Új sorozat indul a 777-en: „Életed kérdései” címmel Gájer László és Szilágyi Szabolcs atyák válaszolnak olvasóink legmélyebb, legszemélyesebb kérdéseire – az első részben a papi hivatásról, az imádság titkairól vagy éppen a szenvedés és a hit kapcsolatáról. A rovat célja, hogy bátorító és őszinte válaszokon keresztül segítsen eligazodni életünk nagy kérdéseiben, és közelebb vigyen minket Istenhez. Várjuk életed kérdéseit!
hirdetésBence: Érzem magamban a hívást a papi hivatásra, sőt talán életem legnagyobb álma hogy egyszer bemutathassam az Eucharisztiát. Arra lennék kíváncsi hogy az atyákat mi motiválta a tanulmányaik alatt a felszentelésükig? Előre is köszönöm a válaszukat.
Gájer László atya:
Köszönöm az őszinte kérdést. 16 évesen jutott először eszembe, hogy pap legyek. 17 évesen el is döntöttem, és 18 évesen már szeminarista voltam. Éreztem magamban, hogy én „csak Isten dolgaival szeretnék foglalkozni”. Ilyen, egyfajta szerzetesi jellegű hivatásom volt.
Viszonylag könnyen tudtam dönteni, ennek ellenére küzdelmes, belső harcokkal teli út vezetett a papsághoz, ami a papi éveimben is jellemző volt időnként.
A kérdés azonban a hívás felismerésére vonatkozott. Abban biztos vagyok, hogy Isten nem kér tőlünk olyat, amit a testünk-lelkünk nem kíván. Nem kér olyat, amire nincs mélyen vágyunk. Egy kicsit tehát a hivatás attól is függ, hogy te mit szeretnél. Ha mély vágy van benned a neki szentelt életre, egy imával átitatott életre és a közösség szolgálatára, akkor az a hivatás jele. De Isten szabadon hagy, rád bízza, hogy elfogadod-e ezt a hivatást. Biztos vagyok abban, hogy ha családot alapítottam volna, akkor jó férj és jó családapa lettem volna, és Isten örvendezett volna engem látva. Még ma is eszembe jut ez néha. Azt is éreztem azonban, hogy ez az élet túl hétköznapi a számomra.
A spirituális tér sokkal jobban vonz, mint a mindennapi élet.
Minden emberi életet csak Isten tud betölteni. És aki ezt a szeretetet a családjától várja, az kizsákmányolja a szeretteit és nem lesz boldog. Így tehát egy családos ember életét is csak Isten szeretete tudja betölteni. Ez talán csak közvetlenebb és elevenebb egy pap életében. Isten szeretetét kolduljuk, és ennek ki is szolgáltatjuk magunkat, hiszen – mivel nem alapítunk családot – ki is szolgáltatjuk magunkat Istennek: Ha Ő nem tölti be a szívünket, akkor elsorvadunk, mert nem tudjuk azt emberi szeretettel pótolni. (Ez a pótlék persze amúgy sem volna megoldás, de arra alkalmas lehet, hogy elhallgattassa a szívünk éhségét.) Az Istennek szentelt életű ember meg akarja gyorsítani az időt: azt akarja, hogy jöjjön már el az Isten Országa, mert ott már Ő lesz minden mindenben, és csak Ő tölti be minden vágyunkat.
Azt vizsgáld meg tehát magadban, hogy van-e vágyad arra, hogy csak Neki élj, szent magányban, már most a földi életben Vele erőteljesen betöltekezve. Ez a papi hivatás jele. Azt vizsgáld meg, hogy van-e benned vágy a mélyebb imára, és a közösség szolgálatára. Ez ugyancsak a papi hivatás jele. Ha ezek megvannak, akkor imádkozz ezért, és hallgass az ott kapott megérzésekre. Majd kérdezz meg egy papot, lelki embert, és együtt is különböztessétek meg, hogy mire jutottál. Ha minden a papság fele mutat, még akkor is szabadságodban áll mást választani. Nem leszel boldogtalan, ha nem a papságot választod. Isten terve nem kényszerítő, hanem benned formálódik meg. A benned lévő ilyen vágynak azonban nem érdemes ellenállni, mert akkor éppen magad miatt leszel esetleg boldogtalan: Szomorú leszel, hogy nem merted követni a benned lévő mély vágyat.
De ha van benned őszinte vágy, úgysem tudsz nemet mondani Neki:
elsodor a szeretetével.
Szilágyi Szabolcs atya:
Köszönöm a kérdést! Ha jól értem, akkor érzel magadban hívást a papságra, és a kérdésed inkább arra vonatkozik, hogy a képzés évei alatt mi az, ami tudna téged motiválni.
Tizenhat éves voltam, amikor jártam egy lánnyal, és már közben is valamennyire felmerült bennem a papság gondolata, de akkor még nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Idővel viszont egyre mélyebben és átfogóbban éreztem Isten hívását, és a Szentírás által is kaptam konkrét elhívást, így már az érettségi előtt a papság mellett döntöttem. A cölibátusra is igent mondtam, mert az Egyházunk ezt is kéri, viszont a kispapság évei alatt egy hosszabb imasorozatnak köszönhetően értettem és éltem meg, hogy a cölibátusra Jézus is hív, és ekkor erre még teljesebb szívvel mondtam ki az igent.
Hogy mindezt miért írtam le? Mert a szemináriumi éveimben alapvetően ezek motiváltak: a Jóisten hív, hogy a papja legyek, és mindezt úgy kéri, hogy teljesen Neki adjam magamat. Ezekhez a tapasztalataimhoz mindig vissza tudtam nyúlni.
A másik, ami motivált, az volt, amit az emberekben láttam: szomjúság az igazságra és a szeretetre, és én szerettem volna oltani ezt a szomjat.
Isten kegyelméből az Egyház közvetítésével mindez megtehető, ehhez viszont meg kellett jobban ismernem az Igazságot, és megtanulni még jobban szeretni.
Mindezek miatt a kispapság évei alatt két fő célom volt: tanulni és imádkozni.
Ilona: Ha van egy beteg gyermek, akinek a gyógyulásáért nagyon sokat imádkoznak, sokan erejükön felül, ès az a beteg gyermek végül nem kap csodás gyógyulást, azok akik imádkoztak, hogy tartsák meg a hitüket? Mi a magyarázat arra, hogy Isten meghallgat egy-egy imát, vannak akik csodálatos módon meggyógyulnak betegségekből, és vannak akik nem ilyen szerencsések. Azt a sok imát Isten nem hallotta? A betegséget persze nem ő küldi az emberre, de ha tényleg egy fél ország imádkozik egy kisgyerek gyógyulásáért, akkor miért nem jön a segítség? Nincs elég hitünk? Azok az emberek, akik ilyenkor meginognak a hitükben, talán jogosan jutnak el ide. Mi a magyarázat vagy inkább a megoldás, hogy az ember ne érezze úgy, hogy Isten nem hallotta meg a sok segélykiáltást?
Szilágyi Szabolcs atya:
Ha találkozom egy súlyosan beteg gyerekkel, akkor összeszorul a szívem, és ebből csak sejteni tudom, hogy ez mennyire fájó lehet a szülőknek, és mindazoknak, akik közel vannak hozzá. Istennek egy ártatlan teremtménye, akiben az élet nem tud kibontakozni.
Együttérzésre és nagylelkűségre vall, ha valaki ilyenkor elkezd a gyógyulásáért imádkozni, sőt maga Jézus mondja: „kérjetek, és kaptok”, csakhogy a tapasztalat mégis az, hogy gyakorta nem, vagy nem azt kapjuk, amit kértünk.
Ami talán segíthet ennek a feloldásában, az három kis szempont:
1. Az ima és az imádás szavak összefüggnek. Az ima célja az imádás, Isten imádása és dicsőítése, és ezért minden más imaforma, így a kérőima is, ezen belül nyer helyes értelmet. Imádkozzak bátran gyógyulásért, de ha közben imádom is az Istent, akkor kevésbé fogom elveszíteni a hitemet, ha más történik mint amit kértem.
2. Az ember elsődleges célja pedig az üdvösség, ezért a kérő imáink céljának is az üdvösségre kell vonatkoznia. Az ima hatására történnek csodák, és jó ha csodáért imádkozunk, akkor ha szem előtt tartjuk a kérő imák elsődleges célját.
3. Végül, Isten jobban szereti a másik embert, mint én vagy te, és ha ezt elhiszem, akkor jobban el tudom majd azt is fogadni, hogyha minden kérésem ellenére sem változik a másik ember élete teljesebbé és jobbá. Valahogyan ekkor is meg tud maradni az Istenbe vetett bizalmam és ráhagyatkozásom, vagy akár kérhetem is, hogy legalább az maradjon meg.
Gájer László atya:
Amikor egy személyes történetről, konkrét érintettségről van szó, akkor nem sokat jelent, ha valaki morális magasságokból okoskodik. Én sem szeretném ezt tenni. Egy beteg gyermek élete szívszorító. A holokauszt-túlélő zsidó író, Elie Wiesel a náci haláltáborokat látva elvesztette a bizalmát Istenben. (Wiesel, Elie, The Night Trilogy: Night, Dawn, The Accident, The Free Press, New York 1987, 73-75.) Tóth Tihamér egy prédikációjában éppen egy hasonló esetről, egy beteg gyermek haláláról elmélkedik. (Tóth Tihamér, Hiszem az örök életet, Tóth Tihamér összegyűjtött munkái XX., Szent István Társulat, Budapest 1936, 35-36.) Idézett beszédében úgy érvel, hogy egy gyermek halálának következményeit nem tudjuk felmérni. Ha számolunk a lehetséges jövőjének alakulásával, akkor gondolhatunk arra is, hogy Isten talán így óvta meg őt egy elviselhetetlen élettől. Ha pedig a gyermek örök üdvösségére gondolunk, akkor tudatosíthatjuk magunkban, hogy ő már szent, és ez mindenképpen tágabb perspektíva, mint egy akármilyen gazdag e világi élet.
Ezek az érvek persze nehezen adnak vigasztalást, ha valaki konkrétan a családjában, vagy a baráti körében tapasztalja a nagy bajt.
Annyi bizonyos, hogy maga Jézus sem gyógyított meg minden beteget. Mert nem az volt a célja, hogy minden beteget meggyógyítson, hanem hogy minden embert az örök üdvösségre vezessen. Így arra is tanított minket, hogy az örök élet és az örök távlat nagyobb és fontosabb, mint ez az élet ezen a világon. Ha valaki nem gyógyul meg, és beteg marad, az tehát nem annak köszönhető, hogy övéi nem imádkoztak eleget, vagy nem imádkoztak elég jól. Folytassák az imát, és növekedjenek a bizalomban Isten felé. Ez elegendő. A többi az Ő tervének titka, amit nem mindig tudunk befogadni.
Alekszandr Szolzsenyicin mesél el egy történetet a Gulágon töltött időkből. Egy nap, amikor fagypont alatti hőmérsékletben dolgozott, és végül a tűrőképessége végére ért, lapátját eldobva egy padra rogyott, és várta, hogy egy őr agyonverje. Látta, hogy ez másokkal is megtörtént korábban, akik nem bírták tovább a kemény fizikai munkát. Mielőtt ez bekövetkezhetett volna, egy rabtársa csendben odalépett hozzá.
A rab egy szó nélkül, magyarázat nélkül a kereszt jelét karcolta a sárba, majd elszaladt.
Ahogy Szolzsenyicin a sárba karcolt két vonalat bámulta, a kereszt üzenete beszélgetni kezdett a kétségbeesés érzésével. Isten szenvedésének üzenetén kívül semmi más nem ösztönözhette őt arra, hogy aznap visszatérjen a munkához. Csak Isten jelenléte a Golgotán tudta új reménnyel megtölteni a Gulágon töltött időt. Az isteni empátia szembesítő felismerésénél a kereszt újra felébresztette Szolzsenyicinben azt a reményt, hogy Isten számára minden lehetséges – még egy szibériai koncentrációs táborban is, ahol minden jel az ellenkezőjére utalt. Jézus már megismerte előttünk a felfoghatatlan és értelmetlen szenvedést. A beteg gyermek szenvedését is mindannyiunknál mélyebben ismeri.
Noémi: Hogyan tudhatom meg, hogy mire hív Isten?
Gájer László:
A személyes tapasztalatom az, hogy Isten hívása gyakran nagyon konkrétan kitapintható, ugyanakkor nem várhatjuk azt, hogy megszólal egy égi hang, és megmondja, hogy mit tegyünk, vagy egyszerűen felcsapjuk a Bibliát, és ott lesz a megoldás.
Isten válaszai nem így, valamifajta külső, automatikus válaszként érkeznek.
Elég megnéznünk a bibliai szövegeket, ahol nagyon sokféle műfajjal találkozunk, és minden szövegen érződik az adott szerző stílusa. Azért van ez így, mert Isten az adott személyen keresztül szól. Isten hangja a szerző stílusán keresztül érződik. Vagyis az a személy fontos volt ahhoz, hogy Isten üzenete megfogalmazódjon.
Így van ez a személyes életünkben is. Isten megmondja, hogy mi a terve velem. De nekem keresnem kell. Gondolkodnom kell ezen. Döntéseket kell hoznom. A töprengéseim során megfogalmazott következtetéseket imában is Isten elé kell vinnem, és az ott tapasztalt megérzéseimet, sugallataimat is komolyan kell vennem. Így, lassan, bennem rajzolódik ki egy kép arról, hogy mit szeretne Isten.
Végül ezeket a tapasztalatokat érdemes másokkal, főleg lelki emberekkel, gyóntatóval megbeszélnem, és így megkülönböztetnem a saját következtetéseimet. Sosem kell túl sokáig, túl aggályosan vizsgálódnom. De figyelnem kell a bennem történő rezdülésekre, mert Isten azokon keresztül, az én szívemben, az én gondolataimon keresztül szól, mely gondolatokat jól megkülönböztetve egész pontosan kirajzolódik előttem Isten akarata. Isten akaratának kifürkészése tehát egy folyamat.
Szilágyi Szabolcs atya:
Többször mondtam már félig viccesen a fiataloknak, akik ezzel a kérdéssel kerestek fe: fogadok veled egy rekesz sörben – ha lány volt, akkor egy tálca sütit ígértem -, hogyha minden nap fél órát imádkozol az Oltáriszentség előtt, akkor egy év múlva fogod tudni, hogy mi a hivatásod.
A legtöbben nem mentek bele, egy valakire emlékszem, aki igen, őt nemrég eskettem.
Van, amikor elég az ima, de van amikor célszerű többet tennünk a hivatásunk felismeréséért – már ha a kérdés erre vonatkozik. Ha a kérdésed egy általános kérdésfelvetés, azaz, hogy itt és most hogyan tudom fölismerni, hogy a jó Isten mire hív, akkor az egy elég nagy téma, és első körben jó szívvel javaslom Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvéből a lelkek megkülönböztetésére vonatkozó két kis részt.
Ha viszont a kérdésed a hivatásra vonatkozik, akkor a következőt tudom javasolni:
a legfontosabb a rendszeres és mély ima, mert ekkor találkozik a Hívó a hívottal, és ebben az együttlétben tudjuk megérezni, meghallani Őt.
A másik, amit tudsz tenni ezért, hogy mind jobban megismered azt, aki hív: az Istent, és azt akit hívnak: magadat. Az Isten megismerésére a legjobb a Szentírás és az Egyház tanításának nyitott szívvel való olvasása, átimádkozása. Önmagad megismerésére pedig egy egészséges önismereti út járása, bár szükség van erre, de nem jó ezt sem túlzásba vinni. És még valami, bátran megkérdezni a hozzánk közel álló, és minket jól ismerő és jól szerető embereket: mit gondolnak rólam, mire hívhat engem az Isten.
Ez a rovat a ti kérdéseitekből áll össze. Várjuk kérdéseiteket a kerdes@777blog.hu címre, vagy a Facebook / Instagram oldalunkra privát üzenetben!
hirdetés
