A Szent István Televízió stúdiójában nemrég Gervasoni Michele egri káplán volt a vendég, aki a hivatásébredésről beszélt Molnár András műsorvezetővel. Szóba került, hogy milyen tapasztalatai vannak itt Magyarországon és miért nem szakácsként dolgozik már. Mesélt arról is, hogy miért éli meg kegyelemként azt, hogy tízen vannak testvérek.
Mióta élsz Magyarországon és hogy kerültél ide?
2011 óta élek itt, közben voltam külföldön, Szentföldön 3 évig. Úgy kerültem ide, hogy 19 évesen jelentkeztem papnak. Majd mivel missziós lelkiségi mozgalomhoz tartozom, eleve úgy jelentkeztem, hogy tudtam, van esély arra, hogy elküldenek külföldre. Nem én választottam ezt az országot. Volt egy sorsolás. Mondhatjuk idézőjelben, hogy „véletlenül idehozott a sors”, de igazából Isten ide hozott.
hirdetésMik voltak az első benyomások a magyarokról?
Az első benyomásaim mind jók voltak, mert igaz, amit szoktak mondani, hogy a magyar nép vendégszerető nép. Ezt én tanúsíthatom,
tapasztaltam a saját bőrömön a magyar nép vendégszeretetét. Mindig szeretettel fogadtak, mintha egy családtag lennék.
Nagyon ritka, sőt nem is emlékszem olyanra, hogy ne szeretettel fogadtak volna. Az is benne lehet, hogy kispap/pap voltam, és a magyarok vallásosak és egyházi közegben voltam. Amit esetleg rossz tapasztalatként felsorolhatok, az a pálinkaivászat. A magyarok többet isznak alkoholt, mint az olaszok. Sok esetben csodálkoztam, hogy ennyire sokat azért nem kéne inni (mosolyog).
A harmadik benyomás az a magyar mély kultúra. Az emberek többségében ott van a magyar öntudat, és a nyelv, illetve a költészet szempontjából nagyon gazdag kultúrátok van. Ezen mindig csodálkozom, mert nekünk, olaszoknak nincs ennyire gazdag kultúránk.
Mennyire volt nehéz a nyelvet megtanulni? Nagyon jól beszélsz magyarul, de kellett küzdeni az elsajátítása során?
Igen, nagyon sokat kellett és kell is küzdeni vele! Akármennyire próbálkozik az ember, nem az anyanyelvem. De hála Istennek olyan szintre jutottam, ahol tudok boldogulni, ki tudom fejezni magam. Van olyan, hogy nem teljes mértékben, különösen, ha elvont fogalmakat kell tovább adni. De a konyhai nyelvet megértem és tudom beszélni, boldogulok.
Ha már a konyhanyelvet szóbahoztad, te majdnem szakács lettél. Mesélj erről kérlek!
Mivel nem szerettem tanulni, nem szerettem volna egyetemre menni, ezért olyan szakközépiskolába jelentkeztem, ahol már konkrét végzettséget kaphatok. A konyha állt hozzám a leginkább közel. Szeretek enni, és a családomban is volt, hogy kellett főzni, mert tízen vagyunk testvérek és segítettünk anyának vagy mamának. Tetszett ez a világ, a kísérletezés a receptekkel. Hála Istennek el is végeztem ezt az iskolát, de nem dolgoztam sokat ebben a környezetben. Aztán itt Magyarországon már nem gyakoroltam ezt a végzettséget (mosolyog).
Tízen vagytok testvérek, milyen egy ekkora családban felnőni?
Igazából nagyon jó! Utólag egy kegyelem, mert sosincs egyedül az ember. Korábban az ember emiatt hisztizik, különösen gyerekként, hogy nem csak ő van a szüleivel. Volt, hogy emiatt felnőttként is megemlítettem ezt a szüleimnek – illetve minden testvéremnek ez volt a nehézsége – de utólag ez egy kegyelem.
Felnőtt fejjel az ember megérti, hogy nem az volt a fontos, hogy a testvéreimnek a ruháját kaptam meg, nem az számított, hogy nem volt külön szobám, amit nem kellett megosztani. Az volt a fontos, hogy ilyen nagy családom van és a szüleim életet, keresztény nevelést ajándékoztak nekem,
és ezt nem sok gyerek mondhatja el a családjáról. Sokkal több kegyelmet kaptam, mint más gyerek, akinek talán nincs is testvére.
Mesélj a „neokatekumenális útról”, hogyan kerültél velük kapcsolatba?
Gyakorlatilag beleszülettem, mert a szüleim, amikor jegyesoktatásra jártak a plébániára, éppen elindult ennek az útnak a kezdő katekézise. Ők a plébános atya bátorítására, kérésére beléptek ebbe a lelki mozgalomba. Különböző plébániákon kis közösségekből áll, akiknek tagjai alapvetően felnőtt katekumenátusra járnak. Legalább heti kétszer találkoznak, és mindig van egy pap, aki követi a közösséget. Illetve van egy katekéta csoport is, aki „kezesként” ismeri a közösségi testvéreket és követi őket a hit útján. Bátorítják őket, hogy tartsanak ki a hitben.
Sok gyümölcse van ennek az útnak, az egyik például, hogy nagyon sok gyermekes család van. Az én családom is ennek a gyümölcse. Az én plébániánom, de a szüleimén is van olyan család, ahol 8 vagy 9 gyerek van. Hála Istennek a szüleimnek született a legtöbb (mosolyog). De ez nem verseny, hanem Isten több gyermeket ajándékozott!
Tehát ez az egyik ajándék, hogy a szülők nyitottak lesznek a gyermekáldásra. A másik gyümölcs: a papi hivatások!
Elég sok papi hivatás bontakozott ki ezekben a családokban. Az enyémben én vagyok az egyetlen, aki ezt a pályát választotta, de a világon nagyon sok olyan pap is van, aki, mint én, elkerült másik országba, új nyelvet tanult és gyakorolja a misszióját.
Mikor hívott meg a jó Isten a papi hivatásra? Tudsz egy konkrét eseményt említeni, vagy egy folyamat volt?
Ez egy folyamat volt, de az a döntő pillanat, amely azt segítette, hogy konkretizálódjon ez a papságra szóló meghívás, az egy madridi zarándoklaton volt 2011-ben. Az egész zarándoklat alatt különböző olvasmányokon, katekéziseken, embereken keresztül láttam, hogy ez az Istennek az akarata.
Szoktam mondani a gyerekeknek is, hogy az imádságban, a Miatyánkban mondjuk, hogy legyen meg a Te akaratod. De nem biztos, hogy megkérdőjelezzük saját magunkat, hogy tényleg ez az akarata.
Ezen a zarándoklaton voltak bennem kétségek a jövővel kapcsolatban, hogy legyek-e szakács, kössek majd házzasságot az akkori barátnőmmel, akit szerettem, vagy másképpen szolgáljam az Urat. Eszem ágában nem volt, hogy majd papnak megyek, de
annyira erősen szólított meg Isten, hogy azt mondtam: „Uram, itt vagyok, legyen nekem a Te igéd szerint!” (mosolyog).
Mi volt az első reakciód, amikor Magyarország győzött a sorsoláson?
Az első reakcióm az öröm volt. Társult hozzá félelem is, mert sose voltam még itt. Pontosan nem tudtam, hogy mennyire esik messzire Olaszországtól. Tudtam, hogy Budapest a főváros, de 19 évesen még nem voltam külföldön. Olyan öröm volt ez, mint amikor az ember azt érzi, hogy szabad és Isten kezében van! Van egy zsoltár is erről: „Mint anyja ölén a gyermek” (Zsolt 131, 2). Olyan boldogság és nyugalom volt bennem, hogy Isten kezében vagyok és lesz, ami lesz, jó kézben vagyok.
Vannak olasz közösségek Egerben, szoktatok találkozni?
Igen, Egerben, a – Csebokszári – Szent Sebestyén templomban Ailer Gellért atya a plébános és ott van egy közösség. Meg a mi szemináriumonknak a rektora is vezet egy neukatekumenális közösséget. Tehát 2 ilyen lelkiségű közösség van Egerben, de a saját közösségem a budapesti Páli Szent Vince templomban van. Odajárok amikor tudok. Papként is, még mindig járok közösségbe. Rómában is van még egy, de oda csak akkor megyek, ha szabadságon vagyok.
Mesélj a tanítás részéről a hivatásodnak!
Hittant tanítok, de ott is vannak nyelvi nehézségek. Ahogy mondtam, nem az én anyanyelvem és ebben érzem sokszor, hogy nehéz. De általános iskolában tanítok, és hála Istennek sikerül azért megoldani ezt a kérdést. Jó azt látni, hogy kisebb gyümölcsöket arathat az ember a tanév során, vagy a végére, amikor azt látja, hogy a gyerekek komolyan veszik a hittant. Szoktam mondani, hogy nem azért tanítok, mert nagyobb tudásra szeretném őket nevelni, hanem a célom Krisztushoz vezetni őket. Amikor gyümölcsökről beszélek, akkor arról van szó, hogy a gyermek elsőáldozik, imádkozik, keresi őszinte szívvel Istent! Ez már számomra a gyümölcs, és nem az, hogy fejből tudja a Katolikus Egyház katekizmusát. (nevet)
Hogy látod, mi a legfontosabb feladata most az Egyháznak, például az utánpótlás nevelés, hivatásébredés szempontjából mik a jó eszközök, módszerek, amik szerinted segítenek?
Nagyon sok van, de amit én a saját tapasztalatomból látok, az a fiatalok közössége. Egy olyan kisebb közösség, ahol az ember jobban megélheti a hitét. Ami nem túl nagy, ahol az ember a sokaság miatt névtelenné valakivé válik, hanem egy kisebb, ahol ő valaki másért is szolgál és ahol jobban meg lehet szólítani az embereket. Ahol foglalkoznak az emberekkel, és lelkipásztorok is meg tudják szólítani az embereket, a keresztnév szerint. Én olaszként is szoktam mondani a néniknek, hogy mondják el azt is, mert amikor megkérdezem, hogy hogy hívják őket, ritka, hogy elmondják a leánykori nevüket. Olyankor mondom, hogy mondják el azt is.
Isten a nevünkön szólít minket, és szerintem ez lényeges, hogy akkor lehet igazán valamit csinálni, ha megszólítod a másikat.
De ezt hogyan lehet? Úgy, hogy egy kisebb közösségben vagy jelen. Ha az ember megy templomba, meghallgatja a szentmisét és kimegy, nehezebb megszólítani őt.
Végül egy kicsit könnyedebb téma: a magyar ételek. Van-e kedvenced, illetve jut-e időd főzni?
Igen, van időm főzni, de csak könyedebb recepteket. Szeretem a tésztát, úgyhogy amikor este úgy van – bár akkor már nem kéne, de általában akkor van időm – akkor főzök valami tésztát.
A magyar ételekhez annyit, hogy megszerettem a magyar konyhát, ami meg is látszik. Kicsit zsírosabb, amit amúgy én nem szeretek, de itt megtanultam értékelni ezt is. Kedvenc ételeim is vannak, például töltött káposzta, lecsó. Nálunk nincs ilyen.
Ilyen szempontból is gazdag Magyarország. Tényleg hagyományőrző a magyar nép, és ez nagy érték!
Teljes beszélgetés:
Két évvel ezelőtt sírva búcsúztatták a sátoraljaújhelyi plébániáról Michele atyát:
Forrás: Szent István Televízió
Fotó: Magyar Kurír
hirdetés
