„Fontos, hogy észrevegyük, bennünk, hívőkben ugyanazok a kérdések és problémák vannak, amelyek minden emberben. Mi az életem célja? Miért van a szenvedés? Miért van az igazságtalanság? Ne legyünk olyan emberek, akik csak dogmákat és bibliai idézeteket sorolnak, próbáljuk meg beleélni magunkat a nem hívő társaink életébe” – mondja Alessandro Caprioli a 777-nek adott interjújában. Az olasz pap a Borromeo Szent Károly papi missziós testvériség tagja, már közel húsz éve él misszióban Magyarországon. Jelenleg egyetemi lelkészként szolgál a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. A napokban megkezdődő új tanév kapcsán beszélgettünk az egyetemi lelkészségi szolgálatról, illetve misszionáriusi hivatásról.
Mi vezetett odáig, hogy Alessandro atya a Pázmány egyetemi lelkészévé váljon?
Missziós papokként a küldetésünk, hogy a világ minden kontinensére elmenjünk, hirdessük az evangéliumot, támogassuk a helyi egyházmegyéket. Az egész világon jelen vagyunk, van missziónk Európában, Amerikában, de még Kenyában és Tajvanban is.
Amikor diakónus voltam, az Esztergom-budapesti püspök, Erdő Péter Rómába jött, találkozott az elöljáróinkkal és kérte, hogy küldjenek misszionáriusokat Magyarországra. Nagy örömmel fogadtam ezt a lehetőséget. Élvezem, hogy itt lehetek, már mindenkinek azt mondom, hogy otthon érzem magam Magyarországon.
2006-ban a Bíboros úr ránk bízta a Krisztus Király Kápolna ellátását, ahol két évig plébániai kormányzó voltam. Ott észrevettem, hogy csak idősek járnak a templomba, holott a kerületben számos egyetem van. A plébánia mellett ezért kerestem valami lehetőséget, hogy legyen feladatom az egyetemen. 2008-ban lelkész lettem a Pázmány jogi karán, majd később az egész egyetemen.
Missziós papként különösen testhezálló feladat lehet egyetemi közegben dolgozni, hiszen a hallgatók elsöprő többsége nem hívő. Az egyetem önmagában egy missziós terület. Hogyan tudja felkelteni a több ezer nem hívő fiatal érdeklődését?
Ez mindig aktuális kérdés, amióta létezik a kereszténység és az Egyház, minden generáció feltette. Azon kell elgondolkodnunk, hogyan tudjuk teljesíteni missziós feladatunkat. Az Egyház azért van, hogy hirdesse az evangéliumot az egész világon. Persze minden történelmi időszakban más-más módon kell teljesítenünk ezt a feladatot. Az Egyház az egész világon sok kihívással találkozik, de Európában különösen nehéz a helyzet, mert mi egy post-christianity kultúrában élünk. Különbözőek a kihívások, mint más időszakokban vagy más országokban, ahol a kereszténység új dolog. Egy kereszténység utáni kultúrában elterjedt előítélet, hogy a kereszténység az idősek dolga. Szeptembertől segítő egyetemi lelkészként lesz mellettem egy koreai pap, Andrew atya, aki mindig azt meséli, hogy keleten a kereszténység a fiatalok vallása. Az idősek ragaszkodnak a hagyományos, helyi pogány vallásokhoz, és inkább a fiatalok érdeklődnek a kereszténység iránt. Nálunk fordítva van. Szembe kell szállnunk azzal az előítélettel, hogy a kereszténység elavult dolog. Természetesen a liberális média nem segít ebben. Ne felejtsük el, hogy
itt már majdnem száz éve egy keresztényellenes propaganda támadja a hit terjesztését.
Először volt a kommunizmus, ami tudjuk, hogyan viszonyult a kereszténységhez, de ne gondoljuk, hogy a rendszerváltás után ne lennének ilyen támadások. Más oldalról jönnek, a nyugati liberális médiától, és más módon működnek: filmek, sorozatok, zene – a popkultúra által. Mostanában a fiatalokba nem felülről nevelődik az előítélet, hanem alulról, mindennap ezeket szívják magukba. Azt látom, hogy amikor beszélgetünk, vitatkozunk velük, általában nem tart hosszú ideig az eszmecsere, mert nem tudják megmagyarázni, hogy miért gondolják, amiket gondolnak, inkább csak rövid szlogeneket sorolnak. De ezek a rövid szlogenek elegek ahhoz, hogy meghatározzák a kereszténységhez való hozzáállásukat.
Ennek ellenére itt, Magyarországon szerintem egy különleges, pozitív helyzet alakult ki, mert a kormány támogatja a kereszténységet. Ez természetesen nem elég, a hit nem kormányrendeletekből fakad, de legalább nincs az a kemény kereszténység elleni propaganda, ami a múltban volt és ami más országokban napjainkban is jelen van.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a helyzet nagyon kedvező, az intézmény mindenféle módon támogatja a keresztény kezdeményezéseket. Sokszor inkább az hiányzik, hogy a fiatalok aktívak legyenek. Úgy gondolom, a leglényegesebb, hogy az apró keresztény kisebbség tudatos és aktív legyen. Ne csak vasárnapi keresztények legyünk, hanem vállaljuk örömmel keresztény missziós feladatunkat. Az, hogy a keresztelés által ki vagyunk választva,
hogy keresztények vagyunk, az kiváltság, nagy kegyelem, de nem azért van, hogy csak magunknak tartogassuk a hitünket, hanem hogy megosszuk mindenkivel.
A keresztény élet átvitt értelemben – mondhatni – „fertőző”. Ha a keresztény ember boldog és biztos a hitében, azt az emberek észreveszik, ezért egy kereszténynek mindenekelőtt örömtelinek kell lennie. Ha komor, szomorú, frusztrált arcot mutatunk másoknak, biztosan nem leszünk „vonzók”. Ezért azelőtt, hogy a nem hívő emberekről beszélnénk, meg kell vizsgálnunk, hogy mi hívők milyenek vagyunk. Azelőtt, hogy arról panaszkodnánk, hogy a legtöbb fiatal távol áll az Egyháztól, azt a kérdést kell feltennünk, hogy mi milyen keresztények vagyunk? Mi számunkra a hit? Milyen a Krisztussal való kapcsolatunk? Amikor találkozunk a szülőkkel és felteszik azt a kérdést, hogy miként lehet a hitben nevelni a gyermeket, mindig ugyanazt mondjuk: mindenekelőtt magatokat kell nevelni, hogy ti hiteles, örömteli, biztos keresztények legyetek. Ha a gyermek azt látja, hogy a szülője csak egy formális, vasárnapi keresztény – és a gyerek nem buta, nagyon jól látja a dolgokat –, valószínűleg ő is ilyen lesz, vagy esetleg elhagyja az egészet. Ha viszont azt látja, hogy a szülők valóban hisznek, komolyan veszik a keresztény közösségi életet, akkor érzi, hogy ez egy komoly lehetőség az ő számára is.
Ha csak passzív, bezárkózott keresztények vagyunk, akkor mindennek vége. Ha viszont komolyan vesszük evangelizációs feladatunkat, fontos tudni, hogy ez a kezdettől fogva küzdelem lesz. Ne várjuk, hogy megtapsoljanak minket, ne várjuk, hogy rögtön sikeresek legyünk. Kell, hogy legyen bennünk bátorság, erő és mindenekelőtt kitartás.
A kitartás abból fakad, hogy nem a missziós sikerbe helyezzük az örömünket, hanem abba, hogy tudjuk, Krisztus már győzött a világ fölött, már részt veszünk az Ő feltámadásában. Ez az örömünk oka, nem a siker.
Ha elkezdjük számolgatni, hányan vagyunk, és nézni, hogy az emberek hogyan bánnak velünk, csalódni fogunk. A kitartás, az állhatatosság nagyon fontos erény.
Fontos látni, hogy bár közöttünk lehet – sőt kell – nyíltan beszélni a hitről, a Szentírásról, Krisztusról, a nem hívő emberekkel kapcsolatban nem ez az első lépés. Amikor velük beszélgetünk, lényeges megértenünk, hogy milyenek a nem hívő emberek. Anélkül, hogy tagadnánk, kik vagyunk és ki Krisztus a mi életünkben, az elsődleges egy antropológiai hozzáállás: mik minden embernek az alapvető kérdései, igényei, problémái? Jézus sem rögtön az első pillanatban diktálta a dogmákat. Először törődött az emberek szükségleteivel. Irgalmas volt. Szerintem fontos, hogy észrevegyük,
bennünk ugyanazok a kérdések és problémák vannak, amelyek minden emberben. Miért élek? Mi az életem célja? Miért van a szenvedés? Miért van az igazságtalanság?
Ne legyünk olyan emberek, akik csak dogmákat és bibliai idézeteket sorolnak. Próbáljuk meg beleélni magunkat a nem hívő társaink életébe, mert csak akkor lesz hiteles a tanúságtételünk, amikor húsba vágó életet tanúsítunk mások előtt. Miszerint a nem hívő ember sebei az én sebeim, az ő kérdései az én kérdéseim. Azzal a reménnyel, hogy ők is felismerik, hogy az ezekre a kérdésekre adott válasz Jézus Krisztus.
Ne higgyük, hogy mi hősök vagyunk. Nem az egyéni ember az, aki hitelesen tesz tanúságot Krisztusról. Szoktam mondani a fiataloknak: „amikor ti azt hiszitek, hogy egyedül képesek vagytok megtéríteni nem hívő embereket, gyakran ők térítenek meg titeket a hitetlenségükre”. Inkább legyünk alázatosak, bízzunk abban, amit Jézus csinált, hogy megalapította az Egyházat.
A legfontosabb, hogy legyen egy közösség, amely képes szeretettel, türelemmel befogadni az embereket, ahol aztán barátokká válnak. Egyénekkel találkozunk, de fontos, hogy az egyén találjon meg egy közösséget. Ez nagyon nehéz, mert mostanában az emberek individualisták és válogatósak – „nekem nem szimpatikus ez az ember, nem tetszik az a pap” -, de ne legyünk infantilisek, hanem értsük meg, hogy mire vagyunk hívva keresztény hivatásunk szerint.
Mennyire nyitottak a fiatalok arra, hogy az egyetemi tanulmányaik mellett még a hitéletük fejlesztésére is időt és energiát szánjanak?
Amikor 15 évvel ezelőtt elkezdtem itt dolgozni, sokkal nyitottabbak voltak a fiatalok. Most azt látom, hogy a szekularizáció, az előítéletek megerősödtek. Nem szabad szépíteni a valóságot. A múltban az egyházellenes hozzáállás erőszakosságban nyilvánult meg, most a probléma inkább a közömbösség.
Első pillantásra az emberek nem igazán tűnnek nyitottnak, de nem szabad a felszínen maradni, hiszen tudjuk, hogy minden ember azért van teremtve, hogy találkozzon Krisztussal. Ez az ember természete. Lehet, hogy ez a természet el van rejtve, mint amikor egy páncélszekrénybe zárt kincs földrengés után a romok alá kerül. Napjainkban sok kulturális és pszichológiai rom nehezedik rá a fiatalok életére, de az ember szíve azért van teremtve, hogy találkozzon Istennel. Mivel tudjuk, hogy Istennek semmi sem lehetetlen, megéri dolgozni és fáradozni. Talán nem mi leszünk azok, akik élvezhetjük a munkánk gyümölcsét, de türelmesnek kell lennünk.
Jelen van ez a zárkózottság, a közömbösség, de találkozom sok értelmes, nyitott fiatallal is. Persze, ahhoz képest, hogy hány hallgató jár az egyetemre, ez egy apró kisebbség, de ne felejtsük el, hogy Jézus gyakorlatilag tizenkét halásszal találkozott. Mi is kevesen vagyunk, de vagyunk. Tehát ne panaszkodjunk mások miatt, inkább örüljünk, hogy itt vagyunk. Nem szabad tagadni a nehézségeket, de ezzel együtt legyünk reményteli keresztények.
Van-e valamilyen üzenete a gólyák számára, akik pár napon belül kezdik meg az egyetemi tanulmányaikat és ezáltal egy merőben új fejezetet nyitnak meg az életükben?
Az egyetemi élet ne csak egy átmeneti időszak legyen a kamaszkor és a felnőttkor között. Az egyetem ne olyan hely legyen, ahol csak tanulnak és vizsgáznak, hanem az a közeg, ahol barátokkal találkoznak, ahol végre komolyan vehetik saját életüket. Az egyetemen nagyobb szabadság van, mint a gimnáziumban. De a szabadság nem szabadosságot jelent, tehát nem azt, hogy csak azt csinálok, amit akarok, hanem hogy jól használom ki az időmet, képességeimet. Ne csak azt keressék, amit a világ diktál nekik, mint a szórakozást, pénzt, sikert. Persze még nem dolgoznak, nem kapnak rendszeres fizetést, de az egyetemi világban a fizetés a kredit. Inkább azt kívánom – mert ez a keresztény egyetem hivatása (ne felejtsük el, hogy az egyetem mint intézmény a keresztény kultúrából született) –, hogy az egyetem legyen az igazság helye, az igazság keresésének és megtalálásának helye. Ne becsüljük alá ezeket az éveket.
Ebben a keresésben hogyan tud a hallgatók segítségére lenni az egyetemi lelkészség? Illetve a hallgatók mit tudnak tenni annak érdekében, hogy az egyetemi évek az igazság megtalálására szolgáljanak?
A hallgatóknak azt kell megérteniük, hogy már nem kamaszok. Eddig minden (most a keresztény oktatási intézményekre gondolok) felülről jött: kötelező volt misére, hittanra, lelkigyakorlatra járni. Az egyetemen azonban szabadság van. A hallgatók ne várják, hogy minden felülről jöjjön. Én jelen vagyok az összes programon, de nem tehetek meg mindent. Papként az én feladatom a liturgiával foglalkozni, tanítani, felkészíteni a fiatalokat a szentségekre, gyóntatni. Azonban látom, hogy a fiatalokban elég erős előítéletek vannak a papokat illetően. Sokszor tapasztalom, hogy távolságot tartanak, nekik nem természetes dolog megközelíteni egy papot. Ekkor a főszereplők a hallgatók lesznek. Azt tapasztaltam, hogy amikor a fiatalok találkoztak a fiatalokkal, amikor ők maguk a misszionáriusok a hallgatók között, akkor mindig sikeres lett a lelkészség működése. Fontos, hogy legyenek bátrak, értsék meg: van feladatuk itt, nemcsak vasárnap keresztények, hanem hétfőtől péntekig is, amikor az egyetemen töltik az idejüket.
Az egyetemi lelkészség működése hogyan valósul meg a gyakorlatban? Milyen programokat nyújt a hallgatók számára?
Itt a Pázmányon vannak misék, imaalkalmak, szentségimádások, számos fogadóórát adunk, amikor a hallgatók jöhetnek hozzám és Andrew atyához. A lelkészek mindig rendelkezésre állnak. Számomra ez nem munka, ez a hivatásom. Őszintén örülök, amikor találkozom a hallgatókkal. Látom, hogy sokszor félénkek. „Zavarok?” – kérdezik. ,,Nem zavarsz! Boldoggá teszel, ha jössz beszélgetni velem!”
Nagyon erősen ajánlom a karitatív programokat, mert a keresztény élet nemcsak beszédből áll, hanem a hitnek a szeretet-cselekedetek által való gyakorlásából is. Fontos, hogy legyen meg ez a praktikus, gyakorlati rész egy fiatal keresztény életében.
Van egy heti csoport is, ahol különféle hitbeli témákról beszélgetünk a hallgatókkal. Természetesen vannak nagyböjti, adventi lelkigyakorlatok és egyéb programok is. Részt szoktunk venni a Kárpát-medencei Egyetemi Lelkészségek Találkozóján, szervezünk zarándokutakat, tehát van sok-sok lehetőség. Aki keres, az talál.
Alessandro atya mit vár az egyetemistáktól?
Először is, hogy tudják, miben hisznek és miért hisznek. A második, hogy ne legyenek individualisták, legyenek keresztény barátságok itt a suliban. Ha találkoznak a folyosón, tudják egymásról, hogy keresztények és mondják azt: „Ezek a barátaim”. Vannak azok a barátok, akikkel bulizunk, sportolunk, tanulunk, de legyenek olyanok is, akik azért a barátaink, mert keresztények. A harmadik pedig, hogy ne féljenek és ne legyenek lusták, hanem aktívak és bátrak. Ez lenne a legnagyobb vágyam.
Dudás-Kass Csenge
hirdetés
