Szerdán este 20:00-kor több ezer diák kapta meg azt a bizonyos SMS-t, melyben a felvételi eredmények szerepelnek. Sokan örülhettek, de voltak, akiket szomorúsággal tölt el az üzenet tartalma. Vajon tényleg azon az SMS-en múlik az életünk, az értékességünk?
Emlékszem egy évvel ezelőtt, szerda délután idegességemben már csak az Instagramot pörgettem, közben pedig újra és újra a felvi.hu oldalát nézegettem, számolgattam a pontjaimat. Azt hittem, minden ezen múlik: az értékességem, hogy mennyire vagyok jó ember, mennyire leszek hasznos tagja majd a felnőtt társadalomnak. Ahogyan a pontváró bulira készülődtem, egyre csak azon járt az agyam, hogy mi van akkor, ha nem veszek fel. Akkor majd a szüleim is csalódnak, de talán a legnagyobbat én fogok csalódni. A pontszámomat tekintve nem volt okom az aggodalomra, a szükséges felvételi követelményeknek minden megjelölt szakomon megfeleltem és az érettségijeim is jól sikerültek. Mégis azt éreztem, rettentő kínos lesz, ha nem vesznek fel az elsőnek megjelölt szakomra.
Több éven keresztül biztos voltam abban, hogy jogász leszek, aztán hirtelen fordult a kocka és eldöntöttem, hogy nem ez a nekem való irány. Akkor mégis mi? Már bőven benne voltunk a végzős évünkben, lement a szalagavató, az utolsó osztálykarácsony, és én még mindig teljesen kétségbeesve néztem a laptopomat, hogy mégis merre fogok tovább tanulni. Nem találtam semmit, rengeteget imádkoztam, hogy hivatást találjak, ne csak egy munkát. Hát így találtam rá az NKE-re, hirtelen, a semmiből. Teljesen biztos voltam abban, hogy az Isten vezetett ide, Ő mutatta meg, hogy van ez a biztonságpolitikai szak. Édesapám a Pázmányon tanult a Hittudományi karon, s bár mindig éreztem a hívást a tanári pálya felé, az egóm mindig azt mondatta velem, hogy tanárnak sose menjek, mégis megjelöltem másodikként, biztos, ami biztos. Nekem ennél több kell, magasabb, nagyobb presztízs. Hát így ált össze a sorrendem, az egóm az első helyen, a hívás pedig a másodikon.
Lementek az érettségik, s a pontszámok alapján bekerültem volna az első helyemre, mégis elmentem a hittudományis felvételire, s mondanom sem kell, első látásra szerelem volt a hely. Valahogyan azt éreztem, hogy itt jó nekem lenni, tudtam, hogy nem ez az álom szakom, mégis idevalónak éreztem magamat.
hirdetésMindezek ellenére görcsösen ragaszkodtam ahhoz, amit én elterveztem, mert nekem az kell, csak akkor leszek valaki, ha oda felvesznek, különben az életem, a tanulmányaim, minden időm és energiám, amit beletettem felesleges és értelmét veszti.
Ebben a lelkületben ültem és vártam az SMS-t, pontosabban várta a barátnőm, mert én már rá sem tudtam nézni a telefonomra. Elmúlt nyolc óra, és megérkezett: ,,Gratulálunk, felvettek a(z) 2. helyedre! Részletek: felvi.hu”
Fotó: Németh Letícia
A ponthatárok megemelkedtek, és én három ponttal lecsúsztam a szakról. Talán elsőre fel sem fogtam mi történt, igyekeztem örülni, legalább valahova felvettek. Boldognak kellett látszanom, mert nem láthatták rajtam, hogy egy világ dőlt bennem össze. Engem a második helyre? Csak oda? Hisz nekem mindig minden elsőre sikerült, világ életemben jó tanuló voltam, mindig minden olyan könnyen jött. Csak a második hely? Nem tudtam mit kezdjek az információval.
Telt-múlt a nyár, igyekeztem elfogadni, hogy az életem korántsem lesz olyam, mint terveztem. Nem a társadalmilag elismert NKE-n, a régi Ludovikán fogok tanulni, nem lesz menő ruhám, nem tehetek így semmit az országomért, haszontalan leszek. Eljött lassan a beiratkozás ideje, felutaztam Pestre, és bármennyire is jól éreztem magamat a nyitóbulin, bármennyire nagyokat és jókat beszélgettem a leendő szaktársaimmal, mégis azt éreztem, emberileg kudarcot vallottam.
A beiratkozás után volt még egy órám, hát betértem a Ferenciek terére, a templomba. Éppen a prédikációra értem oda, az atya arról beszélt, hogy
hivatásunk van arra, hogy vezessük az Istenhez a ránkbízottakat, vegyük észre az Istent magunkban, a hivatásunkban, az utunkban, amelyben kiteljesedünk, ne féljünk jelen lenni, tenni, szolgálni az Istent, még akkor sem, ha nem úgy tesszük, ahogyan azt mi elképzeltük volna.
Csendben ültem, potyogtam a könnyeim. Az életem nem a szakmámról szól, hanem az Isten szolgálatáról.
Fél évvel később egy fiatos társam ezt mondta: Most is katona leszel, csak lélekben! – és én akkor megérkeztem. Ő nem oda hív, ahova én terveztem, hanem ahol igazán szükség van rám.
Azóta eltelt egy év, a Pázmányon tanulok, hittant és történelmet, lassan megtanultam szeretni a helyemet. Már nem szégyenkezve mondom, hogy mit tanulok, hanem büszke vagyok rá. Hogy tanár leszek-e? Fogalmam sincs. Az egyetemnek hála új kapcsolataim lettek, olyan embereket ismertem meg, akik vezetnek engem, akikkel nyíltan lehet beszélni a hitről. Megtanultam, hogy nem csak az számít, hogy hova járok, mit gondolnak az emberek a szakomról. Az számít igazán, hogy hogyan végzem a hivatásomat, amelyet az Isten bízott rám, hogy hogyan tudok jelen lenni, szolgálni Őt az életemmel. Megtanultam, hogy nincsen baj akkor, ha valami nem sikerül elsőre, hogy merjek beszélni a veszteségeimről, mert másoknak is vannak. A világban mindenkit ért már csalódás, nem én vagyok egyedül, akit nem vettek fel az első helyére.
Megtanultam értékelni önmagamat, hogy ne úgy lássam az életemet, hogy „csak ide voltam elég”, hanem hogy „itt van rám szükség”.
Kedves Felvételizők!
Bármi is szerepel a szerda este kapott üzenetetekben, nem határozza meg az értéketeket. Nem attól lesztek megítélhetőek, hogy hova jártok egyetemre, vagy éppen, hogy nem vettek fel titeket. Az egyetem időszaka a felnőtté válás ideje, megismeritek magatokat, az erényiteket, a gyengeségeiteket. Ne féljetek változtatni, ha azt érzitek, hogy nem vagytok a helyeteken. Éljetek a világ adta számos lehetőséggel, a kezetekben van minden ahhoz, hogy valami csodát alkossatok. A hivatásotok az életetek, amely az Istenre mutat. Nem baj, ha csüggedtek, merjétek megélni a csalódottságotokat, de ne ebből fakadjon az önértékelésetek. Az Istennek célja van az életetekkel.
hirdetés
