Mit tehetsz, ha magányos vagy a házasságodban? – Szilágyi Szabolcs atya

Isten egyenként teremt bennünket – és ezzel együtt a magány tapasztalata is alaphelyzetünk – fogalmazott Szilágyi Szabolcs atya, piliscsabai plébános a prédikációjában. Az ember élete két végpontja között mindig ott van valamilyen formában az egyedüllét, amelyre lehet rosszul is válaszolni – keményszívűséggel –, de lehet jól is: az ajándékozottság felismerésével és a hűség megélésével. A magányból szabadság is fakadhat, de csak ha az ember hajlandó megállni, hátralépni, és újra rácsodálkozni arra, ami az övé: az életre, a másik emberre, a hivatására, Isten ajándékaira.

„Abban az időben a farizeusok odamentek Jézushoz és megkérdezték: „Szabad-e a férjnek elbocsátania a feleségét?” Próbára akarták ugyanis tenni. Ő azonban kérdéssel válaszolt: „Mit parancsolt nektek Mózes?” Azt felelték: „Mózes megengedte, hogy válólevelet írjunk és elváljunk.” Jézus folytatta: „A ti szívetek keménysége miatt írta nektek ezt a parancsot. Isten azonban a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez csatlakozik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét.” Otthon tanítványai ismét megkérdezték őt ezzel kapcsolatban. Ezt válaszolta: „Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét, és máshoz megy, házasságot tör.”

Kisgyermekeket vittek hozzá, hogy tegye rájuk a kezét. A tanítványok azonban elutasították őket. Amikor Jézus meglátta ezt, megharagudott, és ezt mondta nekik: „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom nektek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem megy be oda.” Azután ölébe vette a gyermekeket, és kezét rájuk téve megáldotta őket.” (Mk 10,2-16)

Isten, amikor teremt, először egyetlen embert teremt. Telik-múlik az idő és látja, hogy valami nem stimmel, ugyanis azt mondja az Úr, hogy nem jó az embernek egyedül lenni. Ez a tény onnantól kezdve adva van, hogy Isten mikor teremt, egy embert teremt, s azóta mindig egy-egy embert teremt. Egyedül születtél, egyedül fogsz meghalni, és a kettő között bizony ott mélyen valahol azért van, hogy egyedül vagy. Ez az alap adottság. Az emberben van egyfajta magány, ami nem feltétlenül egy negatív érzés, nem jó vagy rossz, de adva van. Kérdés az az, hogy mit kezdünk ezzel az alaphelyzettel, és erre lehet rosszul és lehet jól válaszolni.

A rossz válasz az, amit Jézus az evangéliumban mond, a keményszívűség. A jó válasz pedig nem más, mint az ajándéknak a felismerése és a hűségnek a megélése.

hirdetés

Nézzük először a rossz választ! Odaállnak Jézus elé a farizeusok, és megkérdezik, hogy szabad-e válni. Jézus ismeri a hátteret: mikor az ember szerelmes lesz, és megházasodik, akkor arra ad ezzel választ, hogy a magányosságát végre valaki megszünteti. Ez jó, ezt hívjuk házasságnak. Telnek-múlnak az évek, és az emberek egy része a házasságban azt kezdi el megélni, hogy hú, talán mégse volt ez annyira válasz a magányomra. Mi van, mi van, hogyha valaki más ezt jobban meg tudná válaszolni? Jézus ezt hívja keményszívűségnek. Azért, mert az emberben jelentkezik újból a magány, és azt gondolja, hogy egy másik házasságban talál majd valakit, aki ezt jobban meg tudná válaszolni, jobban el tudná venni. Ha még eggyel továbbmegy, azt mondja, nekem erre szükségem van, nekem ehhez jogom van – ez az a pont, az ember szíve elkezd megkeményedni.

Mert amikor úgy gondolod, hogy valami neked jár, ott kezd el megkeményedni a szív.

Innentől kezdve ez nem a válás kérdése, hanem egy sokkal mélyebb szinten húzódik meg a kérdés. Jézus erre mutat rá.

Itt léphetünk eggyel kijjebb a házasságnak a kérdésköréből, hiszen ez nemcsak a házasságban van így, hanem mindenben az életben. Amikor úgy gondolom, hogy nemcsak szükségem van rá, nemcsak igényem van, hanem ez jár, sőt, jogom van hozzá, és elkezdek erre ráfeszülni, belefeszülni, ott a magányod megmarad, sőt a szabadságot is elveszíted. Ez a rossz válasz.

De van jó válasz. A jó válasz két szinten történik, az egyik az ajándék, a másik pedig a hűség. Az első az ajándék. Mit tesz az Úr? Látja, hogy az ember egyedül érzi magát. Így szól az írás: „Ezután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette.” (Ter 2,22) Ez nagyon szép kép. Megalkotja az asszonyt és az emberhez vezeti. Mit tesz az Úristen? Ajándékot készít.

Istennek az ember magányára a válasza az, hogy egy másik embert ajándékoz neki, hogy ne legyen egyedül. Ajándék.

Ha ebből a keretből megint egy kicsit kijjebb lépünk, akkor ez nem csak a házasságra alkalmazható, hanem minden másra. Méghozzá úgy, hogy az ember azt mondja, hogy körbenézek, és észreveszem, hogy mennyi ajándék van körülöttem. Mondok egy egyszerű gyakorlatot. Ez három lépésből áll. Éljük az életünket egy tempóban, és azt mondom, hogy nem, most megállok. Ez az első. A második, nemcsak hogy megállok, hanem hátrébb lépek, mert mi annyira egymás arcában élünk, hogy annyira közel vannak a dolgok, hogy nem is látjuk már. Megállok, hátrébb lépek és körbenézek. És amikor megálltam, hátráltam, körbenéztem, akkor kezdem észrevenni, hogy mennyi ajándék van az életemben. Ez az a pont, amikor az emberben megszűnik a magány. Mert ha ennyire meg vagyok ajándékozva, akkor nem vagyok magányos. Az Úr erről folyamatosan gondoskodik. Sőt, nemcsak, hogy megszűnik a magány, hanem a szabadságban is elkezdek növekedni. Nagyon érdekes, hogy valahogy az ajándék sosincs szabadság nélkül és szabadság sincs sosincs ajándék nélkül. A kettő mindig párhuzamosan fut, mindig együtt van.

A másik a hűség. Fölteszik a kérdést, hogy szabad-e válni. Azt mondja Jézus, hogy nézzük meg,  a teremtésnek a kezdetén mi volt. Akkor az volt, hogy az Úr alkotott neked valakit, aki elvette a magányodat – térj vissza ehhez a ponthoz!

Térjetek együtt vissza ahhoz a ponthoz, ahol ez még megvolt!

Ez az igazi válasz. Kétségtelenül vannak nagyon nehéz helyzetek. De az alapdinamika ez: egy házasságban meg lehet tenni, hogy amikor az ember azt éli meg, hogy kezd nyílni az olló, hogy nő a magány, akkor megállunk és visszatérünk oda, ahol még a helyén voltak a dolgok, és ragaszkodunk az akkor meghozott döntéshez. Azért, mert akkor és ott szabadon, örömmel és szeretettel hoztuk meg a döntést. Ragaszkodni egy szabadon meghozott döntéshez, azaz hűségesek lenni egy szabadon meghozott korábbi döntéshez, az szabadság.

Hogyha megint tágítjuk a kört, ez így van az életünk minden más területén. A szabadságot nem a váltogatás, nem a mindig máshogy döntés adja meg, hanem az, ha hűségesek vagyunk a korábban szabadon meghozott döntéseinkhez. Akkor találunk vissza a szabadsághoz. Az veszi el a magányunkat.

Ez egészen elmegy odáig, hogy meghoztam egy döntést korábban, hogy Istennek adom az életemet, te, én, mindenki.

Ha imádkozom, és nincs válasz, nincs érzés, és nem történik semmi, akkor is benne maradok.

Újból és újból benne maradok. Ezáltal térek vissza a korábban meghozott döntésemhez, és ez adja meg a szabadságomat.

Tehát a magányra lehet válaszolni úgy, hogy az ember megkeményíti a szívét, azaz jogot formál, de ez szépen lassan megkeményíti őt. Vagy pedig azt mondja, hogy hátrébb lépek, észreveszem, hogy mennyi minden ajándék van, ami elveszi a magányomat és szabadságot ad, sőt visszatekintek, visszatérek a nullponthoz, és hűséges maradok, ami ugyancsak megszünteti a magányt, és visszaadja a szabadságot. Két kérdést érdemes feltenni magunknak: Mennyire látom az ajándékozottságomat? Hogy állok a hűséggel?