, és hogy ez jó, hogy biztos vagyok abban, hogy most ezt a lépést meg kell tennem, és tényleg igyekszem figyelni az Ő jelzéseit, és ha mégsem erre hív, akkor majd lépek arra, amerre hív. Illetve nagyon szép élményem volt még az idei húsvét is. A cisztercieknél töltöttem a húsvétot, mert náluk van ilyen lehetőség, hogy a szentháromnapot bent lehet tölteni. Van nálunk egy olyan szokás, hogy nagypénteken a kereszthódolatnál a két legfiatalabb tartja a feszületet, és hát én voltam az egyik fiatal.

Tartottam a keresztet az embereknek egy másik emberrel és éreztem, hogy én ezt szeretném csinálni egész életemben. Jézust tartani az embereknek, hogy ha velem találkoznak, akkor igazából Őt lássák meg.

Aki nem tud odajönni, ahhoz közelebb vinni, aki nem tud lehajolni, ahhoz felemelni, aki nem tud felállni, ahhoz meg lehajolni; ráadásul ebben is a közösséget tapasztaltam meg, hogy nem egyedül csinálom, hanem ott van mellettem valaki, és mindezt úgy csinálom, hogy én közben a keresztbe kapaszkodom.

Réka a Bódvaölgyi katolikus találkozón tett tanúságo

Hogyan kerültél a ciszterciekhez? 

A rokonságunkból is van ott nővér, meg nincsen messze a lakóhelyemtől, Nagymarostól, mert a szomszéd város Kismaros. Így kerültem oda, hogy először látogatóba is mentünk, volt, amikor segítettem nyári elfoglaltságként a lekvár- meg szörpkészítésben. Ezek során akadt, hogy munka közben elkezdtünk beszélgetni, engem ezek mindig megerősítettek. Úgy éreztem magam, mintha hazaérkeztem volna, otthonérzést adtak ezek a látogatások.

Hogyan fogadta a hírt a családod? Bár említetted, hogy már van a családból, aki szerzetesi vagy papi pályára lépett, mégis egy szülőnek még akkor is, hogyha kilenc gyereke van, sokszor nehéz elfogadnia, hogy a gyermeke elköltözik, leszakad, elzártabb életet fog élni, hazajönni sem olyan egyszerű és hasonlók.

Ez abszolút egy születés – és hát minden születés fájdalmas. Az én családom már évek óta imádkozik azért, hogy ha a Jóisten úgy akarja, akkor legyen szerzetesi hivatás a családból. Ebből fakadóan magának a ténynek egyébként örültek, ez az elszakadás a nehéz, meg az, hogy én vagyok az első a családból, aki kitaposom ezt az utat, hogy milyen az, amikor valaki kirepül otthonról. Azt meg tényleg egyikünk sem tudja, hogy ezt miképpen lehet jól csinálni.

Most tapasztaljuk meg, hogy milyen ez az elszakadás, és ez egy gyászfolyamat, viszont egy születés is, és nagyon hiszem azt, hogy ezekből a kegyelmekből a családom is fog részesülni.

Sokan vagytok otthon, ez magával hordoz egy állandó kavalkádot, gyerekzsivajt, hangoskodást. Ehhez képest elmész a ciszterciekhez, és valahogy rád fog szakadni ez a csend. Azért ez egy nagyon nagy váltás; hogyan érint az, hogy nagyon más lesz az otthonhoz képest?

Igen, nyilván vannak azért bennem félelmek meg kérdések, de ezeket is igyekszem a Jóisten kezébe helyezni,

ha Ő idehívott, akkor biztos, hogy nem fog magamra hagyni.

Lehet, hogy lesz nehéz része is, biztosan fogok sírni, de én hiszem, hogy fel tudja használni ezt az Ő tervében. Az apátnő fogalmazott így, amikor beszélgettünk a tervekről, hogy a Jóisten most egyik tenyeréből áttesz másikba, de ugyanúgy az Ő kezében vagyok. Lehet, hogy a körülmények mások lesznek, de Ő ott lesz velem – és több nem kell.

Kényes kérdés, de minden szerzetesnek és papnak felteszik; milyen érzés, meg hogyan lehet, le kell-e mondani a szerelemről? Azért egy nőnek szerintem ez más, hiszen az anyaság valahol kibontakozás, a nőiesség csúcsa. Hogyan lehet ezt a lemondást jó szívvel megtenni úgy, hogy nem marad benned hiány meg rossz érzés?

Valójában nem mondok le a szerelemről, mert

én annyira szerelmes vagyok Jézusba, hogy azt el sem tudom mondani.

Igazából tényleg azt érzem, hogy annyira szépen tud udvarolni, hogy egyszerűen hihetetlen elmondani azokat a kis pillanatokat, amikor éreztem, hogy ez az Ő kisujja volt, vagy az Ő kacsintása volt. Tényleg nagyon szépen tud udvarolni és a magam részéről is érzem, hogy abszolút szerelmes vagyok, és ez egy jegyesség lesz. Az az intimitás, ami van egy párkapcsolatban, ugyanúgy megvan az istenkapcsolatomban is. Tehát inkább csak a földi szerelemről mondok le. Akik párkapcsolatban szerelmesek, azoknál igazából az Isten iránti szerelem ugyanúgy jelen van, hiszen Isten képmásai vagyunk, úgyhogy végső soron Belé is szerelmesek vagyunk.

Az anyaságról: én úgy élem meg ezt az egészet, hogy nem a hiányt fogom fel leginkább, hanem azt, hogy ez a hivatás nem valamire egy nem, hanem valamire egy igen. Tehát tudom, hogy százszorosan leszek betöltve. Lehet, hogy meg fog fordulni a fejemben a vágy a szerelemre, családra, de akkor azt is szeretném a Jóistennek ajándékozni ezeket a fájdalmakat vagy hiányérzeteket. Egyébként vannak a szerzeteseknek is lelki gyermekeik, olyanok, akiket kísérnek, és a közösség is egy nagy család, úgyhogy nem leszek egyedül.

Most fogsz beköltözni. Hogyan készülsz erre? Most már a hajadat is levágták; azért – gondolom – furcsa és még szokni kell. Milyen várakozásokkal, lelkülettel állsz ehhez az elkövetkezendő egy héthez, ami még hátra van?

A hajammal kapcsolatban érdekes dolog, én nagyon féltem tőle, hogy milyen lesz, mert nem igazán volt még az életemben ennyire rövid hajam, és nagyon izgalmas, hogy teljesen olyan volt, mintha magamra ismertem volna, mintha ez már elő lett volna készítve nekem, hogy így fogok kinézni. Ez mókásan hangozhat, de én valahogy így éltem meg.

Hogy élem meg a készületet? Hát, imádkozom. Voltam Rómában a jubileumon, a zarándoklatomat is ezért ajánlottam fel, illetve még a családomért, hogy nekik is a Jóisten akarata szerinti feldolgozás lehessen ez az út. Még úgy készülök, hogy a bérmaszentemet nagyon szeretem, aki Lisieux-i Szent Teréz, most olvasom el az önéletrajzának azt a részét, amikor ő belépett a szerzetesrendbe, ez is készülés. Persze fizikailag is készülök, nyilván pakolom a cuccaimat. Nagyon jó most kicsit visszatekinteni erre az útra, végiggondolni, hogy hogyan is történt ez, hogyan hívott meg a Jóisten, ezek mindig erőt adnak. Nagyon nyitottan, kíváncsian és izgatottan várom, hogy mi lesz, hogy lesz,

hiszem, hogy ez a Jóistennel egy nagy kaland, amibe most Vele együtt belevágok. 

Németh Letícia

hirdetés