Tanári pályáról indult, ma már mentálhigiénés szakemberként dolgozik Semsey Gábor, aki szerint az iskolai mentálhigiéné elengedhetetlen lenne. Milyen kihívásokkal küzdenek ma a fiatalok? Milyen szerepe lehet a hitnek a mentális állapotunkban? Mekkora felelőssége van a szülőknek és mekkora az iskolának a szexuális nevelés terén? Mi változhat akkor, ha nem lesz több Pride Magyarországon? Ezekről is beszélgettünk az interjú során.
Eredetileg tanár végzettségű vagy – miért tartottad fontosnak, hogy mentálhigiénét is tanulj?
Még kezdő tanár voltam, amikor ebbe belevágtam. Hozzá kell tennem, hogy a családomban mindig erős volt a pszichológiai vonal, édesanyám pszichológus, édesapám pszichiáter, ráadásul a feleségem szintén pszichológus. Gyerekkoromtól kezdve érdekes volt nekem az emberi lélek, és amikor tanárként kezdtem, akkor az volt az elgondolásom, hogy a gyerekekkel való munkában, az osztályközösség-építésben a mentálhigiénés tudás nagyon sokat fog segíteni. Csak aztán annyira fontossá vált ez a terület számomra, hogy át is eveztem a mentálhigiéné területére.
Miből áll az iskolai mentálhigiéné? Ez nálad hogy néz ki a gyakorlatban?
Én azt is mentálhigiénének nevezem, amikor egy osztályfőnök olyan dolgokat csinál, amikben tekintettel van a gyerekek lelki egészségének fejlesztésére. Ide tartozik a közöségépítés; hogy az osztályban jól érezzék magukat a gyerekek, illetve legyenek olyan beszélgetések, ahol meg tudnak nyílni. Van olyan része is, hogy ha valamelyik gyereknél észleli, hogy problémája van, vagy a családi háttérrel vannak nehézségek, akkor támogató beszélgetéseket tudjon a gyerekekkel folytatni, szükség esetén be tudjon vonni más szakembert, akár családterápiás segítséget ajánlani. Tehát
hirdetésa pedagógusnak van egy kapuőr-funkciója, vagyis jó esetben figyelemmel van arra, hogy még időben reagáljon bizonyos problémákra,
és segítséget kapjanak a gyerekek vagy a családok. Mindezt egy tanár könnyebben megteszi, ha van mentálhigiénés tudása.
Volt néhány év, amikor gimnáziumban mentálhigiénés munkát végeztem, ahol tartottam a fiataloknak egyéni beszélgetéseket, önismereti hétvégéket, és igyekeztem segíteni a tanár kollégáknak is. Olyan is volt, hogy szülőknek szerveztünk a kamaszkorról szóló tréninget, vagy épp közös programot, hogy közelebb hozzuk egymáshoz a kamaszokat és a szüleiket. Tehát volt egy időszak, amikor én ott a suliban kifejezetten a mentálhigiénés dolgokért feleltem. És ennek megvolt az az előnye, hogy független szereplő voltam, ami a gyerekeknek is megkönnyítette a dolgot.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Ezek szerint nehezebben nyílnak meg, hogyha a tanárukról van szó?
Gyereke válogatja, van, aki tart attól, hogy az iskolában fegyelmi következménye lehet annak, hogyha túl sok minden derül ki róla – és akár kirúgják. Ez persze akkor fordul elő inkább, ha súlyosabb problémák vannak, de egy önértékelési zavar, egy szerelmi bánat vagy a szülőkkel való nehézségek nem ilyenek. Amikor itt dolgoztam, még az iskolaigazgató is sok mindent megosztott velem, ami – azt gondolom – szintén annak volt köszönhető, hogy nekem ő nem úgy volt a főnököm, mint az ott dolgozó tanároknak. Kiderült, hogy az igazgatók elég magányosak tudnak lenni a munkahelyen. Azonban annak is megvan az előnye, ha valaki tanárként foglalkozik mentálhigiénével, hiszen jobban látja belülről az osztályokat, a belső hangulatot, hétről hétre találkozva a diákokkal.
Egyébként mennyire elterjedt Magyarországon, hogy egyáltalán van ilyen lehetőség az iskolákban?
Ez sokat változott. Volt egy időszak, amikor próbálták az iskolapszichológusi hálózatot megerősíteni, de azt láttam, hogy a pedagógusok részéről sokszor volt valami tartózkodás, bizalmatlanság a pszichológusok felé. Ebből a szempontból a tanár kollégák viszont egy ottani mentálost, akiről tudják, hogy tanárként is dolgozott, nagyobb bizalommal fogadnak. Ezt én is éreztem, hogy nagyobb bizalmat szavaznak nekem, mert közelebb vagyok ahhoz a világhoz, mint ők. Aztán jött egy új irány, néhány éve már az iskolai szociális munkát próbálják felépíteni.
Én úgy látom, hogy egy iskolapszichológus, egy mentálhigiénés vagy egy iskolai szociális munkás munkája között nagyon sok átfedés van. Valójában
majdnem mindegy, hogy az iskola milyen irányban próbálja ezt a lelki segítségnyújtást megszervezni, csak szervezze, hiszen tudjuk, hogy sok gyerek nem jut ellátáshoz.
Gyakran azon múlik, hogy van-e szakember az iskolában, hogy az igazgató hogyan gondolkodik erről. A megbélyegzés egyébként még mindig jelen van, ha egy gyerek elmondja az osztálytársainak, hogy pszichológushoz jár, akkor jön a kérdés, hogy „Mi bajod van? Miért kell neked ez?”. Viszont ha egy tanárával ül le beszélgetni, azt sokkal könnyebb felvállalni.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Milyen mentális állapotban vannak általában véve a mostani fiatalok? Hogy látod, mivel küzdenek, milyen elakadásaik vannak?
Nyilván vannak olyan témák, amelyek örökzöldek, az életkori sajátosságokból adódnak. Például annak a félelme, hogy hol fogok továbbtanulni, fölvesznek-e valahova, jó vagyok-e valamire egyáltalán, viszem-e valamire az életben. Aztán ilyenek a szülőkkel való konfliktusok: vagy a túlkorlátozás jelenik meg problémaként, vagy hogy fogalmuk sincs, miben van épp a gyerekük. Aztán ott vannak a szerelmi dilemmák, kezdve onnan, hogy hogyan kell ismerkedni, odáig, hogy mit tegyek, ha megcsaltak. Ezek a témák előkerültek 50 éve is, meg ma is.
Vannak mostanában erősödő problémák is, ilyen a klímaszorongás vagy a FOMO (fear of missing out), azaz a félelem, hogy kimaradok valamiből. Egyre több kutatás van arról, hogy valójában a közösségi média használata milyen rossz hatással van a lelki egészségre. A közösségi médiában nem a hétköznapi problémáinkat osztjuk meg, hanem szinte csak a sikereket, és ezeket látva irreális világot kezdtünk el felépíteni magunkban az ismerőseinkről. Ez az irreálisan idilli világ csak akkor lepleződik le, amikor közelről ismerünk valakit.
De amíg csak a felszínt látják a fiatalok, gyakran élhetik meg, hogy „mindenkinek jó, csak én vagyok ilyen szerencsétlen”. Az önértékelési problémák részben ebből fakadnak.
Az elmúlt években jöttek durva, elbizonytalanító tényezők, mint a Covid-járvány. Ez azért is viselt meg sok fiatalt, mert egy kamasznak a kortársak a minden, és hihetetlen veszteség volt, hogy hosszú időn keresztül alig találkozhattak az osztálytársakkal, barátokkal. Ráadásul a járvány és a mellettünk dúló háború hozott egy alapvető kiszolgáltatottság-érzést, hogy egy ilyen nagy változás mennyire fel tudja borítani az életünket. És vajon mi lesz még? Előttük van az élet, de tele kiszámíthatatlan fordulatokkal. A mostani fiatalok megtapasztalták, hogy semmi garancia nincsen.
És még ott van a mesterséges intelligencia is…
Igen, amiben persze van számos lehetőség, mert látják, hogy milyen jól meg lehet mindenféle beadandót írni, de azért mindenki továbbgondolja, hogy vajon lesz-e a munkámnak, amit tervezek, még 10 vagy 20 év múlva is haszna? Van-e értelme elindulni arra? Ez egy újabb kiszámíthatatlanság, ami mindenkit megcincál valamennyire. Szóval sok minden tevődik össze, ami miatt jöhetnek szorongások, önértékelési problémák, depresszió. Ez mind erősödött ahhoz képest, mint ami normálisan a serdülőkor része lenne.
A katolikus Regnum közösségben többször is vezettél ifjúsági csoportokat. Látsz különbséget a hívő és nem hívő fiatalok kihívásai között?
Azt hiszem, nem is a kihívások mások, hanem az erőforrások, amelyekből több van egy hívő közösségben. Önmagában az is sokat számít, hogy van egy megtartó közösség, ahol folyamatosan megerősítés éri a benne lévőket, hogy arra az értékrendre, gondolkodásmódra, amely szerint élnek, hosszú távon is lehet építeni. Van egy megnyugtató belső erőforrás, hogy lehet, hogy sok minden változik a világban, sok mindent nem tudok, de a hitem alapjai, ha 2000 évig érvényesek voltak, akkor remélhetőleg a következő száz évben is érvényesek lesznek. Nem biztos, hogy ezt ennyire mindenki végigfuttatja fejben, de mindenképp egy alapvető biztonságot tud adni.
A Regnum azért is jó ráadásul – most hazabeszélek, mert abban a közösségben a gyerekkorom óta benne vagyok –, mert itt egy egészséges életigenléssel párosul a vallásosság. Tehát nem egy elzárkózó közeg, hogy mondjuk azzal nem is beszélnek, aki nem hívő, hanem van bennünk egy természetesebb vagányság, hogy mindenféle jó dologban benne vagyunk, érdekel minket a világ. A Regnumon kívül is vannak ilyen közösségek, ahol a fiatalok egy egészséges mintázatot kapnak, meg hiteles példaképeket.
Ehhez képest egy nem hívő közegben mindig kérdés, hogy mik azok, amik hasonló erőforrást jelenthetnek. Sokkal bizonytalanabb, hogy mennyire tud valaki igazán erős kapaszkodókat találni. Nyilván azért nehéz általában a vallásos fiatalokról beszélni, mert vannak nagyon másfajta vallási közegek, ahol bűnfókuszú a gondolkodás, és gyakorlatilag állandó bűntudatban nőnek fel a gyerekek, ezért azt gondolják, hogy ők valójában senkik.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
A szexuális nevelésről gyakran mondják, hogy otthon kezdődik jó esetben, mégis azt hallani, hogy a szülők nem mernek erről beszélni a gyerekeikkel, így az iskolában, a kortársaiktól hallanak először a szexről, vagy éppen pornóra kattintanak a neten. Neked mik a tapasztalataid e téren?
Ritkábban van olyan, hogy a család beszél először a szexualitásról a gyerekkel, de talán javul a helyzet egy picit. A doktori kutatásom az iskolai szexuális nevelésről szólt, és a fiatalokkal beszélgetve úgy tűnik, hogy talán a szülőknek a mostani nemzedéke egy picit már bátrabb, mintha lenne egy kis előrelépés. A generációmban – én 1977-ben születtem – nagyon ritkán találkozom olyannal, hogy valaki érdemeben tudott volna beszélgetni erről a szüleivel, ehhez képest mondjuk a huszonéveseknél, vagy a még fiatalabbaknál a szülők már ebbe jobban bele mernek állni. Tehát bár van javulás, még mindig nem tartunk az ideális állapotnál, hogy minden családban lehessen erről beszélgetni.
Elkerülhetetlen, hogy az osztálytársak is behozzák a témát, de nem mindegy, hogy az alapozás hogy történik. Nekem 18, 16 és 14 éves gyerekeim vannak, tehát már régen előjöttek ezek a témák. Az egyik lányom a feleségemmel beszélgetett ilyesmikről, akkor ő mondta, hogy „Mama, azért jó veled erről beszélni, mert amikor az egyik barátnőmmel az osztályban beszélgettünk erről, ő mindig valahogy feszült lett, te meg olyan nyugodt vagy”. Tehát ő ezt a különbséget érezte meg, hogy valami furcsa, zaklatott lelkiállapotban mondja el a véleményét ez a lány, az anyja meg azzal a természetességgel, hogy az életnek ez egy normális része, nincs ezzel semmi baj, nem kell ettől félni.
Nem beszélve arról, hogy
amikor már egész kicsi gyerekek is okostelefont hordanak, nagyon könnyű belefutni a pornóba.
Ez egy nagyon nehéz helyzet, hiszen a szexualitásnak a nyiladozása éppenhogy csak elkezdődik, éppenhogy lassan épül fel valami kép, és már akkor ezeket a nagyon erős behatásokat kapják a gyerekek. Nyilván iszonyú nagy kérdés, hogy ezt hogyan lehet megelőzni. Az biztos, hogy ha a szülő az alapokat megadja a gyerekeknek, akkor bármilyen behatás éri, az kevésbé romboló.
Jó esetben akkor előbb beszélgetnek a szexről a szülők a gyerekkel, mint hogy okostelefont vesznek neki?
12 évesnél kisebb gyereknek teljesen felesleges okostelefont adni – ezt nemcsak én mondom, hanem vannak ezzel egybehangzó szakmai ajánlások. Úgyhogy igen, egy 12 éves gyereknek már tényleg képben kéne lennie; ha eddig a szülők nem beszéltek neki a témáról, az főleg azért baj, mert biztos, hogy addigra az osztálytársakkal már szóba jön a beszélgetésekben. És szerencsénk van, ha csak mesél neki a kortárs, és nem egyből a pornót mutatja a gyerekünknek. De van helye a kármentésnek is, a szülő sok mindent tud korrigálni, hogy milyen értékrend, attitűd alakuljon ki a fiatalban.
A mindenkori kormánynak meddig terjed a hatásköre, illetve a felelőssége a szexuális nevelés kapcsán? A kérdés nyilván azért is merül fel, mert most a gyerekek védelmére hivatkozva is akarják betiltani a Pride-ot.
Nagyon sok jó program alakult ki a rendszerváltástól kezdve, amelyek mind a szakszerű iskolai felvilágosításról szóltak. Gondoljunk a Családi Életre Nevelésre, amelynek keretében voltak továbbképzések pedagógusoknak, meg védőnőknek, ezekben jó módszertani dolgokat adtak át a résztvevőknek, és a szexuális nevelés is ezek között volt. Aztán ott van a Ciklus-show, amely a női test megbecsüléséről szól és nagyon népszerű volt minden iskolában, ahova bevitték. Ezek, bár keresztény alapokon működtek, szekuláris közegben is teljesen befogadhatók voltak.
Aztán született egy olyan jogszabály, ami által a kormány gyakorlatilag minden külsős szervezetet teljesen kizár az oktatás világából, tehát az előbb említett programokat is, amelyek fontosak voltak és jól működtek – én ezt nagy problémának látom.
Eredetileg bizonyos szervezeteket nem akartak beengedni az iskolákba, de így olyan kontroll jött a rendszerbe, hogy végül kizártak mindenkit.
Erre szokták mondani, hogy kiöntötték a fürdővízzel a gyereket is.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
És mi a helyzet a homoszexualitás megjelenítésével?
Erről nagyon képlékeny a szabályozás, az szerepel a törvényben, hogy 18 éves korig a homoszexualitás megjelenítése és népszerűsítése tilos. A törvény pontosan így szól: „A gyermeki jogok biztosítása érdekében tilos tizennyolc éven aluliak számára pornográf, valamint olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg”. (2021. évi LXXIX. törvény, 6/A. §-a)
Ha a megjelenítése tilos, akkor az a furcsa helyzet áll elő, hogy még a gimnazistáknál, a 12. osztályban sem lenne szabad a homoszexualitást tematizálni. Ez bizonyos értelemben abszurd, mert nézik a Netflixet, ahol ugye sok LMBTQ karakter van, vagyis nem megúszható, hogy ilyen vagy olyan formában találkozzanak a jelenséggel. Gyakorlatilag attól vágják el az iskolát, hogy legyen lehetősége arra, hogy tényleg jól átbeszélgessék ezt a témát.
A Pride-dal kapcsolatban ugye most szintén sok vita van, hogy valójában milyen hatással van a gyerekekre, mennyire van rájuk erős hatással. Én az alapján, amit erről tudok, tanultam, olyan nagy jelentőséget nem tulajdonítok annak a hatásnak, ami emiatt éri őket.
Ne felejtsük el, hogy a közszeméremsértés büntetőjogi tényállása régóta létezik. Tehát ha valakinél bármilyen módon a közszemérmet sértő magatartás megjelenik, akár heteróról, akár homoszexuálisról beszélünk, nyilván el kell járni. Önmagában abban, hogy a Pride-on vonulnak szivárványos zászlókkal, ruhával, nincs semmi szexualizáló jellegű.
A Pride betiltását én elsősorban jogi kérdésnek látom, hiszen alkotmányos alapjogról van szó, a szabad gyülekezési jogról, és azért érzem nagyon aggályosnak, mert – függetlenül attól, hogy erkölcsileg ki hogyan vélekedik a homoszexualitás kérdéséről – nehezen védhető. Ettől függetlenül, ahogy mondtam, a közszeméremsértés büntetése teljesen helyénvaló, de ezt előre nem lehet megmondani, hogy lesz-e, csak ha már valaki elkövette. Tehát szerintem ez a mostani egy kifejezetten nem szerencsés irány.
A politikában gyakran arról is szó esik, hogy óvodás- vagy kisiskoláskorú gyermekeket meg kell védeni a szexuális érzékenyítéstől. Erről mit gondolsz, mennyire lehet ez valós veszély rájuk nézve, megváltozhat a szexuális identitás külső ráhatásra?
Önmagában nem hiszem, hogy veszély, ha egy gyerek találkozik azzal a jelenséggel, hogy vannak homoszexuálisok. Itt már persze előjönnek azok a szakmai viták, hogy milyen hatások lehetnek amögött, hogy valaki homoszexuálissá válik. Nagyon sok kutatás van erről, és ezek végső soron arra jutnak, hogy ez soktényezős történet. Hat rá a genetika, az anya terhessége alatti hormonális hatások és a környezeti hatások, illetve nagy szerepe lehet a nevelésnek, a környezetnek.
Ahhoz képest, hogy ez mennyire összetett, az, hogy valaki találkozik homoszexuálisokkal, egy minimális hatás.
Ettől függetlenül én sem gondolom, hogy óvodáskorban ezzel foglalkozni kellene. Persze azt is meg kell vizsgálni, hogy néz ki egy érzékenyítés: propagálás történik, vagy csak megmutatják, hogy figyelj, mi is itt vagyunk a világon? Nehéz ezeket kívülről megítélni.
Mit gondolsz, hogyan lehet a fiatalokban kialakítani egy egészséges, értékközpontú hozzáállást a párkapcsolatokhoz és a szexualitáshoz?
Szülőként abból a szempontból egyszerűbb, hogy bizonyos értelemben a szülőnek az egész élete, minden, amit csinálunk együtt a gyerekkel, egy állandó üzenetközvetítés. Nemcsak a párkapcsolatokra, hanem az összes emberi viszonyulásra kihat. Onnantól kezdve, hogy otthon hogyan beszélünk egymással, vagy hogyan mesélek a főnökömről, hogyha haragszom rá, odáig, hogy egy közös nyaraláson hogyan szólítom meg a pincért. Ezer olyan dolog van, amik folyamatosan üzeneteket közvetítenek a gyereknek. Van egy folyamatos mintaadás, ha akarom, ha nem – ilyen értelemben nem lehet nem nevelni.
A párkapcsolatokra való felkészülést sem lehet kimondottan tanítani, de ha egy érzelmileg erősen támogató, az ő érzéseit komolyan vevő környezetben nevelkedik a gyerek, az teszi végül is alkalmassá arra, hogy egy intim kapcsolatra is képes legyen.
Amikor szülőkkel beszélgetek gyereknevelésről, akkor elő szokott jönni, hogy mit csináljak, ha a gyerekem nem kérdez? Ha kisgyerekkortól kezdve megvan a bizalom a szülő és a gyerek között, akkor megtanulja, hogy lehet ilyen témákat bedobni.
Ha a gyerekem nem kérdez a szexualitásról, az nem azt jelenti, hogy nem érdekli, hanem hogy nagy valószínűséggel másnak tette fel a kérdéseit, és más válaszolt rájuk.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Mi a helyzet a tanárokkal, ők mennyire tudnak hatással lenni a gyerekek világképére?
Nyilván a szülőkhöz képest a pedagógusnak más a helyzete, mert korlátozott az együtt töltött idő, ráadásul nagyon sok időt a tantárgyi követelmények kötnek le, tehát neki többet kell töprengenie, hogy hova tudja beilleszteni a szexuális nevelést vagy az emberi kapcsolatokról való beszélgetést. Az osztályfőnöki órák erre alkalmasak, de egy osztálykiránduláson is be lehet hozni olyan témákat, amik valószínűleg a diákokat foglalkoztatják. Vagy épp lehet közösen megnézni filmeket, és akkor a filmek kapcsán elbeszélgetni a témákról.
Nyilván egy egyházi iskolában nagyobb a feljogosítottsága annak, hogy valaki a keresztény elvekre alapozva képviselje az értékrendjét, és a hittanórákat is nagyon jól lehet használni ilyenekre. De gondolhatunk az irodalomórákra is, hiszen nagyon sokféle élethelyzet jön elő az irodalmi alkotások kapcsán.
Ha már behoztad a hittant és az egyházi iskolákat, a hitnek szerinted milyen szerepe lehet a mentálhigiénés állapotunk javításában?
A hit egy olyanfajta stabilitást, igazodási pontot jelent az életben, ami egyedülálló. Ahogy az elején is beszéltünk róla, nagyon gyorsan változik a világ sok tekintetben, és így még inkább felértékelődik ez a fajta stabilitás. Ebben benne vannak a hagyományok, liturgiák, ünnepek, a vallási közösségnek és a hit alapelveinek az állandósága. De benne van az is, hogy
ha személyes kapcsolatunk van Istennel, az önmagában is egy megtartó erő, valamiféle kapaszkodó.
A vallási közösségben pedig hasonlóan gondolkodó, közös hitű emberek vannak együtt, ennek is megtartó ereje van, igazodási pont. Az értelmes életcélok lehetősége is nagyon fontos. Hogyha egy fiatalnak mondjuk nehéz is eldöntenie, hogy milyen szakmát válasszon, azért van egy elképzelése arról, hogy keresztényként mondjuk milyen az az életvitel, amit helyesnek tart, és akkor legalább azt meg tudja célozni.
Jó esetben ezek lelki egészséget segítő tényezők. Szerencsére az én környezetemben nagyon sok pozitív példát látok arra, és a saját életemben is megéltem, hogy milyen komoly erőforrás és megtartó erő tud lenni a hit, és ami ahhoz kapcsolódik.
