„Nagyon szeretném, ha egyre több keresztényhez el tudna jutni a tánc felszabadító, közösségalkotó ereje, ha meglátnánk, hogy ezt az egészet Isten találta ki” – mondja Petrovics Sándor kortárstánc művész, tánctanár. Egy vibráló, mégis megnyugtató személyiséget ismertem meg, aki minden porcikájában művészalkat, és aki a mozgás nyelvén szeretné emlékeztetni az embereket az életszeretetre, a feloldódásra, a megnyugvásra, a valódi kapcsolódásra. Beszélgettünk az útkereséséről, a megtéréséről és arról a sok izgalmas módszerről, amiket alkalmaz – például közösségi ringatásokat tart. Több éve egy férfiaknak szóló program szervezője is, mint mondja, itt kapott kedvet, egyenességet és új perspektívát a küzdelmekről.
Hogy került a tánc az életedbe? Olvastam, hogy viszonylag későn kerültél ebbe a szakmába.
A nagymamám nagyon próbálta megszerettetni a balettot a lányunokáival, én meg örültem, hogy ez rám nem vonatkozik, mert ez női sportnak számított nálunk. Cserébe én vagyok az egyetlen az unokák közül, aki végül tizenhárom évig a profi táncos élet részeként balettozott is. Egyrészt innen jött, másrészt mindig sportoltam: fociztam, kosaraztam, floorballoztam és minden mást, ami labdával kapcsolatos. Aztán 19 éves koromban mennykőként csapott be az életembe a kortárs tánc, amikor is egy tévéműsorban láttam, hogy van ilyen. Nekem mindig is volt művészi hajlamom, de sokáig ez nem talált visszhangra meg bátorításra.
Amikor láttad ezt a táncot a tévében, mire gondoltál?
Egyrészt láttam, hogy ez milyen atletikus mozgásforma, másrészt pedig azt, hogy van benne valami magával ragadó földöntúliság. Azt gondolom, hogy ez általában is a művészetek dolga, hogy megragadjanak valami földöntúlit, és lehúzzák ide, az emberi szintre. Szóval én ott azt éreztem, hogy ez kell nekem.
Táncművészként a bemutatkozásodban megragadott a következő mondat: „hiszem, hogy a férfi és a nő teste szent, és hogy az Isten országa köztünk van”. Ez mit jelent? Hogy tud megjelenni ebben a szakmában a hited?
A hitem egy folytonos út meg kaland, és folyamatos benne a keresés, a mai napig is. De külföldön értek olyan hatások, amik azt mondatták velem, hogy fontos abba beleállni, amiben hiszek. Németországban és Izraelben is éltem, és azt tapasztaltam, hogy az embrerek nagyon hangsúlyozzák a nyitottságukat, de ha te máshogy gondolkozol valamiről, akkor elzárkóznak, megsértődnek vagy támadásba lendülnek. Az tébolyda, hogy már beszélni sem lehet arról, hogy ki mit gondol. Arról szól ez a mondat, hogy a férfi és a nő teste szent, hogy
az emberi lét igenis határok közé van szorítva, és az a feladatunk, hogy azon belül találjuk meg a szabadságot.
Az Isten országa köztünk van arra vonatkozik, hogy kell, hogy legyen közös metszet az emberek között minden politikai, vallási, etnikai, szexuális vonatkozástól függetlenül. Ez azt jelenti, hogy a másikat szeretem, függetlenül attól, hogy mit gondol rólam. Mindegy, hogy a politika mit mond, mindegy, hogy a törvények mit mondanak, mindegy, hogy ő mit mond, én másokra az Isten teremtményeként szeretnék ránézni és a lényegüket szeretni. Minden foglalkozásomnak az az alapja, hogy tudom, hogy téged ki teremtett, és tudom, hogy engem ki teremtett, és ez a kettő ugyanaz. Így nagyon sokféle világszemléletű ember megfér egy táncteremben.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Ez ad egyfajta egységet az embereknek?
Én nagyon szorongtam a gondolattól, hogy egyszer haza kell jönnöm külföldről, hogy itt mit fogok kezdeni magammal, mire fogom a táncot használni, hol lesz helyem? De az utolsó külföldi évem során egyre jobban megerősödött bennem, hogy nekem itthon van dolgom. Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt is, hogy a testtel való foglalkozás és a tánc tud adni egy tartást, egységélményt és kapcsolatot a reményel az embereknek. Célom helyreállítani az emberi kapcsolatokat, ezért is vezettem be, hogy a táncos foglalkozásaim mindig étkezésekkel vannak összekötve. Hihetetlen, hogy ez mit tud adni egy csapatba! Akik nem ismerték egymást, jó barátok lesznek, vagy egymás életének tanúi lesznek egy időszakra. Csak azért, mert a saját testükhöz hajlandóak voltak kapcsolódni.
A tánc és a közösség gyógyít, összekapcsol, önismeretet ad, biztonságos közegbe helyez.
A közösség a táncóráidon hogyan jelenik meg?
Az én táncóráimon nincsen tükör, hanem egy halmazban állunk, és egy ideig én állok középen. Igyekszem magamat kiüresíteni, hogy rajtam keresztüllássanak, és meglássák a másikat velük szemben. A másikban így látják meg tükröződni magukat. És közben ugyanez történik velem is, hogy rám néznek, tükröződnek, tanulnak és tanítanak. Ez az a folytonos közösség, aminek gyakran a csúcspontja a közös evés. Sok korosztály és tapasztalat van ilyenkor együtt és sokat tanulunk egymástól.
Fotó: Simon Iringó
Ehhez kapcsolódhat egy másik izgalmas mondatod is a bemutatkozásodból: „a test lehetőség önmagunk és közösségeink gyógyítására”.
A táncórák olyan találkozások, ahova mindig lehet jönni megerősödni, letenni a terheidet és töltődni. Mintha egy anyagcsere történne. Az egyik szórakozóhely azzal csalogat, hogy hagyd kint valóságot, én meg mindig azt mondom a tanítványaimnak, hogy hozzátok be a valóságotokat! Mert mindig az történik, hogy behozol valamit, mozgás közben anélkül, hogy észrevennéd, integrálod – és másképpen mész el. Egészen más utána beszélgetni, egészen más utána elmenni templomba, mert kapcsolatba léptél saját magaddal. Nagyon nagy vágyam, hogy a katolikus, a református és bármely más keresztény közösség tagjai is merjenek ilyesmivel találkozni.
Mintha lenne egy elszigetelődés a keresztények körében a testtől.
Igen, és egyfajta félelem. Nem tudunk mit kezdeni a testünkkel. Oké, elindulok ezen az úton, de ez hova fog vezetni? Igazából pont ez a kalandos benne, hogy nem a biztosban vagy, hanem a felfedezésben, mert hogyha biztos minden, akkor előbb-utóbb ki fogsz száradni.
A test nagy ajándék Istentől, hogy azon keresztül is táplálkozzunk, töltődjünk, és nem véletlen, hogy Krisztus is testben jött el. Anélkül nincsen evangélium.
Mégis azt érzem nagyon sokszor, hogy „test nélkül” megyünk be a gyülekezetbe. Én nemegyszer ugyanolyan szárazon, vagy még szárazabban jövök ki, mint ahogy bementem. A test egy reaktor, és hiszem, hogy Isten azt szeretné, hogy használjuk, hiszen Ő teremtette, és a megváltást is ezen keresztül végezte el. Az más kérdés, hogy hogy használod, meg mire használod. De én mindenképpen oázisként tekintek a táncórákra és az asztalközösségre.
Fotó: Varga Zorán
A gyógyulás is ennek az oázisnak a része?
A test folyamatosan gyógyítja önmagát. Érdemes hallgatnunk rá. Az a fajta hálaadás, hogy testben vagyok, az a fajta testi tudatosság, az a fajta életszeretet, ami abból indul ki, hogy a testem miatt tudok kapcsolódni, a könyveket meg tudom fogni, hogy a dolgoknak szaga van, hogy meleget érzek a kezeimmel. A test arról ad visszajelzést, hogy érintek valamint, érintve vagyok, folyamatosan ad visszajelzést az életemről és arról, hogy akarva vagyok – ezek túlságosan természetessé válnak, és ezeket tanuljuk újra játékos módokon.
Többször hangsúlyozod, hogy mennyi minden közösségben történik és formálódik. A megtérésedkor is közösségen keresztül találtál rá Istenre?
Az életemnek egy eléggé mély szakaszában találkoztam Istennel, meglehetősen sokak számára botrányos körülmények között. Körülnézve minden azt üvöltötte, hogy soha nem leszek férfi, apa vagy egyáltalán olyan férfi, aki képes a kötődésre, és aki oszlop tud lenni a közössége vagy akár önmaga számára.
Ott és akkor az Isten kijelentette a magát számomra és a problémámra rátette a pecsétjét, hogy ezt Ő fogja elintézni. Nekem csak az a dolgom, hogy kövessem Őt és higgyek Neki.
Onnantól kezdve a Bibliát, ami ott volt a polcomon gyerekkorom óta, rongyosra olvastam,
és az életvezetésem alapjává vált, kapcsolódási ponttá. Utána minden, ami Istennel kapcsolatos volt, az nagyon fontossá vált, és ez egyébként egybeesett a kortárstánc főiskolás korszakommal.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Érdekes, hogy ott volt a Biblia egész gyerekkorod óta. A piarista gimnázium akkoriban szülői nyomás volt, hogy tessék egyházi iskolába járni?
Igen, ez édesapámnak volt az álma. Ő is oda járt, nagyon sokat kapott. Jelenits István is tanította, aki nemrégen hunyt el. Ő volt a kedvenc tanára, és nagyon szerette volna, ha én is hasonló neveltetésben meg értékek mentén nevelkedem. De az egy másik generáció volt. Nagy hiány bennem, hogy nem ismerték fel, hogy művész beállítottságú vagyok és egyszerűen máshogy működöm, mint a reál és humán érdeklődésű társaim.
Később pedig kimentél Izraelbe, egy kinti táncos csapathoz.
Igen, Izrael olyan volt, mintha a világot a nyakamba öntenék vödröstül. A Vertigo Dance Companynál dolgoztam 4 éven keresztül, akik a saját ökológiai falujukban alkotnak félúton Jeruzsálem felé. Munkájuk a természet, az ember és a kultúra együttéléséből inspirálódik. Az életemet – ahogy a munkámat is – mélyen átjárják az izraeli évek és hatások. Az itthoni foglalkozásomnak is ezt a nevet adtam: 3i, vagyis Israel Inspired Improvisations. A közösség kiemelt szerepe, az életszeretethez való ragaszkodás és a dobozon kívül gondolkodás is ebben az időszakban fogant meg bennem.
Többször beszéltél arról, hogy az XCC-ben szervező vagy, amely egy alapvetően keresztények által szervezett kihívás és kaland férfiaknak. Te miért csatlakoztál ehhez?
Nekem az XCC vezetője az egyik legjobb barátom, tőle jött a meghívás. Amíg külföldön éltem, szét voltam esve, nagyon nem találtam a helyemet, miközben sokat tanultam a táncról, és amit ma csinálok, abból inspirálódik, de mégsem éltem egy koherens életet. Ez a barátom sokat mesélt az XCC-ről, és mondta, hogy ha hazajövök, akkor mindenképpen menjek el rá. Így tettem, és ott
megkaptam azt az erőt, egyenességet, megbízhatóságot, azt a fajta atyai számonkérést, amire szüksége van egy férfinak.
Azóta újból és újból mint önkéntes megyek vissza. Tehát már a szervezői oldalon vagyok, nagyjából a tizedik alkalommal.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Te hogy fogalmaznád meg az egésznek a célját?
Ez egy férfiaknak szóló 72 órás kihívás, amely az igazságosságért való küzdelem, a bajtársiasság, a kaland és a hit alappillérein mozog. Mivel az élet egy bizonytalan kimenetelű utazás, egy kaland, amiben a férfinak kőkemény felelősségei vannak a közösségéért, a nő felé, a gyermekei és a társadalmilag kiszolgáltatottak felé, ezért a vadonba visszük őket, ahol a jellemük a kontrollvesztés helyzetében erősen napvilágra és önvizsgálatra kerül. Innen fáradtan, de erőtől duzzadóan és a változásra, valamint felelősségvállalásra éhesen térnek vissza a mindennapokba.
Hogyan formált téged ez az egész?
Bajtársakra találtam és tőlük egy folytonos, jó fajta számonkérésre, hogy mit kezdek az életemmel. Kaptam egy irányt is, hogy oké, mindenki a saját egyéni küzdelmében van, de közben meg van egy férfi életút, ami viszont közös és érdemes azon járni akkor is, hogyha nehéz. Sőt, pont a küzdelmem felvállalása az Istennel, magammal egy jobb, igazabb társadalomért az, ami férfivá fog tenni.
A táncban is erőteljesen megjelenik a férfi-nő kapcsolódás. Van egy programod, amelyet pároknak tartasz és abban is benne van, hogy meg lehet tanulni újrakapcsolódni egymáshoz.
A tánc sokszor feminin dologként van dekódolva a testhez kapcsolódás miatt.
A férfi valahogy inkább az információ, a törvény, a szabályok embere, és ezért sok férfi nem tud mit kezdeni a tánccal és a saját testével.
Viszont ahhoz, hogy egészséges házasságban éljen férfi és nő, a férfinak igenis meg kell tudni jelenni fizikálisan, tudnia kell kifejezni a szükségeit és úgy ölelni, ahogy a nőnek arra szüksége van, minden hátsó szándék nélkül. Ez sokszor a gyengédségen keresztül vezet. Ez fogja azt a családi fészket, biztonságot megteremteni, amelybe már egy gyerek is megérkezhet.
A Felhangoló programunkon Dencsi Andriennel ezt a figyelmet, jelenlétet és gyengédséget tanítjuk, ami fizikailag huzalozhatja újra a párok kapcsolódását, hogy tényleg otthonná tudjanak válni egymás számára.
Azért ez jó hír lehet mindenkinek, hogy ez újratanulható.
Igen, mert közben meg olyan sok kísértés van a világban. Elképesztő sok információ van odakint, és minden a figyelmünkért harcol. Az intimitás a szexualitáson messze túlnyúlik, vonatkozik a figyelemre, a közös érdeklődésre, a nyitottságra, hogy meghalljam a másikat, hogy tudjak vele menni. Ezt érdemes mind újratanulni, mert különben el fogunk egymástól növekedni.
A ringatást mint módszert is Izraelből hoztad, de aztán alakítottad egyénileg is. Miért tartod ezt fontosnak?
A nagyvárosban az idegrendszerünk túlélő üzemmódban van, a zajok, a rohanás, a gyorsételek, az érintőleges találkozások és információözön miatt. A ringatás a megérkezésnek, a megnyugvásnak, az integrációnak intuitív eszköze. Az állatvilágból is ismert, hogyha egy állatot nagy mennyiségű stressz ér rövid időn belül, akkor ahhoz, hogy ne traumatizálódjon, programozottan elkezd remegni, így az a nagy mennyiségű félelem nem fog tudni zárványozódni, hanem egyszerűen kiadja, kirázza magából. Ez az egyik alapja az Ilan Lev–módszernek.
Fotó: Veres Anita
Ha jól értem, nekünk viszont gyakran bezáródnak a testünkbe a stresszhatások.
Így van, sejti szinten rögződnek, mentődnek el és válnak a mindennapi reakcióink alapjává. De mi is megtanulhatjuk testileg szándékosan oldani őket és lerázni magunkról. A másik, hogy az első testi élményünk, hogy ahogyan az édesanyánk méhében vagyunk, és folyamatosan lebegünk, ringunk. Meg vagyunk tartva, körül vagyunk véve, egyfajta édenkertben vagyunk. Az anyák ezt a ringatást ösztönösen folytatják akkor is, ha már megszületett a gyermekük, hogyha bármi baj van, nyugtatni vagy épp etetni, altatni kell a babát. Ahogy felnövünk, ebből a biztonságérzet-szükségből nem növünk ki.
A ringatós kezeléseimel egy biztonságos teret adok, amiben sok minta át tud íródni. Például a nőknek a férfiakkal való kapcsolódásuk, de akár az apával való szembesülés, és az Istennel mint jó Atyával való találkozás is feljön sokszor azokban, akiket ilyen módon kezelek. Ennek alapja, hogy elkezd egy kommunikáció kialakulni, az elméjük, a testük és a világ között. A kezelések során elkezdik meghallani a testük hangját, és kapcsolatba kerülni vele. Emellett az életbe vetett alapvető bizalom is megjelenik, ami ha helyrekerül, másképpen kezdenek viszonyulni a környezetükhöz, ami életminőségük növekedéséhez vezet.
Ez alapján alakítottad ki a Ringató programot?
Küldetésemnek érzem, hogy ez minél több emberhez eljusson, hogy megnyugodjunk, megérkezzünk, hogy egymás számára tudjunk ez a nyugodt tér lenni. A Ringató program erről szól, hogy havonta egyszer pénteken összejövünk, ismeretlenek, és „shabbatolunk”. Ez azt jelenti, hogy a munkahetet nem egy buli hajszolásával, önmagunk kiégetésével, kipörgetésével fejezzük be, hanem azzal, hogy találkozunk, tanulunk egy-két nagyon alapvető mozgásformát, aztán ringatjuk egymást, gyertyát gyújtunk, és a végén együtt eszünk. Egyszerűen megnyugszunk. Én azt gondolom, hogy így visszatekintve az elmúlt hétre tudjuk megszentelni a hétvégét is. Ilyenkor a nyugalomba mint egy fizikai térbe lépünk bele.
Egy ablakot nyitunk az örökkévalóságba.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Amikor ott idegenek ringatják egymást, nem érzel gátlásosságot az emberekben? Nem mondják, hogy „te jó ég, egymáshoz kell érni”?
Van arra lehetőség, hogy az ember az ismerősével, barátaival, családtagjaival jöjjön. Volt ott már anyuka is a kisgyerekével. Az első fele az órának pont arról szól, hogy az emberek konvencióit kicsit megtörjem, és a komfortzónán kívülre terelem őket anélkül, hogy észrevennék. Erre a mosolygás, a nevetés, a rázás, a különböző fantáziaképekkel való játék, a gyereklétünk felszínre hozása mind jó. Közben a résztvevők megértik, hogy az egyetlen szabály az, hogy ne árts, vagyis mindent úgy tegyél, ahogy szeretnéd, hogy veled is tegyék.
Ahogy a Bibliában is olvassuk.
Igen, minden órámnak az alapja a fenti aranyszabály. Gyere ki a megszokásaidból, és gyere be abba, ami új, ami valódi, ami mindig is ott volt, de rengeteg réteget építettél rá! Merd feltárni magadban ezt a nyugalmat, megérkezést, és akkor már nem tartasz attól, hogy ki kit ringat, ki kivel találkozik.
Fotó: Hegedűs Márton
Sokan félnek táncolni is, mert mondjuk volt, hogy megszégyenültek, kétballábasnak nevezték őket. Mit gondolsz, fel lehet oldani az ehhez hasonló blokkokat?
Igen, fontos része az óráimnak, hogy emlékeztessem az embereket, hogy amúgy nincsen tétje a táncnak. Minden esetben az a kiindulópont, hogy mindannyian voltunk gyerekek, mindegyikünknek van teste, és ez a test nagyon sok mindenre emlékeztethet téged. Milliónyi testérzet van benned, és hogyha ezeket az általam ajánlott képekkel felhozod, rengeteg dologra fogsz tudni asszociálni, és ezek az asszociációk életre kelnek benned, és a fantáziád kezd el mozgatni. Ez elkezdi széttörni azokat a tömböket, hogy vajon hogyan kell jól mozogni. Így elkezdesz másféleképpen mozogni és hozzáállni a dolgokhoz. Meglátod, hogy a megszokotton túl hányféle más módon lehet az emberekhez, vagy akár az Örökkévalóhoz kapcsolódni, mert az idegrendszered fel lett oldva, fel lett lazítva egy kicsit.
Van egy élőzenés foglalkozásod is, azt hogyan kell elképzelni?
A Nemzeti Táncszínház előcsarnokában tartjuk ezeket dj Gentle Bastarddal, aki egyébként a váci piairstákhoz járt, havonta egyszer szombaton. Ugyanígy mintáknak a feloldása, megtörése a cél, ami aztán egy fergeteges buliban és szabad táncban végződik. Ide is előképzettségtől függetlenül lehet jönni.
Volt olyan, hogy egy 62 éves néni jött a Fény utcai piacról, meglátta, hogy bent mozognak a fiatalok, letette a két teli szatyrát, levette a cipőjét és beállt ő is táncolni.
Odajött a végén, hogy milyen régóta vágyott ilyenre, és hogy mennyire örült, hogy találkozott velünk. Ugyanígy gyerekek is be szoktak állni és bennük olyan szabadság és jó értelemben vett koordinálatlanság van, hogy én inspirálódom belőlük. Az, hogy Isten országa köztünk van, vagy Jézusnak az a mondata, hogy engedjétek hozzám a kisgyermekeket, olyan dolgok, amik egy tánctéren nagyon szépen meg tudnak jelenni.
Érdekes, hogy mennyi párhuzam van az igével, mégis viszonylag kevés hívő jár ilyen táncos programokra.
Nagyon szeretném, hogyha egyre több hívőhöz tudna eljutni ennek a felszabadultsága, a táncnak az Istentől szerzettsége. Ez nem egy olyan szellemi örökség, amit meg akarok tartani magamnak.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Sokat beszéltél a megnyugvás fontosságáról – te mennyire figyelsz erre a személyes életedben?
Vasárnaponként teljesen ki szoktam kapcsolni a telefont. Péntekenként pedig izraeli éveimből belém ivódott, hogy egyszerűen rosszulesik telefonálni 5 óra után, vagy bemenni a városba. Inkább gyertyát kell gyújtani, elmenni sétálni egyedül, vagy személyesen találkozni valakivel, vízpartra ülni. Persze ez nem tud minden egyes héten megvalósulni, de már az is jó, hogy megjelent a belső igényem a megnyugvásra.
Mit ad neked a tánc?
Ha előadok, akkor a tánc a teljes láthatóságot adja. Kicsit olyan, mint egy kapcsolat, hogy alulról, felülről, belülről, kívülről látva vagy. Ennek van egy tisztító hatása.
Pedagógusként pedig egy csoda, hogy az én testemen keresztül mások is tudnak saját magukhoz és egymáshoz kapcsolódni. Tudok a termőtalajává válni dolgoknak. Zseniális, hogy látom az életeket alakulni, változni, elmozdulni. Mindez rengeteg örömöt és értelmet ad az életemnek.
hirdetés
