Meddőség? Vetélés? Lombik? Inszemináció? Gyermektelenség? Örökbefogadás? Endometriózis? – Mindez egy monodrámában! Szemerédi Bernadett színésznővel beszélgettem, miután megnéztem Szólongatás című előadását. A színházban ülve könnytől maszatos arcok árulkodtak arról, ez a téma fontos, köztünk van és teret kíván magának! Bernadett saját történetén keresztül, finom érzékkel ad hangot azoknak a nőknek és férfiaknak, akiknek meg kell küzdeniük azért, hogy családdá válhassanak.
A meddőség Magyarországon 300-400 ezer embert érint. Te a megéléseidet színészként a művészetedbe öntötted. Mindig tudtad, hogy édesanya szeretnél lenni?
Visszagondolva, gyermekkoromtól kezdve anyáskodó típus voltam, folyton dolgozott bennem a tyúkanyó ösztön, mindig tudtam, hogy szeretnék anya lenni. Viszont 15 éven át egy visszatérő álom kísértett, hogy nem lehetek édesanya, valami mindig gátolja az anyaságom megélését. Az ember arra vágyik, hogy megtalálja a párját, megházasodjon, családot alapítson. Voltak elképzeléseim, hogy majd 25 éves koromban szülöm az első gyermekemet, sőt, 30 éves koromra biztos, hogy két gyermek anyukája leszek. Aztán eljött az a bizonyos 25 esztendő, és még nem találtam meg azt a férfit, akit hitvesemül fogadtam volna. Ám 27 évesen, derült égből villámcsapásként érkezett a mindent felülíró szerelem. Géza is színész, ő is mélyen hívő ember, így az életem egyik szeletét sem kellett rejtegetnem előle, vagy magyarázkodnom. Nagyon gyorsan megházasodtunk, teltek-múltak a hónapok, de nem kopogtatott a gyermekáldás.
Majdnem 7 évet vártunk, hogy Flóra, a kislányunk megérkezzen.
E közben született a Szólongatás című monodrámád is, ami a meddőségról szól, különlegessége, hogy a bemutató után nem sokkal tudtátok meg, hogy várandós vagy. Mit jelent számodra a darab címe?
Egyrészt Károlyi Amy Szólongatás című verse ihlette a címet, amely megzenésített formában szerepel is a darabban, illetve az előadásban többször is elhangzik: egy nő teremni, foganni vágyik. Hívő emberként a szólongatás összekapcsolódik Isten teremtő erejével, aki a szavával hívta életre a világot. A drámai én a hitébe kapaszkodva próbálja beszólongatni az életébe a gyermekét. Amikor a címet adtam, az is bennem motoszkált, ha egy nő nem tudja megélni az anyaságot, a vágyott gyermek hiányának betölthetetlensége folytonos szenvedés számára. Ezért ötlöttem ki azt az erős képet, hogy az előadásbéli alteregóm mellett legyen egy hegedű, amely húrtalan.
hirdetésHúrtalan hegedű a nő, ha nem anya? Keresztényként hogyan fogalmaznád meg a nők szerepét?
Amikor ezt az előadást készítettem, még nem tudtam, hogy nem sokkal a bemutató után megfogan Flóra, de azt is meg akartam pendíteni, mi van akkor, ha ez a gyermekáldás nem következik be, így nyitva hagytam a befejezést. Mi is beszéltünk az örökbefogadásról a férjemmel, és arról is, hogy az a fajta teremtő erő, amit az ember nem képes megélni a szülőségben – ha Isten úgy dönt, hogy a mi életünk másra hívatott – ezt a parlagon fekvő életenergia a hétköznapok mely területeibe tud beágyazódni.
Ám az ember – természetéből fakadóan – a végsőkig bizakodik, van olyan ismerősöm, aki majdnem 20 évet várt a gyermekáldásra.
Ez egy komplex kérdés, roppant nehéz erre olyan választ adni, ami mindenkit kielégít.
Március az endometriózis hónapja. Gyakori betegség, a meddőség hátterében húzódik meg, Te is ezzel küzdöttél, küzdesz. Mennyire volt benned félelem a teherbeesés nehezítettségével szemben, mikor tudatosult ez benned?
Tartottam ettől, de magáról a betegségről nem nagyon hallottam. Viszont az egyik alapvető tünete, a fájdalmas menstruáció, nekem kamaszkoromtól megnehezítette a mindennapokat, amire csak legyintettek az orvosok. Egy-két éve próbálkoztunk a férjemmel, amikor egyszer annyira rosszul lettem, hogy mentőt kellett hozzám hívni. Méhen kívüli terhességre gyanakodtak a mentősök, gondoltam, akkor legalább képes vagyok teherbe esni. Aztán hamar kiderült, várandósságról szó sincs, valószínű, hogy endometriózissal állunk szemben, megműtöttek, és beigazolódott a gyanú. Utána bizakodhattunk, hiszen azzal bátorítottak, a műtétet követő 6 hónapban sokkal nagyobb esélye van a fogantatásnak, de semmi sem történt. Eljött az a pont, hogy szembenézzünk vele: a meddőség a mi életünkben egy akadály, amivel foglalkoznunk kell. Lehet, egy gyógyszeren múlik a siker, csak derüljön ki, mi az oka a gyermektelenségnek. A férjemmel együtt elkezdtünk vizsgálatokra járni, bekerültünk egy meddőségi központba – sokkal szebb lenne, ha azt mondanánk, termékenységi centrum, mert a meddőség szó olyan, akár egy skarlát betű – és jöttek a különböző lépcsőfokok ebben a mókuskerékben.
A darabban számos vers és drámarészlet fűzi egybe a mondanivalót. Lorca ismert, hasonló témájú művében Yerma beleőrül gyermektelenségébe. Te érezted azt, ezalatt a 7 év alatt, hogy nem lehet ép ésszel végigcsinálni ezt a küzdelmet?
Igen, abszolút.
Ez egy olyan kőszikla az ember mellkasán, a gyomrában, a hátán, amivel nagyon nehéz megbirkózni, előbb-utóbb elszigetelődsz, mert még mindig nincsen gyermeked.
Örülsz ugyan mások születendő gyermekének, de közben irigy is vagy, utána dühös magadra ezekért a gondolatokért, jön az önvád, a selejtesség érzése, elkezdesz távolságot tartani azoktól, akiknek könnyen megadatott, amiért te parttalanul küzdesz hónapok, évek óta. Ők pedig nem értik, hogy miért akarsz ennyire görcsösen anya lenni, miért nem tudod elengedni…
Mit lehet ilyenkor mondani egy párnak? Hogyan segíthetünk?
Nehéz ebben igazán hasznos tanácsot adni, mert még mindig tabutéma, szürkezóna a meddőség, aki szemléli, nem tudja, miként viszonyuljon hozzá. Jön a bagatellizálás, vagy késként szegeződnek beléd a jószándékból születő, de egyébként kártékony mondatok. Nekem a távolságtartó nyitottság, a csendes, empatikus, támogató jelenlét esett jól mindig, amely akkor szól, akkor cselekszik, ha én igényt formálok rá.
Belevágtatok a lombikba. Katolikus vagy, az egyházad nem támogatja ezt a beavatkozást. Nehéz volt – a kezelések egyébként is megterhelő folyamata mellett – kiegyezned a lelkiismereteddel?
Elég széles lelki-fizikai vargabetűt kell bejárni, amíg eljut az ember a lombikig, először jönnek a terminált együttlétek, utána az inszeminációk, végül a párt továbbküldik lombikra. Nem volt egyszerű elfogadni, hogy nekünk csak így teljesülhet a vágyunk, főképp, hogy katolikus oldalról van egy erős nyomás a lombik ellenében. Bennem is megannyi megbicsaklás volt, vajon ha természetes úton nem jön össze a gyermek, akkor ez nem Isten döntése-e, nem megyek-e szembe az Ő akaratával. De akadnak szép számmal hívő barátaim, ismerőseim, akik ugyanebben a cipőben jártak, és nekik is megadatott a gyermekáldás a lombikbébi-program által. Arra jutottam, hogy a tudást, amit Isten nekünk ajándékozott, képesek vagyunk jó dolgokra is használni. A lombikra is úgy tekintek, mint egy isteni adományra azon pároknak, akiknek nem jöhet össze természetes úton a baba. Hittem, sőt, hiszek ebben a tudományos eszközben, amivel persze vissza is lehet élni, és felvet olyan etikai kérdéseket, amelyek hívőként engem is felkavarnak.
Voltak, akik kritizálták a döntéseteket?
Sok támadást kaptunk olyan katolikus pároktól, akiknél a gyermekvállalás nem ütközött falakba, könnyen törtek pálcát felettünk, bár egyáltalán nem tudták, milyen érzés, amikor nem közvetlenül a házasságkötés után, szinte már a nászéjszakán fogan meg a hőn áhított gyermek. Egyáltalán nem haragudtam rájuk, pusztán értetlenül álltam az együttérzés teljes hiánya előtt, fájdalmasan nyugtázva, hogy valóban nem beszélünk egy nyelvet.
Mit éreztél, mit kellett magadban helyre tenni?
Azt, hogy hogy ne érezzem magam selejtnek, kevesebbnek, egy olyan fogaskeréknek a teremtés gépezetében, ami rozsdás, nem úgy működik, nem odavaló, ami egy kicsit félresikerült. Nyomasztó gondolataim voltak, a szeretteim mellett szükségem volt külső lelki támogatásra is, végig kísért az utamon egy mentálhigiénés szakember is, aki hívő emberként, korábbi érintettként pontosan tudta, nekem mire van szükségem. De abban is biztos vagyok, ha ezt az előadást nem valósítom meg, nem írom ki, nem játszom ki magamból a frusztrációimat, akkor talán a kislányunk sem érkezik meg hozzánk. Hiszek abban, hogy tényleg beszólongattam őt a pocakomba, az életünkbe.
Fotó: Szemerédi Bernadett: Szólongatás
Mi volt még hátra a gyermeketek érkezéséig?
Magyarországon öt államilag támogatott lombikot használhatnak fel a párok. A 2. lombik nem jutott el a beültetésig, mert a hormonok újra belobbantották a betegségemet, és megint meg kellett műteni, majd a 3. lombik után úgy döntöttünk, nem hazárdírozunk az idővel, kimegyünk Csehországba, Brno-ba, így ott fogant meg Flóra. Most, február végén volt az első szülinapja.
Mi motivált a darab írásakor? Mi volt a koncepció?
A történet szinte teljes egészében a miénk, viszont beemeltem egy-egy fiktív elemet vagy epizódot a sorstársaimmal folytatott várótermi beszélgetésekből. Szerettem volna, ha a meddőségnek minél több aspektusa megjelenik, az is, amikor egy nő hosszú évekig nem jut el a pozitív terhességi tesztig, vagy eljut végre, de nem marad vele a baba. Megpróbáltam a meddőségi traumákat egy olyan komplex nőalakká formálni, aki én vagyok, az én történetem, ugyanakkor egyetemes is, hogy minél több érintett tudjon velem jönni.
Bele lehet keseredni ebbe a folyamatba. Hogy „tartottad magadban életben azt az édesanyát, aki nem vagy, de lehetnél”?
Sokszor fakadnak fel rossz érzések, ha valamelyik barátnődnek játszi könnyedséggel születik gyermeke. És bár az én környezetemben is akadnak olyan párok, akiknek még nem adatott meg a gyermekáldás, és miután megszületett a kislányunk, eltávolodtak tőlünk, én épp ennek ellenkezőjére edzettem magam. Bármennyire is sajgott a saját gyermek hiánya, akkor is elmentem babázni, megpróbáltam ezeket a látogatásokat az épülésemre fordítani, hogy ne a saját veszteségemet lássam bennük, hanem a másokra kiáradó isteni kegyelmet, ajándékot. Szilárdan hittem abban, hogy az előbb-utóbb majd kiárad rám is. Megpróbáltam ezzel a sok-sok babaillattal magamba szippantani az anyaságot.
Keresztanya is vagyok, a gyermeki kacaj által kiváltott önfeledtséget igyekeztem megőrizni ez alatt a 7 év alatt is.
Istennel való kapcsolatodon hagyott nyomot ez az időszak? Vádoltad Őt a nehézségekben?
Én mindig magamat vádoltam. Ebben a folyamatban nem is az istenhitem ingott meg, inkább az önmagamba vetett hitem. Ugyanakkor mivel én Isten gyermeke vagyok, önmagam ostorozása által voltaképpen Istent is ostoroztam. Azt éreztem, hogy hiába mondja nekem a férjem, hiába hangoztatják a szeretteim, hogy szeretetre méltó vagyok, elkezdtem kételkedni ebben. Igen ám, de ha én nem tudom saját magamat szeretni, akkor hogy tudnék feltétel nélkül szeretni valakit, aki belőlem fakad? Szóval ez egy borzasztóan összetett lelki vesszőfutás volt, de sohasem kérdőjeleztem meg az isteni szándékot. Éreztem legbelül, hogy Isten tervében édesanya vagyok, csak egyelőre nem találom a kijáratot ebből a sziszüphoszi vívódásból.
A férjeddel való egységeden csorbított a küzdelem?
Nem, minket még inkább összekovácsolt. Tudom, hogy nagyon sok kapcsolat megsínyli ezt, sőt, olyan is előfordul, amikor egy házasság zátonyra fut, mert egyszerűen valamelyikük belefárad, vagy – és erre a férjem is rávilágított – a férfi egy picit kívülállónak érzi magát ebben a folyamatban. Géza látta rajtam, hogy sokszor egyedül akarok megküzdeni a démonaimmal, hiszen az én testem a színtere ezeknek a biológiai folyamatoknak, egy-egy veszteség után felvettem magamra a páncélt, „nem baj, megyünk tovább, megoldom, erős vagyok”, közben viszont pontosan tudta, hogy belül mi zajlik. És ő sem mert felém esendőnek mutatkozni, azt érezte, amikor összeomlok, neki kell engem fölemelnie, bástyaként védelmeznie.
Miközben ez számára ugyanúgy tragédia, akárcsak nekem, így azt sugalltam felé, én is lehetek az ő lelki tartóoszlopa, neki sem kell szüntelenül erősnek lennie.
A monodráma jellege is jelzésértékű?
A monodráma ugyan egy magányos műfaj, de a férjem a színfalak mögött is végig ott volt mellettem. Isteni kegyelemnek mondanám, hogy Géza éltető erőforrásom volt ebben a küzdelemben, és még a monodráma színpadra vitelében is. Nem tudtam volna végigcsinálni az ő jelenléte, támogatása nélkül.
Miért kellett ezt az utat bejárnod az anyaságig szerinted? Milyen most játszani a darabot?
Mindenki azt mondta, ha megérkezik Flóra, ezt az előadást úgysem fogom játszani. Viszont amint megszületett a kislányunk, azt éreztem, a sorsközösség megélésének fórumaként a Szólongatást életben kell tartanom. Úgy hittem, eggyel könnyebben gördülnek majd a számból a mondatok a színpadon állva, de ahogy ránézek erre az előadásra meg a mögöttünk álló útra, elképedek, hogy ezt a férjemmel vállvetve mind végig tudtuk csinálni. Kitartottunk, megerősödtünk hitben, egymás szeretetében. Így sokkal jobban tudom értékelni, hogy ez a kincs megadatott, hogy család lettünk. A házasság hármas szövetség, de most már négyen vagyunk, Isten és Flóra a mi kettősünk mellett… Ez egy olyan eufória, amit lehetetlen méltó szavakba önteni.
Mikor láthatjuk legközelebb a darabot?
Március 19-én és április 26-án, a Kettőspont Színházban. Nem akarom az előadás élményével magukra hagyni a nézőket, így szervezünk utána egy kerekasztal-beszélgetést, hogy legyen tere a lelki “lecsengésnek”, ahol fel lehet tenni a kérdéseket, vagy egyszerűen megosztani azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyek felhasadtak a lélek szövetén előadás közben.
hirdetés
