Sokan veszítettünk már el hozzánk nagyon közel álló személyeket, ránk szakad a fájdalom, az önvád, marcangoljuk magunkat az elszalasztott lehetőségekért, betemet a gyász. Keresztényként sem megspórolható mindez, de vigaszt nyújt a remény, hogy hitünk szerint a halállal nincs vége az életnek, sőt!
A hétvégén lesz egy éve, hogy meghalt a nagymamám, az egyetlen akit felcseperedve ismerhettem a nagyszüleim közül. Benne összegyűjtötte nekem a Jóisten minden nagypapám és nagymamám szeretetét, rajta keresztül éreztem a fentiek gondoskodását is. Ezt a novellát kisebb koromban írtam, miután beteg lett és ráeszméltem, hogy nem lesz itt ő sem velem végig, hogy törékeny és félteni kell, hogy meg fognak változni a viszonyok,
eddig én támaszkodtam őrá, de most én jövök.
Álljon itt ez a kissé gyermeteg novella az ő és minden nagymama és nagypapa tiszteletére, akik példával járnak előttünk bajban, nehézségben, erőben és kitartásban, hitben és szeretetben egyaránt.
Katonadolog
A kertben az egérlesről korán megtérő kandúr ráérősen ásított, majd a kutyaólhoz lépkedett. Térült-fordult: macska bent, eb kint. Elterpeszkedett, és kihívóan nézte a reggeli napfényben nyújtózkodó barátját, aki mint egy finom, úri dáma, helyet foglalt az ajtó előtt, a reggelijét várta. A gyerekzsivaj elmaradt, még váratott magára, tegnap este biztosan sokáig tartott a móka, valami kalandfilmet adhatott a városi csatorna.
A madárcsicsergés kergethette ki a lurkók szeméből az álmot. Nyári nap volt, hétvége lévén az első útjuk a szomszédba, a nagyihoz vezetett. Megszokott ritmus volt ez. A mama mindig langyos tejjel, meg némi harapnivalóval várta az unokákat, ők pedig a díványra telepedtek és csak úgy csüngtek a szavain. Cuki csikó története már a könyökükön jött ki, akár csak az érett, zamatos szedertől betintázott kiskacsák esete is, de fáradhatatlanul kérlelték, hogy mondja el újra és újra a gyerekkori történeteit a drága mamika.
Mára is ez volt a terv, két pirospozsgás, varkocsba font hajú lányka sietett át megkezdeni a szokásos incselkedést. De az ajtót nem találták nyitva. Piacnap, gondolták magukban, bár a bicikli a verandán pihent, de nem találtak más magyarázatot. Jobban szemügyre véve látták, hogy a kulcs ott lóg belülről a zárban. Odahaza a szülők gondterhelt pillantást váltottak, aggodalomra adott okot ez a villanás.
A résnyire nyitott bukóablakon torz beszéd szűrődött ki, a nagyi nem tudott felállni az ágya mellől. Az apjuk szerszámokat ragadott, az ablakon át igyekezett bejutni. A csemeték előtt higgadtnak mutatkozott, de homloka gyöngyözött a verejtéktől. Félelem uralta testét egy pillanatra remegés rázta meg, de hamar munkához látott. A korai nap melege perzselőn hatott, az előbb még kedves madártrilla fülsüketítőn fenyegetővé vált. A macska sem rest, egy kecses ugrással a járdán termett, majd eliszkolt, ez rosszat jelent.
A szúnyogháló lecsavarozásával szabaddá vált az út, és a nagydarab, középkorú férfi a szűk ablakon próbálta magát beszuszakolni. Méretes hátsójával meggyűlt a baja, ez derültségre adhatott volna okot, de most senkinek sem ért fülig a szája, ez nem volt tréfadolog. De szerencsére sikerült a hadművelet.
A nagyi az ágy mellett feküdt tehetetlenül. A mentők hamar megérkeztek, megállapították az agyvérzést. Tolókocsiban vitték el a kis unokák előtt, akik megszeppenve, könnyes szemmel néztek rá.
Az utolsó pillanatban puszit szeretett volna dobni nekik, és mondott is valami, de sajnos nem értették. A mama bal oldala lebénult. A csemeték tanakodni kezdtek, vajon mit akart még a tudtukra adni, de nem jöttek rá.
A korházban töltött hetek után a mama végre hazajöhetett. Maradéktalanul elvégezte a rehabilitációhoz szükséges feladatokat, bevette a gyógyszereit, és rendületlenül gyógytornázott. Egy év múlva, mintha kicserélték, vagyis visszacserélték volna. Sosem panaszkodott, magára akart hagyatkozni, önerőből felépülni. A kitartó munkája meghozta gyümölcsét!
Egy szokásos hétvégi délelőtt alkalmával, a nagyobbik lány hosszas őrlődés után feltette az őt már régóta nyugtalanító kérdést. Amint belekezdett volna, az emlékek fojtogatóan törtek fel benne, és eleredtek a könnyei. Hiszen a mindig tettre kész, erős mamit megtörtnek ugyan nem látta soha – a bizonytalanságát csupán támogatást kereső kezei árulták el, amivel biztos pontot kutatott a bútorokon, – de az idő vasfogának nyomait már kezdte felfedezni rajta. Lágy szemhéján a bőr elernyedt, a gond redői egyre mélyültek homlokán, az arcbőre megereszkedett. A járása megfontoltabbá vált, néhol megritkult hófehér haja is.
– Mi a baj, csillagom? – kérdi, de talán maga is tudja a választ.
Kétségek közt vergődve, nagy sóhajjal szakad ki a kislányból félelme.
– Ugye már nem lesz semmi bajod, mama? Nem visznek megint kórházba? – szipogja a tízéves forma unoka, mire a mellette ülő kisebbiknél is eltörik a mécses.
A nagymama csipkés anyagzsebkendőt vesz elő, hogy a szomorúság nyomát felitassa. Ráncokkal beszőtt dolgos kezén áttetszenek az erek. Megcirógatja a gyerkőcök hátát, egyenként homlokon csókolja őket, de közben érzi, hogy az ő ajkain is beszivárog a bánat sós íze. Nem tudja, ígérhet-e olyat, ígérhet-e bármit, amit nem tud irányítani. Erőt vesz magán, sokat látott bölcs szemében bátorság csillan. Mert rájött, hogy mi az, ami a kórházban segítette őt. Amikor nem érezte magát már az életre érdemesnek, és feladhatott volna mindent, akkor mindig a kis unokái jutottak eszébe. Ennek fényében válaszol nekik, miközben a rémült, fátyolos tekintetek érdeklődve néznek rá.
– Mondtam, hogy katonadolog!
A két lányka egyszerre fordult egymás felé, felidézve a borús reggelt, amikor a nap hiába ragyogott fényesen, a feketerigó a fán pedig hiába dalolta legszebb szonátáját, valahol ott már hallották ezt a mondatot.
Gál Petra Júlia
