A Netflix Kamaszok című sorozata fájdalmasan valóságos tükröt tart a szülők és a fiatalok elé. Egy látszólag rendezett család történetén keresztül mutatja meg, hogyan alakulhat ki tragédia ott is, ahol úgy tűnik, minden rendben. A film rávilágít a figyelem hiányára, az érzelmi elhidegülés veszélyeire és az online tér lelket torzító hatásaira. Fontos üzenete, hogy a szülőknek nem szabad elzárkózniuk a szakértői segítségtől, és hogy a valódi biztonságot nem a falak, hanem a szerető, figyelmes jelenlét adja. A Kamaszok nemcsak elgondolkodtató, hanem figyelemébresztő is: a családi figyelem és kapcsolódás ma égetőbb szükséglet, mint valaha.
Nagy visszhangot kiváltó sorozatot készített a Netflix streamingszolgáltató Kamaszok címmel. Minden bizonnyal egy olyan sorozat készült, amely rávilágít egy egyre gyakoribb, a fiatal generációt érintő problémára. A látszólag minden jó és szuper világában élő családok és kamaszok nehézségei mára már mindennapos témává vált. Nem észrevehető gondok és feszültségek lapulnak meg sokszor egy-egy fiatal kamaszban, a szülők tudta nélkül, mert a figyelem hiánya óriási.
A film önmagában újszerű, nagyon színvonalas módszerekkel operál. Az egy kamerával végigkísért film egy a már megszokottól eltérő operatőri stílus, ami nekem személy szerint nagyon tetszett. Az, hogy mind a négy rész máshol játszódik és máshonnan ad betekintést a fiatal fiú életébe, döntései megértésébe, külön pozitívum. Talán azért fontos ezt az elején kiemelni, mert nagyon könnyen ítélkezünk. Könnyelműen bélyegzünk meg másokat, hogy ilyenek, meg olyanok. Pedig minden ember cselekedetei mögött számos indíték és kiváltó ok rejlik, amelyeket mi nem szeretnénk megérteni, mert az túlzott erőfeszítésünkbe kerülne. Inkább gyorsan meghozzuk a döntést a másikról, hogy milyen is ő valójában. Ilyenkor jusson mindig eszünkbe:
hirdetés,,Ne ítélkezzetek, és titeket sem ítélnek majd el! Ne ítéljetek el senkit, és benneteket sem marasztalnak majd el! Bocsássatok meg, és ti is bocsánatot nyertek majd!” Lk 6, 37
A cselekmény elején hihetetlennek tűnik számomra, hogy egy fiú, akiből elsőre semmiképp nem nézném ki, hogy gyilkolni tudna, valóban elkövetett egy ilyen szörnyűséget. Azonban elég hamar szemmel látható bizonyítékot kap a néző arról, hogy a tizenhárom éves srác a gyilkos. Felmerül a kérdés, hogy akkor mire számíthatunk a maradék 3 részben?
Végre olyan képet kapunk, ami segít megérteni az okát, ugyanakkor intő példaként áll mindannyiunk előtt. A valódiság, az érzelmek és lelki gyötrelmek kavalkádjába csöppenünk. Egy sokszor szennyesen kavargó káosz világába, ami bizony jelen van és igenis érdemes észrevenni időben. A figyelmünk hiányosságát erősen hangsúlyozza a sorozat. Döbbenetes, hogy nem a tett borzaszt el, a gyilkosság ténye, hanem annak oka, gyújtózsinórja – illetve gyújtózsinórjai.
Mert bizony több szálon futó történet ez, és sok oldala van. Az iskolai rész, ahol a fiatalok viselkedése megdöbbentő – ugyanakkor pedig mai, valóságos. A tiszteletlenség, a mindent is lehet világa tárul elénk, ahol semmi tisztelet nem jár a pedagógusoknak. Az iskolán belüli verbális erőszak, amit egyik-másik diák kap a társától – és amit nem mond el otthon a gyermek a szüleinek. Az okostelefonok és a virtuális térben zajló kommunikáció óriási veszélye ez. Az emojikkal történő érzelemkifejezés és az avatarokkal való kommunikáció vezet oda, hogy a valós érzelmek elvesznek, vagy meg sem születnek. Nem tudnak kialakulni ezek, mert nincs rá terük, ugyanis nem a személyes kapcsolatokban léteznek már a felnövekvő generáció fiataljai, hanem egy olyan térben, ami pusztítja a lelket és az érzelmeket. Számomra tökéletes példát mutat a film ebben.
Mire hazaérnek gyerekeink az iskolából, már pár emojival kifejezik a dühüket, örömüket, fájdalmukat. Otthon már nincs igényük beszélgetésre a szülőkkel.
Szomorú, de gyakori – természetesen tisztelet és elismerés a kivételeknek. Ez a virtuális térben történő létezés sajnos olyan súlyos tragédiák alapját képezi, amelyek életeket és családokat tesznek tönkre. Szembe kell néznünk ezzel, és fel kell ismernünk ennek veszélyét és fontosságát.
Aztán a pszichológusi rész is teljesen letaglózza az embert. Nem is sejtjük, hogy mi minden lakozik egy látszólag teljesen nyugodt kamaszban. Egy szakember bevonása mindig fontos, főleg ebben a korban. Sok szülő elhatárolódik annak lehetőségétől, hogy a probléma megoldására szakemberhez forduljanak. Megalázónak, kényelmetlennek tartják és félnek. A film egyik fontos és kimagasló pillanata, ahogyan a pszichológusnőtől kapott forrócsokira reagál a srác – az anyai szeretetet jelenti számára. Mert valójában minden az alapokra vezethető vissza, a neveltetésre. Ez az alfája és omegája. A szülői háttér, ami nem feltétlen anyagi, sőt – sokkal inkább érzelmi alapon kell, hogy megvalósuljon. Tehát amikor félünk szakemberhez fordulni, akkor a félelmünk mögött meghúzódhat az a kérdés, hogy mit rontottam el én? És mi van akkor, ha erre felhívják a figyelmem? Szégyen, kényelmetlenség vagy éppen fájdalom? Ne féljünk ezzel szembenézni! Legyünk bátrak, és ne legyünk önzők! Ilyesfajta helyzetekben nem lehetünk önzőnk. Gyűjtsünk kincseket a gyermekeinknek, ahogyan Szent Pál írja:
,,Mert nem azt keresem, ami a tietek, hanem titeket, hiszen nem a gyermekek tartoznak kincseket gyűjteni a szülőknek, hanem a szülők a gyermekeknek.” 2Kor 12, 14
Az utolsó rész, bár kicsit vontatott, megmutatja az alfát – a családot. Ahonnan az egész indult, a család melege, otthona, a gyerekszoba. Egy látszólag normális család, stabil háttér. Ez fontos üzenet, hogy még a legjobb családokban is előfordulhat ilyesmi, még ott is félremehet a történet. Ráadásul megfűszerezi az alkotó azzal, hogy az apa születésnapján játszódik a befejező rész. Az apa, aki nem tágít, aki nem költözik el, aki hisz abban, hogy a történtek ellenére is tudnak majd normális életet élni. Valóban, így kellene, az apával értek egyet. Nem lehet menekülni, és milyen jó lenne, ha nem is kellene. A szomszéd, a kisboltos, a benzinkutas – nem úgy nézne rá, mint ,,annak a fiúnak” az apjára. Persze ez idealizmus, de muszáj hinnünk egy ilyen világban. A sorozat végén szívfacsaró a jelenet, amikor a szülők a fiuk szobájában ülve emlékeket idéznek fel, és keresik azt a pontot, ahol elronthatták. Sorolják, hogy soha nem ment sehova, soha nem járt ki éjszaka, nem járt bulizni… Itt ült a szobájában és játszott a számítógépén… ,,és mi azt hittük, hogy ez a szoba majd megvédi…”.
Kedves szülők, ne engedjük, hogy a szoba magánya adjon védelmet gyermekeinknek! Ne engedjük, hogy a négy fal határozza meg biztonságukat! A védelem mi vagyunk, a biztonságot nekünk kell adni. Társak legyünk, akik kincseket gyűjtenek a fiaiknak és lányaiknak. Nekünk kell elsősorban egészségeseknek lennünk, hogy utána mi is egészséges gyermekeket nevelhessünk:
,,Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” Péld 22, 6
