Hogyan találhatunk rá az elhívásunkra? Miképpen lehet megőrizni a házasság előtti tisztaságot? Mik a buktatók és az erőforrások ebben? Fel lehet épülni, ha átéltünk egy tragédiát? Ezekről is beszélgettünk a 777 podcastben Hegedűs-Tóth Sárával, azaz Bazsával, aki nemcsak a hangjával, hanem az egész életével Istent akarja dicsőíteni.
Az adás írott verzióját rövidítve olvashatjátok, de bátorítunk, hogy hallgasd meg a teljes beszélgetést is!
A zene hogyan vált az életed részévé?
Egészen kiskorom óta nagyon fontos szerepe van a zenének az életemben, ez főleg abból jön, hogy anyukám és apukám is nagyon zeneszerető, így egy olyan családban nőttem fel, ahol a zene mindennapos volt. Utána óvodában volt egy kicsit komolyabb találkozásom a zenével, ahol egy jó ismerősünk tartott zenei foglalkozásokat, ritmusfejlesztést, visszaénekléseket, és ő jelezte anyukámnak, hogy szerinte érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy iskola szinten valamilyen zenei irányba vigyenek el engem. A Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskolában felvettek abba az osztályba, ami a Magyar Rádió Gyerekkórusának az osztálya volt. Nekem onnan indult ez a komolyabb zenei tanulmány az életem során.
A dicsőítés hogy jött? Keresztény családba születtél, és ezt is a szüleidtől hozod?
Anyukám keresztény, apukám viszont nem hívő, de egyre inkább nyitott. Soha nem volt kötelező mondjuk anyukámmal gyülekezetbe menni, nyilvánvaló volt az, hogy ez a mi döntésünk lesz a húgomnak és nekem is, hogy ebbe mennyire szeretnénk belemenni.
Volt mindig is egy vágy a szívemben, hogy dicsőítő legyek, de nekem ez mindig egy titkos dolog volt, senkivel nem osztottam meg, csak Istennel. Mindig azt éreztem, hogy Ő ki fogja munkálni, hogy amikor ott lesz annak az ideje, akkor Ő fog erre lehetőséget adni, és nem nekem kell majd kiharcolnom, hogy valahogy odakerüljek, és ez így is történt. Nagyon jó időben kerestek meg a gyülekezetben, hogy hallották, hogy énekelek, és hogy nem próbálnám-e ki azt, hogy milyen a csapatban. Egy nagyon jó csapatba kerültem be, és onnan indult nekem az a pályafutás, hogy kiderült, hogy ez az elhívásom.
Neked mit jelent maga a dicsőítés?
Nekem a dicsőítés elsősorban kapcsolódás. Számomra ez a legfontosabb ebben. Egy olyan kapcsolódás az Atyával, ahol valami teljesen más dimenzió nyílik meg számomra, és egy teljesen más jelenlétbe tudok bekerülni ezáltal.
A másik pedig, hogy
a dicsőítés az, ami igazából nem rólunk szól. Hanem arról, hogy kifejezzük Isten felé a csodálatunkat, az imádatunkat, és mégis valahogy Isten ezáltal a kapcsolódás által benünk munkálkodik.
Szóval ez az egyik legfantasztikusabb ebben, hogy én leveszem magamról a fókuszt, átteszem Őrá, és mégis bennem illetve, rajtam keresztül hoz változást.
Ezt hogy kell elképzelni, te tudatos vagy abban, hogy ebbe másokat is bevezetsz, vagy ez csak történik azáltal, hogy te kapcsolódsz Istennel?
Amikor Isten odahelyez embereket, hogy vezessék a gyülekezetet, vagy egy közösséget abba, hogy ez a kapcsolódás a mennyel megtörténjen, akkor szerintem fontos, hogy annyira szeressem azt a közösséget, akit én éppen vezetek, hogy a célom az legyen, hogy ők be tudjanak kerülni ugyanabba a jelenlétbe, amelybe én.
Valakinek sokkal könnyebben megy Istennel egy ilyen intim helyre elkerülni, de valakinek meg erre kell szerintem az, hogy egy olyan légkör legyen egy dicsőítő vagy egy csapat által, ahol ő könnyebben be tud csusszanni ebbe. Az igében is azt látjuk, hogy voltak erre kijelölt emberek, vagy amikor a próféta azt mondta, hogy hozzatok egy lantost.
Mondtad, hogy ilyenkor áthelyezed a fókuszt magadról Istenre, de mi van akkor, hogyha mondjuk rossz napod van, és tudod, hogy este te mész valahova dicsőíteni? Ez hogy működik nálad?
Most már sokkal könnyebben le tudom tenni. Fontos, hogy a színpadra ne azt vigyem fel, ami engem megterhel. Ez egy nagyon nehéz dolog más szolgálatban is. Ott is nehéz az, hogy az ember ne a terhét vigye oda a másiknak, aki felé éppen szolgál, hogy éppen mi történt napközben, vagy mi történt tíz perccel előtte. Istennek van arra kegyelme, hogy ezt nagyon gyorsan el tudja venni arra az időre. Nem csak magam miatt kell szerintem letenni ezeket a terheket, hanem a közösség miatt is, akiket vezetek.
Most ugyanabban a gyülekezetben, az Agapéban vagy, de már nem szolgálsz a dicsőítésükben, és elindultál egy külön úton. Erről mesélj kérlek kicsit, hogy ez hogy alakult benned.
Nagyon fokozatosan alakult ez ki bennem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem volt bennem régóta, hogy saját dalokat írjak, ami belőlem szól. Nekem nehéz lépés volt, hogy egy olyan biztonságos közegből, ami számomra az Agapé Worship volt, kilépjek a láthatatlanba. Hiszen egy csapatban nem én vagyok a felelőse a vezetésnek, hanem vannak felettem vezetők, akik befedezik ezt az egészet, akik döntéseket hoznak, irányt mutatnak ebben, és én a része vagyok ennek.
Isten nagyon fokozatosan, most már két éve egy böjti időszakban kezdte el kimunkálni bennem, hogy most egy másik időszaka következik az életemnek. Ez nem jelenti azt, hogy mondjuk az Agapé Worshipben nem fogok soha többet szolgálni, hanem, hogy Isten kicsit kihív ebből, hogy másfajta dolgokat kezdjen el megmutatni nekem. Az elmúlt évem igazából nem is arról szólt, hogy építsem fel a saját projektem, hanem inkább arról, hogy én és Isten, én és az Atya, ez a kapcsolódás, egy másfajta mélység. Kicsit úgy éreztem magam, mint Péter a vízre lépéskor, hogy
Isten kihívott valami olyanba, ami nagyon ismeretlen, ami nagyon bizonytalan, és komfortzónán kívüli, de nagyon jó volt azt megtapasztalni, hogy azt éreztem, felkészít erre.
Egy interjúban elmondtad, hogy a férjeddel fiatalon házasodtatok össze, te 21 éves voltál, ő 23. Ha jól tudom, mindketten úgy voltatok vele, hogy tisztán készültök a házasságra. Sokan vágynak erre, de talán lemondanak róla, mert nehéz megvalósítani. Nektek mi segített?
Az első és legfontosabb szerintem az, hogy ez egy közös döntés legyen. Nehezíteni tudja ezt a helyzetet, hogyha az egyik fél határozottabb ebben, a másik fél meg még keresi, hogy van-e ennek létjogosultsága. Fontos, hogy erről legyen beszélgetés egy párkapcsolatban, hogy a tisztaság ugyanolyan mértékben fontos-e a számunkra, mert ez meg tudja könnyíteni a helyzetet. Ez igazán akkor tud működni, hogyha megértjük ennek a miértjét. Én is megtapasztaltam, hogy ez egy nagyon nehéz dolog, akkor is, hogyha az ember határozott ebben.
Nem mindegy, hogy mi a motiváció. Az, hogy én egy szabályrendszert betartsak, és a bűntudatot elkerüljem, mondván, hogyha megtörténik, akkor nagyon rosszul fogom érezni magam? Szerintem ez a motiváció könnyen meg tud gyengülni.
Ezért lenne jó, hogyha a gyülekezetekben, vagy ifjúsági körökben erről többet beszélgetnénk, mert szerintem a legtöbbször az teszi nehézzé a fiataloknak, hogy tisztán csinálják mondjuk a házasság előtti időszakot, mert igazából nem értik. Nem tudják, hogy most ez nekem miért jó, és miért akar Isten tőlem megvonni valami olyan dolgot, ami nagyon jó, miért helyez engem olyan helyzetbe, ami ennyire nehéz?
Nekünk az volt a motiváció, hogy annyira szeretjük az Atyát, és az volt bennünk, hogyha fiatalként nem is mindig értjük, hogy ez milyen hasznot fog hozni a házasságba, azt tudtuk mondani, hogy ,,Istenem, te alkottál meg minket, te tudod azt, hogy a szex milyen szellemi és lelki kötelékeket tud okozni, vagy hogy ez mennyiben tudja megnehezíteni a későbbi kapcsolódást.
Én tudom, hogy te a legjobbat akarod, és tudom, hogy ez a te szeretetedből jön ez a parancs, nem pedig abból, hogy te korlátozol minket.”
Ha az embernek ez le tud érni a szívébe, akkor egy kicsit tudja ezt könnyíteni.
Ezek mellett az is fontos, hogy az ember tudja, hogy mik a határai. Mindenkinek máshol van az a pont, ami behúzza, és utána nem engedi el. Ha valaki azt érzi, hogy mondjuk egy kézfogás is olyan fajta vágyakat ébreszt benne, amit nem fog tudni visszafogni, akkor az legyen az egyezség, hogy nem fogom meg a kezedet. Érdemes a „gyengébb láncszemhez” igazítani ezeket a határokat. Lehet, hogy a másik félnek a csók is belefér, de hogyha az egyiknek az tényleg olyan határátlépés, ahol utána dől, mint a dominó, akkor azt kell mondani, hogy csókolózzunk a házasságkötésünk után. Ezek nagyon tudatos dolgok, és nehéz szerintem fiatalon ilyen tudatosnak lenni, de Isten kegyelme mindnekivel ott van, aki ezt az utat választja.
Úgy képzelem, hogy ti közösen imádkoztatok is ebben az időszakban, akár a jegyességetek alatt.
Abszolút. Fontos, hogy közösen egyre inkább kialakuljon egy párkapcsolatban az, hogy együtt is mehetünk Istenhez, de szerintem az is fontos, hogy egyénileg is. Hogyha azt érzi az ember, hogy fú, nekem ez nagyon nehéz, ez nekem egy olyan kihívás ami nagyobb nálam, akkor döntsön amellett, hogy megpróbálok Istenhez futni, és tőle várni az erőt.
Jó téged hallgatni, mert érződik, hogy érett Istenkapcsolatod van. Hány évesen, és hogyan tértél meg?
Sokszor nehéz ezt meghatározni akkor, amikor az ember kiskorától kezdve imádkozik. Mindig is természetes volt számomra az, hogy gyülekezetbe járok, de mégis nekem volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy Jézussal találkoztam. Előtte sokáig Isten van inkább fókuszban, főleg kiskorban, hogy az Atya egy jó apuka, és Ő vigyáz ránk, meg szeret minket. Van egy felekezetközi keresztény ifjúsági tábor, amit most már vezetünk is a férjemmel. Nekem ott volt 12 évesen valami olyan találkozásom Krisztussal, ami felforgatta az életem. Nem a hitem született meg itt, hanem inkább megláttam, hogy Jézus tényleg értem halt meg. Amikor rám zúdult ez a tudat, nekem ez volt az a megvilágosodás. Volt egy megtöretésem Krisztus előtt, és azt mondtam, hogy te komolyan értem – aki ilyen, meg olyan, meg amolyan – meghaltál? A táborban volt egy dicsőítő este, amikor ez áttört bennem, és akkor volt megtérésre hívás, bár azt gondolom, hogy ez abszolút megtörténhetett volna a szobámban otthon is.
hirdetés
