„Csak oda kell adnunk a megtört szívünket Istennek” – egy fiatal fiú megható tanúságtétele

„A Bibliában olvastam, hogy milyen csodákat tett Jézus, és gondoltam, hogy velem is meg tudja ezt tenni. Ahogy befejeztük az imádkozást és felálltam, tudtam ugrálni azon a bokámon, amit előtte való nap szakítottam el.” Egy fiatal fiú megtérésének és gyógyulásának története, amely a Vekker keresztény közösség YouTube-csatornáján jelent meg.

„Steiner László vagyok, 22 éves, és hat éve követem Jézus Krisztust. De menjünk vissza az elejére. Én alapvetően nem nőttem fel keresztény családban, nem keresztényként neveltek engem. Apai ágról a nagyszüleim reformátusok voltak, anyai ágról pedig bár hitték azt, hogy van egy felsőbb hatalom, de tudománynak nevezték.

Először Istennel egy lányon keresztül találkoztam, ő járt ide a gyülekezetbe. Egyszer elkezdtünk beszélni a természetfölötti világról, és akkor mondta, hogy jöjjek el, nézzem meg, hogy milyen egy alkalom, hogy megismerjem Istent ezáltal. Amikor először voltam, az egy nagyon emlékezetes alkalom volt, mert ahogy beléptem az épületbe, mindenki, akivel találkoztam, nagyon kedves volt hozzám, meg mosolygott rám. Éreztem, hogy itt valami más is van, hogy ez nem csak egy maszk, amit esetleg fölvesznek, hanem az ottani emberek szeretnek engem.

Ahogy elkezdődött a dicsőítés, és elkezdett mindenki énekelni, valami egyszerűen átjárt engem, és emlékszem, hogy ugráltam és tapsoltam, mert annyira örültem. Azután egyébként nem igazán maradtam meg ebben az állapotban, hanem már hittem Istenben, de nem tudtam hova tenni.

hirdetés

Nem tudtam, hogy Neki van-e velem terve, vagy hogy hogy jövök én ahhoz, hogy Istennel legyen bármiféle kapcsolatom.

Telt-múlt az idő, eltelt egy év, és akkor volt egy nagy töréspont, egy vízválasztó az életemben. Véget ért a kapcsolatom ezzel a lánnyal. A szüleim is elkezdtek válni, illetve a nagypapám, aki példakép volt egész életemben, leukémiás lett. Akkor éreztem ezt a hatalmas űrt, hogy én ezt nem tudom hogyan kezelni, nem is értem, hogy ez miért történik, meg ráadásul miért egyszerre? És akkor kezdtem el keresni, hogy Isten mit szeretne velem. Akkor történt az, hogy kosaraztunk, és az egyik ugrásnál rosszul érkeztem, és elszakadt a bokaszalagom. Megkértem ennek a lánynak az anyukáját, hogy jöjjön át, és akkor imádkozzunk ezért, mert a Bibliában olvastam, hogy milyen csodákat tett Jézus, és akkor gondoltam, hogy velem is meg tudja ezt tenni. Ahogy elkezdtünk imádkozni a bokámért, rátette a kezét, amikor imádkozott, és teljesen átforrósodott az egész bokám. Olyan volt, mintha valaki egy kancsó vizet öntött volna rá, és nem értettem, hogy miért, de

ahogy befejeztük az imádkozást, és felálltam, elkezdtem ugrálni azon a bokámon, amit tegnap szakítottam el.

Ezután a pillanat után voltam úgy, hogy én mindenképp Jézust akarom követni, és ekkor döntöttem úgy, hogy be szeretnék merítkezni. Amikor engem bemerítettek a medencébe, és kijöttem, muszáj volt térdre esnem. Egyszerűen éreztem, hogy Isten itt van velem, és éreztem azt, hogy az én adóslevelemet tényleg Jézus szegezte a keresztre.

Sajnos közben a nagypapámnak nem javult az állapota, mindig igyekeztem beszélni neki Istenről. Volt, hogy imádkoztunk együtt. Augusztus végén olyan rossz lett az állapota, hogy az orvosok azt mondták, hogy csak pár napja van hátra. Szeptember elsején – az egy vasárnapi nap volt – a reggeli istentisztelet alatt az egész gyülekezet imádkozott a nagypapámért. Amikor Istent dicsértem, amikor Istenhez szóltam és felkiáltottam hozzá, kaptam tőle egy képet. Azt láttam, hogy ott fekszik a nagypapám a kórházi ágyon, és egy pillanat alatt egy meleg fény betölti az egész szobát. És láttam Jézust, láttam az alakját, hogy odasétál a kórházi ágyhoz, és átkarolja az én nagypapámat. Tudtam, hogy most mennem kell, beszélnem kell vele.

Bementem hozzá, és megkérdeztem, hogy papa, hiszel Jézusban? Láttam, hogy bólogatott.

Együtt imádkoztunk, de már nagyon gyenge volt akkor, és csak félmondatokban beszélt, de megtért. Aznap este kaptuk a telefont a kórházból, hogy meghalt, és jó volt tudni, hogy tudom, hogy hova megy, és békességben hagyott itt minket.

(…) Életem legnagyobb bizonysága mégis ahhoz a lányhoz köthető, aki nemcsak hogy megismertette velem Istent, hanem általa nagyon sokat is tudtam tanulni Istenről. Ugyanis amikor vége lett a kapcsolatunknak, én nagyon nehezen tudtam beletörődni, és nagyon fájt a tény, hogy mi már nem vagyunk együtt.

Furcsa módon egyébként mindig azt éreztem, hogy amikor Istenhez közel vagyok, és amikor Istent dicsőítem, vagy Vele foglalkozom, akkor a szeretetem ez iránt a lány iránt csak nő. Egy idő után én elkerültem egyetemre, és ami érdekes volt, hogy egy évvel később ő is ugyanúgy Pécsre jött egyetemre, mint én. Akaratlanul is sokszor találkoztunk mondjuk útközben. Egy idő után, amikor én kocsival mentem, ő is kért egy fuvart, és egyre jobban újra meg tudtuk egymást ismerni ezeken a két és fél órás utakon.

Végül négy év várakozás és megannyi ima után Isten adott alkalmat arra, hogy mi ketten újra megismerjük egymást, és azóta igazából ő már az én menyasszonyom, és a házasságot is együtt tervezzük.

A kedvenc igeversem az Ézsaiás 1,18: „Jöjjetek, szálljunk vitába! – mondja az Úr. Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.” Nekem annyira sokat mond ez az ige, mert elképesztő, hogy mi voltunk azok, akik Istent cserben hagytuk, akik otthagytuk Istent, de mégis Isten az, aki a karját nyújtja felénk, és sohasem mi vagyunk azok, akiknek a nagyobb távot kell megtennie, hogy elérjük Őt. Igazából nekünk csak bocsánatot kell kérni, nekünk csak oda kell adnunk azt az amúgy is megtört szívünket Isten elé. Igazából Jézus már elintézte a többit.”

hirdetés