Simon Dávid atya remek gondolatai az ima erejéről, és arról, hogy benne mennyi változás ment végbe a megtérése óta. Legyünk hivatásos imádkozók!
Arra vagyunk elhívva, hogy megengedjük a szent Istennek, hogy szentté tegyen minket, megtisztítsa a szívünket, belenövessze a saját szívét a mi szívünkbe – és ez az imádságban történik meg. Az imádságban megy végbe ez a belső átalakulás. Azt mondja Sziéniai Szent Katalin, hogy imádkozás közben tanulja meg a lélek levetni önmagát és magára ölteni Krisztust.
Minden ima, ami Isten felé fordulás. Lehet saját szavas, vagy csak csöndben ülni az Oltáriszentség előtt. Mondani kell egy-két-három-négy rózsafüzért, vagy a Jézus-imát, meg sokat gondolni Krisztusra, hívni a Szentlelket. Milyen gyakran gondoltál ma Krisztusra, vagy a Szentlélekre, vagy az Atyára? Hányszor jutott eszedbe?
Lisieux-i Kis Szent Teréz mondja, hogy „én, amennyire visszaemlékezni tudok, nem telt el három perc az életemből, hogy én jóságos Istenemre ne gondoltam volna”. Ez a szüntelen ima. Nyilván efelé úton vagyunk, de az Isten, aki bennünk van, velünk csinálja az életet, azt szeretné, hogy szóljunk hozzá, hogy ne legyen bennünk magányos Krisztus. Benned mennyire magányos Krisztus?
Sokszor az imádság hiánya miatt vagyunk ilyen gyöngék, mint egyház, meg az egyéni életünkben is, mert valójában Krisztus hozza a gyümölcsöt. Azt mondja, nélkülem semmit sem tehettek. Nem úgy van, hogyha te nagyon ügyes vagy, akkor majd megtérítesz embereket, hanem ha imádkozol, akkor majd Isten megadja neked a kegyelmet, hogy rajtad keresztül Ő megtérítse.
Ha van ima, akkor van növekedés.
Lelki növekedés is, meg úgy általában a közösség is növekszik, erősödik. Ima nélkül meg nincsen semmi. Azt mondja Aranyszájú Szent János: ugyanúgy, ahogy a test lélek nélkül halott, a lélek is halott ima nélkül.
Sokat kell imádkozni, mert minél több az ima, annál könnyebb az élet. Az életem egyik legmeghatározóbb fordulata – és erre a szemináriumban jöttem rá igazán –, hogy az Isten bennem lakik. Nekem valamilyen távoli istenképem volt. De valójában Isten benned lakik és mindenét neked akarja adni, részesíteni akar Önmagából, az Ő szeretetéből, bölcsességéből, békéjéből, erejéből. Ha ennek az útja, hogy te részesüljél ezekből a javakból, az, hogy sokat imádkozol, akkor ki az az ostoba, aki nem akar sokat imádkozni? Ha ezáltal tölti meg a szívedet Isten az Ő szeretetével! Ha ezáltal adja meg neki neked a bölcsességedet, hogy jól tudd élni az életet, ha ezáltal békét nyersz, derűs leszel, akkor ki az, aki nem akar sokat imádkozni?
Én ezt megtapasztaltam, testvéreim. Nem lettem szent, de igyekszem másokért élni és sokkal jobban élem az életemet, sokkal jobban osztom be az időmet.
Isten megszabadított szenvedélybetegségeimtől és béke van a szívemben.
És tudjátok, mit érzek? Hogy hihetetlen vitalitás van bennem, bírom a feladatokat. Emlékszem, milyen lusta voltam a megtérésem előtt, milyen önző voltam, és milyen ostoba. Rosszul éltem az életemet, aztán megtapasztaltam, hogy teljes belső átalakuláson mentem keresztül. Persze ez a folyamat lassú. Egy roncs embernél legalább három év kell. Legalább napi egy óra imával három év kell, hogy nagyjából normális legyen. Mert ez ugyanolyan, mint a testedzés. Hogyha te egy évig egy órát sportolsz, valami már látszik. Ha három évig napi egy órát sportolsz, akkor már úgy tényleg. Ha a test formálása ilyen lassú, akkor mit gondoltok, hogy a lélek formálása nem az? Ebbe is, ahogy minden kapcsolatba bele kell rakni az időt, meg az energiát, akkor lesz abból valami.
Jézusnak a vele való találkozásokban engedünk hozzáférést a szívünkhöz, hogy formálja azt. Azt mondja Kalkuttai Szent Teréz, nekünk hivatásos imádkozóknak kell lennünk. A szentségeken és az imádságon keresztül veszi Isten birtokba a lelkünket.
hirdetés
