Benkovics Péter háromgyermekes, keresztény édesapa, akinek életét Isten iránti bizalom és hiteles példamutatás jellemzi. Apaként igyekszik túllépni a hozott apai mintákon, hogy saját gyermekeinek új utat mutasson. Hitét nemcsak szavakkal, hanem életével, gyengeségeivel és kudarcaival is átadja nekik, megosztva velük a valóságot, és arra ösztönözve őket, hogy mindig Istenhez forduljanak. Traumatizált gyermekkorát és annak következményeit nem mentségként fogja fel, hanem motivációként a személyes fejlődésére és a bűnökből való gyógyulásra. A böjtöt és aszkézist nem vezeklésként, hanem belső szabadságra és Isten felé való nyitottságra használja, kifejezve ezzel, hogy az igazi változáshoz Isten kegyelmére van szükség.
Apaként hogyan tudtál úgy elindulni, hogy ne az apai mintád határozzon meg, hanem egy egészen új utat kezdj el járni a gyermekeid előtt?
Máté evangéliumában van egy történet, melynek a végén az apostolok kétségbeesett kérdést intéznek Jézushoz: „akkor hát ki üdvözülhet?”. Ha saját nyomorúságunkra nézünk, akkor valóban kétségbeejtő a helyzetünk: bűnre hajló természetünk, rossz szokásaink, rossz beidegződéseink, rossz mintázataink fogságából emberileg teljesen lehetetlennek tűnik kitörnünk, ha reálisan mérjük fel a helyzetünket. Ez mindenkire igaz, az én esetemben az apai traumák által belém vésődött mintázatok „csupán” az emberileg amúgy is kilátástalan helyzetet tették még borúsabbá. Hogy a kapott családi – különösen az apai – mintának hatalmas szerepe van az ember életében, erre nemcsak a modern pszichológia jött rá, de már a tízparancsolatban is olvashatjuk, hogy az atyák vétke három-négy generáción átívelő következményekkel jár: „és azok harmadik és negyedik nemzedékén” (Kiv 20,5). Ugyanakkor Isten nem hagy bennünket ebben a kétségbeejtő helyzetben. A tízparancsolat ezen gondolata sem ér véget itt, hanem így folytatódik:
hirdetés„de irgalmasságot gyakorlok ezer nemzedéken át azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsaimat”. (Kiv 20,6)
Látjuk az arányokat? A három-négy áll szemben az ezerrel. Igen, a rossz mintázat borzalmas, de – ahogy Krisztus is válaszol az apostolok kétségbeesett kérdésére – „embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges” (Mt 19,26). A lényeg tehát sosem az, milyen mélyről indulunk, hiszen erről nem is tehetünk, így felelősek sem vagyunk érte. Az a lényeg, hogy belekapaszkodunk-e a mennyből felénk nyújtott kézbe és engedjük-e, hogy a statisztikák, valószínűségek és törvényszerűségek ellenében ne azok az emberek legyünk, akikké ezek a rossz mintázatok predesztinálnak, hanem új emberré szülessünk. Olyanná, amilyennek Isten álmodott bennünket. Azt gondolom, ezt nevezhetjük csodának: mikor más történik, mint aminek a körülmények és adottságok szerint történnie kellene. Az apám alkoholbetegségéből fakadó rossz minta számomra egy erős motiváció, hogy Isten kezét ragadjam meg életem minden napján, mert tudom, hogy ellenkező esetben a rossz mintáim vennék át felettem az uralmat.
Vissza tudsz emlékezni arra a pontra, amikor először kezdted el úgy érezni, hogy Isten valóságos, és nem csak egy „túl szép mese”? Mi történt, ami áttörte a falat?
Bennem sosem volt igazán kérdés Isten létezése. Nem hiszek az ateizmus létezésében. Mára a mértékadó, önmagukat nem hívőnek definiáló kutatók is egyetértenek abban, hogy az ember elméje a transzcendens felé irányul, enélkül nem tudunk létezni, így vagyunk „kábelezve”. Viccesen szoktuk mondani, hogy zuhanó repülőn nincs ateista ember, de én ezt már közvetlen ismerőstől hallottam, hogy nyugdíjazott tűzoltó barátja egy leszolgált élet tapasztalata alapján állította: súlyos autóbaleseteknél mindenki Istent szólongatja. Mindenki. Az már más kérdés, hogy miképp viszonyulunk Istenhez. Lehet próbálni tagadni, lehet szembeszállni, megpróbálni a helyébe kerülni és lehet Benne bízni, keresni Őt.
Kisgyerekként hamar bizalmas kapcsolatom alakult ki Istennel, ami aztán a családi traumák megtörténtével félelembe fordult.
Nem értettem, hogy egy szerető és mindenható Isten hogyan engedheti meg azokat a rossz dolgokat, amelyek velem történtek, miért nem avatkozott közbe? Ezt követően hosszú évekig jákobi küzdelemben voltam Istennel: egyrészt éreztem kiszolgáltatottságomat, éreztem szeretetét, de rettegtem is attól, hogy elfordul tőlem, hogy ismét fájdalmat okoz nekem. Időbe telt, mire megértettem, hogy Ő a nehézségekben is velem volt, és azokat is az én javamra formálja. Isten csodálatosan beszélt hozzám az én életem nyelvén, áthatolt sebeimen és elzárkózásomon, míg végül engedtem felépülni a köztünk lévő bizalmat, ami a hit maga.
Három gyermek édesapja vagy. Az ima szeretetét és fontosságát sikerült zökkenőmentesen átadnod nekik?
Abban hiszek, hogy úgy tehetek a legtöbbet a gyermekeimért, ha hiteles életet élek a szemük láttára. Ebben a világban, ahol mindent és mindennek az ellenkezőjét is bebizonyítják, és az ember kénye-kedve szerinti valóságokat választhat véleménybuborékok formájában – a beszéd elvesztette a hitelességét. De talán ez mindig is így volt, hiszen Jézus maga mondja, hogy az Istenről való beszéd, a prófétálás hitelességét azon mérjük le, hogy a beszélő élete milyen gyümölcsöket terem (Mt 7. fejezet). Érdekes, nem? Jézus nem azt mondja, hogy vegyük elő az Írásokat és azokkal verjük fejbe egymást, hanem azt mondja, hogy nézzük meg az életét az illetőnek.
Egy élet valósága árulkodik arról, hogy Istennel éli-e valaki, vagy sem.
Persze elesései, gyengeségei mindenkinek vannak, de vajon merre tart az az élet, mi az iránya, merre halad, milyen jelek kísérik? Ez az egyedüli mérce Jézus szerint. Ezért én is arra törekszem, hogy a gyerekeim lássák, számomra valóban első helyen van az Istennel való kapcsolat. És fontos, hogy lássák, mikor ebben elbukom, azt is. Hogy tudjanak arról is, ha imádságaim szárazzá válnak, ha csalódott vagyok, mert Isten nem úgy és nem akkor szól hozzám, ahogy én szeretném. A tökéletes apát nem tudom nekik bemutatni – bármennyire is törekszem rá -, de azt mindenképp, hogy bármi történik, Istenbe kapaszkodom, Hozzá fordulok örömömben és bánatomban is, és ha elesem, akkor mindig felállok és felfelé tekintve megyek tovább.
Fotó: Szabó Csaba
Sokan küzdenek azzal, hogy a saját traumáikra mentségként tekintenek, miközben másokat is megbántanak. Veled előfordult ehhez hasonló? Amikor a traumáidra mentségként tekintettél?
Érdekes, hogy számomra ennek az ellentéte volt a nehézség. Mikor felfogtam, hogy mekkora hátrányt jelent az a rossz működés és minta, amit a gyerekkori traumák okoztak az életemben, az egyfajta teljesítménykényszert okozott bennem. Úgy éltem, hogy nekem mindenért keményebben kell megdolgoznom, mint másnak, aki jobb adottságokkal jött. Több vállalkozást is egyszerre csináltam, emellett igyekeztem a legjobb férj és legjobb apa lenni, miközben hétvégéken akkor még protestáns igehirdetőként jártam az országot, ahol sokszor pár néniből álló, kis gyülekezetekben hirdettem Isten Igéjét legjobb tudásom szerint. Mellette persze sport, egészséges életmód, és a bibliakutatás sem maradhatott ki. Ez jól működött egészen addig, amíg egyszer aztán elvitt a mentő. Az én esetemben – és a másik véglet esetében is, amit kérdésedben felvetettél – ugyanott van a gond: Isten-kapcsolatunkban.
Én tévesen azt gondoltam, Isten teljesítményt vár tőlem, hogy az Ő szeretete feltételes.
Nekem ebből kellett gyógyulnom. Aki saját traumáira hivatkozva bánt másokat és nem akar változni, talán nem ismeri Isten hatalmát és nem hiszi el, hogy ennyire mélyen gyökerező problémák is megoldódhatnak, hogy lehetséges újjászületni, új emberré válni.
Manapság sokszor hallani, hogy elég csak szeretni a másikat, nem kell ezt bonyolítani Bibliával és katekizmussal. És valóban: tényleg elég „csak szeretni”; csak az a probléma, hogy Biblia és katekizmus nélkül nem igazán értjük, hogy mi is a szeretet valójában! Ez a nagy kihívás: megismerni azt, hogy az én életemet teremtő Isten szerint mi az a szeretet! Az Isten emberré lételének, Jézus Krisztus földre születésének is ez volt a célja: hogy megismerjük testközelből, milyen az a szeretet, amivel Isten szeret bennünket. És Jézus földi életében pont ez volt a kirívó, a meghökkentő, a botrány, hogy ez a valódi szeretet nagyon más volt, mint amit mi gondolunk a szeretetről.
A mi szeretetünk legtöbbször jól álcázott önzés, az Isten szeretete viszont mindig életet gazdagító és a végső jóra mutató, határtalan csoda.
Így lesz Isten valódi megismerése a gyógyír a traumákból gyógyulásra is, és az én teljesítménykényszeremre is – amivel, jelentem, még mindig úton vagyok.
A keresztény családokban sokszor hajlamosak vagyunk „megszépíteni” a valóságot a gyermekeink előtt. Te hogyan éled meg ezt? Előfordult hasonló „megszépítés” már veled is?
Jézus maga mondja, hogy amitől a leges-leges-leginkább meneküljünk, az a képmutatás (Lk 12,1). A képmutatásban nem az a legrosszabb, hogy becsapjuk a másik embert, hanem hogy elveszítjük a talajt a saját lábunk alól. Aki eltorzítja a valóságot, az nem fogja érteni, hogy mi miért történik az életében, ezért el van zárva a változástól is. Ha becsukom a szemem és falnak megyek, hiába hitettem el magammal, hogy nincs ott a fal, az fejbe fog verni. Mit érek el vele, ha továbbra is azt hiszem, hogy nincs ott fal? Újra és újra neki fogok menni. Nem fogom érteni ennek okát egészen addig, amíg ki nem nyitom a szemem, amíg az általam kreált elképzelés helyett el nem fogadom a valóságot.
A keresztényeket sokszor bélyegzik hiszékenynek, pedig számomra a valódi kereszténység a valósághoz való szélsőséges ragaszkodást jelenti.
Hogy a világot olyannak lássam, amilyen valójában. Csak így lehet tájékozódni az életben, és ez az alapja bármilyen változásnak és fejlődésnek.
Éppen ezért én törekszem nem szépíteni a világ dolgait a gyerekeknek. Persze koruknak megfelelően kell, hogy kapják az információkat, de arra próbálom vezetni őket, hogy két lábbal álljanak a valóság talaján. Így például a korszellemmel szembemenve nálunk nem tabu a halál témája, mert fontosnak tartom, hogy ennek a valóságát is lássák. A saját személyes hibáimat és kudarcaimat is igyekszem megosztani velük, mert meggyőződésem, hogy az egyik legtöbb, amit adhatok nekik, az az a hit, hogy mindenki elesik, de mindig fel kell állni és Istenbe kapaszkodva előre menni. Éppen ezért számomra fontos, hogy a gyónásra, a bűnbocsánat szentségére az élet egyik legjobb ajándékaként tekintsenek – mert számomra is az. Hogy új kezdetre van lehetőségünk életünk minden pillanatában, ez hatalmas kiváltság.
A keresztény tanítást is törekszem „megszépítés nélkül” átadni nekik. Így foglalkozunk az általában „nehezen emészthető” részekkel a Szentírásban: a háborúkkal, az árulásokkal, a botrányos szembeszegülésekkel.
A végső keresztény reménységhez, Jézus Krisztus második eljöveteléhez való viszonyban is törekszem igaz képet eléjük tárni. Ez minden keresztény várakozása, nemhiába imádkozzuk minden szentmisén, hogy Jézus egy napon „újra eljön dicsőségben (…) és országának nem lesz vége”. Sajnos azonban régen én magam is beleestem abba a hibába, hogy Jézus visszajövetelének a valósága egy kibúvó volt életem felelőssége alól. Így az igazán fájó problémákhoz, mélyben rejlő traumák feldolgozásához nem nyúltam hozzá, hiszen „Jézus úgyis nemsokára visszajön”. Meg kellett tanulnom, hogy habár a keresztény ember átutazó ebben a világban, nem zárkózhatunk el sem a világban ránk váró, sem a bennünk lévő, megoldatlan feladatoktól! Jézus mindenek előtt arra hív bennünket, keresztényeket, hogy „jó só” legyünk ebben a világban: magunk újjászületve és átváltozva jó sóként ne elkülönüljünk, hanem belevegyüljünk a világba, és ott keltsünk szomjúságot az „élő víz”, azaz Krisztus után!
Ha Jézust akarjuk követni, nem bújhatunk ki egyéni életünk sokszor húsba vágó felelőssége alól.
A böjt és a lemondás számodra inkább belső felszabadulás, vagy inkább egyfajta vezeklés a múlt sebeinek súlya miatt? Mit jelent számodra a böjt?
Az aszkézis szó a görög „aszkeó”-ból ered, amely gyakorlatot, edzést, elvégzést jelent. Az aszkézis során erőfeszítést teszek, de nem azért, hogy ez hozza a megoldást, hanem sokkal inkább, hogy megnyíljak Isten felé a fentről jövő megoldásra. Mikor nagyböjt alatt korlátozom az étkezésemet vagy a digitális fogyasztásomat, azt nem azért teszem, mert ettől várom a változást.
Ezt azért teszem, hogy Istennek és magamnak is kifejezzem: fentről várom. Teret készítek az Istentől jövő változásnak.
Hit és cselekedetek így kapcsolódnak elválaszthatatlan egésszé. Nagy veszélynek tartom a kegyelemre hivatkozva az egyéni felelősség alól való kibújást: ha csak a kegyelem számít, akkor én bedobhatom a gyeplőt a lovak közé, aztán a változás majd vagy jön, vagy nem jön, sztoikus nyugalommal hátra dőlök. Isten jót akar nekünk, de tiszteli a szabadságunkat, ezért a legjobbat sem erőlteti ránk. Nekünk kell elengedni a régit, hogy újat adhasson a kezünkbe. Ehhez viszont cselekednem kell.
Nekem is van részem, amit el kell végeznem ebben a képletben. Ebben az elengedésben segít az aszkézis.
A múlt eseményeiért olyan értelemben nem kell vezekelnünk, mintha ezzel érdemelnénk ki Isten szeretetét. Ő feltétel nélkül szeret bennünket. Bűneinket, ha megbánjuk, Isten megbocsátja. Az már más kérdés, hogy az elkövetett hibáknak lehetnek olyan következményei, melyek hosszabb távon kihatnak az életünkre. Mint már korábban mondtam, én többek között a teljesítménykényszerből gyógyulok. Átmulatott ifjú éveim utáni felnőtt megtérésemet követően azt gondoltam, nekem kötelességtudatból, szolgálatból, alázatból pótolnom kell az elvesztegetett éveket ahhoz, hogy Isten szeressen.
Kellett nekem, hogy elvigyen a mentő ahhoz, hogy leérjen bennem: Isten engem szeret teljesítmény nélkül is.
És teljesítménykényszeresen is. A kérdés sokkal inkább az, én miért gondolom Róla, hogy a szeretete feltételes? És hogy miért szúrok ki magammal, teszem keserűvé az életemet sokszor azzal, hogy teljesítményt hajszolok? Isten fő akarata, hogy boldog legyek. Az a legfőbb kérdés, hogy ebben partner vagyok-e? Nyitott vagyok-e erre? Loyolai Szent Ignác írja a lelkigyakorlataiban, hogy nem a mennyiség a fontos az életben, hanem „a dolgok benső, lelki megérzése és megízlelése”. Az élet helyes használata és élvezete, helyes örömeinek megélése fontos keresztény érték, amit én is tanulok.
Volt olyan időszak, amikor a „jó keresztény apuka” szerepe mögé bújva próbáltad eltakarni a belső küzdelmeidet?
Tudatosan nem, de tudat alatt sok ilyen eset volt. Mikor túlterheltem magam és elvitt a mentő, akkor is csak utólag vettem észre, mit rontottam el korábban. Fontos, hogy keressük életünkben a fejlődési területeket és lehetőségeket, de vegyük számításba azt is, hogy Isten szeretete van abban, hogy nem tárja fel előttünk az összes jellemhibánkat egyszerre, mert abban összeomlanánk. Bíznunk kell Isten menetrendjében, és mikor elénk hoz egy feladatot, akkor alázattal kell elfogadni, és beleállni.
Fotó: Szabó Csaba
Jelenleg teológiát tanulsz a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Három gyermek, munkahely, család, kötelességek mellett hogy jut időd tanulni, egyetemre járni? Nem megy egyik a másik rovására?
Mikor protestáns teológusként és lelkes bibliaolvasó-emberként először ért le bennem az, hogy Istennek az a szándéka, hogy családommal hazatérjünk a római katolikus hithez, akkor – miután magamhoz tértem – az első gondolatom ez volt: akkor beiratkozom a Pázmány teológiájára! Pázmány Péter számomra egy rendkívüli ember, még protestánsként kaptam ajándékba prédikációinak egy gyűjteményét, amely lenyűgözött – és itt megvallom, protestáns igehirdetéseimben is rendszeresen idéztem belőle, persze forrásmegjelölés nélkül… Pázmány Péter intellektuális képességei, emellett lelki finomsága, lendülete, humora egyedülálló, világszinten kiemelkedő. Mikor kutatásaim során a katolikus teológia igazságaira jutottam el, és felfedeztem a katolikus hit teljességében rejlő bámulatos összhangot és sokszínűséget, akkor hirtelen nagyon aprónak éreztem magam. De kicsinységem tudata vitt abba az irányba, hogy tanulhassak az apostoli kortól a mai napig élt szellemi óriásoktól, akik hitben előttem járnak.
Hatalmas kiváltságnak élem meg, hogy a Pázmányról elnevezett intézményben, elképesztően kiváló oktatóktól tanulhatok – Istenről.
Természetesen ez csak azért lehetséges, mert valami számomra érthetetlen okból kifolyólag Isten a világ legjobb feleségét adta nekem, aki támogat ebben. Hiszen mikor én ógörögöt vagy hébert tanulok hétközben, vagy hétvégén előadásokon ülök, ő három gyermekünket igazgatja. Tehát az én teológiai képzésem legalább annyira az ő erőfeszítése, mint az enyém, amiért végtelenül hálás vagyok.
Hogy ezzel kevesebb időm jut üzleti ügyeimre, hivatalos munkámra – amiben amúgy szintén az embereknek igyekszem segíteni egészségesebben és boldogabban élni, tehát abban is a „felebarátomban” lévő Krisztust szolgálom -, soha nem engedtem, hogy korlátozzon. Mindig ez a bibliai szakasz cseng a fülemben erről a témáról:
„ti keressétek először az Isten országát és az ő igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá” (Mt 6,33).
Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy Isten ügye elé helyeztem bármit az életemben. Ha Isten megáldja a munkámat, hála érte, ha emiatt tönkremegy a cégem, akkor is hála érte, „legyen meg a Te akaratod”. Istent nem anyagi hasznaiért szeretjük, hanem önmagáért.
Mit tanított neked az apaság a lemondásról és az önátadásról – amit semmilyen könyv vagy tanóra nem tudott volna megtanítani?
Hogy apaként a saját életemnél jobban szeretem gyermekeimet, ez alapvető ösztön, nem érdem. Engem leginkább arra tanított az apaság, hogy saját magamat tudjam jól szeretni. Egy alkalommal a nagyobbik fiam párévesen egy építőjátékkal játszott és én néztem őt a kanapéról a nappaliban. Nem sikerült neki, amit tervezett, az építmény összedőlt, és ő kegyetlenül korholni kezdte magát. Azonnal odaléptem, átöleltem, elmondtam neki, hogy ne szomorodjon el, próbálkozzon újra, és biztosítottam róla, hogy szeretem összedőlt toronnyal is. Mikor ezután visszaültem a kanapéra, egy hangot hallottam a fejemben:
„látod, Péter, neked fáj látni, hogy a fiad kegyetlenül korholja magát, ha nem sikerül teljesítenie. Szerinted nekem milyen látni, mikor te irgalmatlan vagy saját magaddal, mikor hibázol?”
Kijózanító pillanat volt. Hiába próbáltam a fiam felé a feltétel nélküli szeretetet élni, ő átlátott rajtam és meglátta, hogy magamat feltételesen szeretem és hibáimmal kapcsolatban irgalmatlan vagyok magammal – és ezt másolta. Ekkor tanultam meg, hogy meg kell tanulnom irgalmasnak lenni magamhoz, jól szeretni magamat. Ha magamért nem is tenném ezt meg, a fiamért tegyem meg. Mert amilyen én vagyok, azt másolja ő is.
Ha egyszer majd a gyermekeid megkérdezik: „apa, miért hiszel Istenben?”, mit fogsz válaszolni nekik, ami nemcsak teológia, hanem szívből jövő válasz?
Igyekszem olyan életet élni, hogy ez ne legyen kérdés a gyermekeimnek. Lássák mindennap, hogy apjuk is tökéletlen, esendő ember, akinek ugyanúgy küzdelmei vannak, mint bárki másnak; ugyanakkor lássák azt is, hogy én sosem egyedül élem az életemet, hanem kapcsolataimban létezem. Kapcsolatban Istennel, embertársaimmal és önmagammal. Istentől tanulva, Neki hálát adva, Tőle kérve, sokszor Vele vitázva, olykor elégedetlenkedve, időnként eltávolodva, de mindig Hozzá visszatérve élem ezt a csodálatos életet, amit nem kértem és mégis kaptam, ami minden nyomorúsága és fájdalma mellett mégis egy fantasztikus kiváltság és hatalmas kaland. Ha életem erről tud tanúságot tenni, akkor én elégedett leszek apaságommal. A többi már rajtuk áll. Isten őket is hívja, velük is szoros közösségben akar élni örökké. Gyermekeim Istenhez tartoznak, számomra egy különleges kiváltság, hogy pár évtizedre rám bízza őket. Őrá tekintek, Tőle várom az erőt és bölcsességet ahhoz is, hogy ezt a feladatot jól végezzem el.
