E személyes hangvételű születésnapi elmélkedés nem önünneplésről, hanem mély hálaadásról szól Isten felé az élet ajándékáért, a megpróbáltatásokban megélt isteni jelenlétért és a hit megerősödéséért. A szerző – visszatekintve 33 évére – különösen a veszteség és fájdalom idején megtapasztalt isteni irgalmat emeli ki. Az ünnep így nem róla, hanem Isten dicséretéről és szeretetének felismeréséről szól.
Az ember életében minden évben elérkezik a nap, amikor a világra való érkezését ünneplik. Ezen a napon jókívánságok, ajándékok, kedves üzenetek, ölelések, sőt akár soha nem látott emberektől kapott köszöntések érkeznek. Ünnep vagy hálaadás? Buli vagy csendes számvetés? Ezek a kérdések pár éve minden születésnapomon felvetődnek bennem. Valóban ünnepelnem kéne? Bulizni és a hangos zene közepette elfeledkezni arról a csodálatos ajándékról, amit úgy hívnak, hogy élet? Az Isten döntött rólam, arról, hogy a világra érkezzek egészségesen, 33 évvel ezelőtt. Krisztusi kor. Sokszor halljuk ezt a kifejezést, de olykor nem töltjük meg a valós tartalommal. Azzal a mérhetetlenül erős és felfoghatatlan igazsággal, hogy
Jézus Krisztus 33 évet élt, ennyi elég volt számára, hogy felforgassa a világot aszimmetrikus erkölcsével és szeretetével.
Itt állok harminchárom évesen, Uram, azért állok itt, mert Te így akartad. Elfogadom, sőt tudom, hogy minden azért történt úgy ebben a harminchárom évben, mert így szeretted volna. Az akaratodat nem mindig fogadtam el, sőt sokszor vontam kétségbe eddigi életemben, és többször is gondoltam úgy, hogy nem szeretsz engem, mert másoknak megadod, amit kérnek, nekem pedig nem. Én kicsinyhitű.
hirdetésIgen, Uram, nagyon sokszor fordultam el biztató arcod felől, hátat fordítottam az egyetlen igazságnak. Drága Jézus, ne haragudj rám ezért, nem tudtam, mit cselekszem! Ahogyan olyan sokszor nem tudjuk, mit miért cselekszünk, mégis megtesszük.
Az életemben ezen a napon, amikor harminchárom évvel ezelőtt édesanyám a világra hozott, nem az e világi ajándékokra és értékekre szeretnék figyelni, hanem a hálaadásra. Istenem, köszönöm!
Köszönöm, hogy megálmodtál; oda, ahová érkeztem, azok közé, akik közé érkeztem.
Köszönöm a határon túli élethelyzetet, ami megtanított egy másfajta hazaszeretetre, egy erősebb, mélyebb érzésre. Ugyanis ezáltal rádöbbenhettem arra, hogy nem egyezik a szülőföldem a hazámmal.
Köszönöm a gyerekkort, ami inkább volt vegyes, mint önfeledten boldog. Az akkor kapott nehézségekkel való szembesülés, ma már tudom, hogy erősebbé tett. Erősebbé tettél, Uram, bár ezt csak felnőtt fejjel láttam be és fogadtam el. Akkor én gyermekként nem így gondoltam. Ma már tudom, hogy mindent a javamra fordítottál Te, aki már akkor tudtad ennek későbbi hozadékát. Tulajdonképpen annyira szeretsz engem, Uram, hogy végig tanítottál és vezettél engem. Csak én naiv, nem vettem észre, sokszor pedig nem akartam észrevenni.
Köszönöm a képességet, amit kaptam Tőled, Uram, és aminek oly sokat köszönhetek, többek között a családomat. Tőled kaptam a hivatásomat. Amikor senki nem hitt bennem, a környezetem, a tanárok, akkor sem engedted el a kezem. Tápláltad bennem a hitet, hogy sikerülni fog. Persze, mint ahogyan az egész életemre jellemző, ez sem ment könnyen és elsőre. Köszönöm, hogy harmadjára vettek fel az egyetemre. Hálás vagyok az osztályvezető tanáromért, biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül alakult így, hogy őt kapjam magam mellé. Te akartad, hogy ez így legyen.
Hála a szakmámnak és Neked, megismerhettem a feleségem, gyermekeim anyját. Ennél a pontnál egy kicsit megtorpan a kezem, lelassulok, elcsendesedem. Négy évvel ezelőtt megmutattad nekünk a szenvedés és fájdalom legnagyobb fokát. Azt a mélységet, ami talán felfoghatatlan és leírhatatlan, csak az tudja, akivel történik. A veszteség legfájdalmasabb lépcsőfokára állítva minket. Egy keresztény ember egyik ismérve, hogy mindenben a reményt keresi. Ahogyan Jób könyvében olvashatjuk: „az Úr adta, az Úr elvette” (Jób 1,21).
Soha nem felejtem el, ahogy életem legmegrázóbb pillanatában éreztem ölelésed és megtartó kezeidet.
Nem tudtunk mást tenni, csak Jóbhoz hasonlóan földre borulni és imádkozni. Hála Neked, nem elvesztettük, hanem megerősítettük hitünket. Úgy álltunk fel, ahogyan Péter a vízből. A Te segítségeddel. Utánunk nyúltál és kiemeltél minket, mi pedig lábad elé borulva, azt szorosan átölelve kértünk: ,,ne engedj el Uram, kérlek, ne engedj el…”.
A The Chosen című sorozatban van egy olyan rész, amikor Jézus vízen jár és magához hívja Pétert. Péter azonban kérdőre vonja, hogy miért engedi, hogy neki rossz legyen, őt keserűség és szomorúság érje. Miért nem segített rajta és feleségén, miközben idegeneket gyógyít meg? Jézus pedig egyszerűen, a maga tiszta őszinteségével mondja, hogy a megpróbáltatások és veszteségek próbára teszik és megerősítik a hitet, a hitünket. Ekkor döbbentem rá igazán, hogy megerősítetted és próbára tetted, Uram, a hitünket. Akkor is, ha fájt, akkor is, ha felfoghatatlan keserűség nyomta szívünket, akkor is, ha gyászolnunk kellett egy meg nem született életet. Te, aki Mindenható vagy, már akkor tudtad, hogy mi jön ezután, amikor mi még nem. Hálás vagyok, hogy egy erős közbenjárónk lehet odafent, mert nagy szükségünk van rá.
A hála és ünneplés ma nem a szülinaposé, hanem a Tied. Imádás, köszönet, hálaadás mindazért, amit adtál nekem, nekünk, Uram.
Az egészségért, a leküzdött nehézségekért, a hitünkért, a családomért, a házért, amelyben lakhatunk, a mindennapi kenyerünkért. De a legfontosabb, hogy Neked valóban semmi sem lehetetlen. Köszönöm, Uram, hogy a mélység után a magasságot is megmutattad, hogy imánkat meghallgattad, szívünk vágyát beteljesítetted. Te, aki mindent látsz és mindent hallasz. Azt mondtad nekünk 2024. szeptember végén, hogy: „te kishitű, miért kételkedtél?” (Mt 14,31) Köszönöm, hálásan köszönjük, Uram, hisz Neked semmi sem lehetetlen!
hirdetés
