Egy huszonegy éves lány, Fehér Enikő tanúságtétele elevenedik meg ebben a megrázó és őszinte vallomásban, amelyben nemcsak a kirekesztettség fájdalmáról, hanem a közösség és a hit gyógyító erejéről is beszámol. A Református Egyház Felfelé című videósorozatában Enikő saját útkereséséről, lelki hullámvölgyeiről és arról mesél, hogyan talált rá Isten szeretetére – és önmaga elfogadására – egy nehéz időszak után.
„Fehér Enikő vagyok, 21 éves. Budapesten élek. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkarára járok magyar szakra, és igazából ami a szakmám, az a hobbim is: elég aktívan foglalkozok irodalommal, olvasok is, meg én magam is írok verseket.
Alapvetően én egy nagyon kis családban nőttem fel, figyelmes emberek között, és én azt tapasztaltam meg, hogy az emberek szeretnek. Ez neked jár úgymond alanyi jogon. Nagyon furcsa érzés volt, amikor először találkoztam azzal, hogy ez nem feltétlenül adott. Legelőször érzések szintjén azt, hogy nem értenek és nem fogadnak el. Nyilván ez megmutatkozott tettekben. Tehát például kiközösítettek. Egyébként ez a fogalom, hogy kiközösítés, utána évekig nagyon ostromolt engem belülről, és nem is nagyon bírtam kimondani, mert olyan élmények kötődtek hozzá. Amikor gimnáziumba kerültem, nagyon féltem, viszont ott éltem meg azt, hogy az emberek amúgy nem egy ijesztő humanoid akármik, hanem emberek. Ugyanolyanok, mint én.
Fotó: YouTube – MRE
Egy nagyon jófej, szerető közösséget találtam meg mind az osztályomban, mind az évfolyamon is. Tizedik vége fele nagyon nehéz időszakom volt, és
volt egy nyár, amikor rengeteg dolog előjött, és voltak emlékbetöréseim.
Sokszor ez nem is volt tudatos, hanem volt olyan, hogy mondjuk így anyukám annyit látott, hogy ülök az asztalomnál és sírok. Kérdezte, hogy miért, elmondtam neki pár mondatban valamit, és akkor rájöttünk, hogy ez több mint tíz éve történt.
Ez ment körülbelül egy évig, hogy nagyon kerestem magam, meg ezt az egészet nem tudtam hova tenni. Volt sajnos utána még egy év, amikor ez az egészet elfojtottam. Aztán egy nagyon nagy érzelmi hullámvölgy közepén, ért meg bennem először, hogy ezekkel kell kezdeni valamit, mert nem lehet úgy élni, hogy ahol szeretnek, ott is mindig azt nézed, hogy mikor fognak beleszúrni a hátadba.
Tizennyolc évesen én Istent akkor azzal szólítottam meg, hogy bölcsességet szeretnék tőle kérni. Igazából az egész életemhez, de akkor ezt nem tudatosan mondtam ki, hanem utólag teszem hozzá, hogy ehhez az úthoz, ami akkor előttem állt. Nekem az volt nagyon erős bizonyíték arra, hogy ez a bölcsesség valami jó dolog, amiket olvastam róla a Bibliában: felüdíti a lelket, tisztán látsz tőle.
Eközben nagyon nehezen tudtam elhinni, hogy Ő szeret.
Ő ezt jól tudta, mert egyszerre indított el bennem két fontos folyamatot, hogy magamat is megszeressem, meg Őt is. Meg hogy elhiggyem azt, hogy Ő szeret engem, meg elhiggyem, hogy én amúgy egy szerethető ember vagyok.
Amikor ez elindult, nagyon sok diszkomfortos helyzetbe kerültem. Arra jöttem rá, hogy az, hogy Ő szeret, és hogy szeretné, hogy én is szeressem magam, az nem mindig egy szivárvány meg rózsaszín köd, hanem sokszor kegyetlen is tud lenni először, hogy Ő nem kényelmet ad, hanem egy nagyon kényelmetlen szitut, de rengeteg áldással.”
A teljes tanúságtétel:
hirdetés
