“Nem értettem, ha magyar vagyok, miért nem rajzolhatom le a magyar zászlót?” – interjú Czilli Aranka székely költővel

Az 52. Tokaji Írótáborban – amelyet a héten rendeztek – volt szerencsém találkozni és interjút készíteni Czilli Arankával. A program részeként határontúli írók, költők felolvasóestjén vett részt, megindító volt hallani kisebbségbe kényszerült honfitársaink műveit és hozzájuk kapcsolódó gondolataikat. Ennek folytatásának is tekinthető ez a beszélgetés, gyermekkorról, irodalomról, istenkeresésről.

Czilli Aranka 1982-ben született Kovásznán, Székelyföldön. Költő, író, magyartanár és édesanya. Térey János alkotói ösztöndíjas és a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa volt, az egyik legígéretesebb magyar költőt tisztelhetjük benne. Kolozsvárott járt egyetemre, 15-16 évesen írta első verseit. Legutóbbi verseskötete, a Késsel és villával, 2022-ben jelent meg.

Először is a gyerekkorodról kérdeznélek. A kerekasztal-beszélgetésen is említettél néhány érdekes történetet, miként érzékeli és ébred tudatára a határontúliságnak a gyermeki agy.

1982-ben születtem, hét éves voltam akkor, amikor a Ceaușescu-rendszer megbukott. Vannak történetek, amiket generációkról generációkra adnak. Ezt a határontúliságot, kisebbségi létet én soha nem éreztem annyira, mint gyermekként, amikor a tömbszékely városban, közösségben iskolába kezdtem járni. Jöttek a feladatok, a témák, hogy „az én hazám és rajzold le a zászlót”, és akkor nekem teljesen természetes volt, hogy a magyar zászlót rajzolom le. Ez viszont abban a rendszerben tilos volt, én meg ott álltam a magam hat évével, és nem értettem, hogy ha magyar vagyok, miért nem rajzolhatom le a magyar zászlót? Akkor még ezek nagyon tabutémák voltak, és a felnőttek egyszerűen a 6-7 éves gyereknek nem tudták megmagyarázni, hogy miért nem. Kovásznán mindenki magyarul beszélt körülöttem, a szomszéd falvakban is – azért azt már megtanultam, hogy Romániában élünk, de amikor elmentünk egy szomszéd faluba, nekem az már Magyarország volt, mindenkinek elmondtam, hogy Magyarországon voltunk a múlt héten.

hirdetés

Utólag ezek vicces anekdoták lettek, de a nagyszüleim számára egyáltalán nem volt tréfadolog, mert ezért akár börtönbe is kerülhettek volna.

Nehéz idők voltak, sokan, mai fiatalok már el sem tudjuk mindezt képzelni.

Én is már csak a végét csíptem el így személyesen, a többit csak történetekből tudom. Annyira abszurd ez az egész, hogy a 2000 utáni generáció el sem tudja képzelni. Meséljük, hogy milyen az, amikor fel kell kelned négykor, hogy beállj a sorba kenyérért, tartod a sorodat, mert ha nem, nem kapsz kenyeret. Gyerekként is nagyon apró növésű voltam, ezért nyitás előtt úgy intézték, hogy én kerüljek előre, mert ahogy kinyílt a boltajtó, a tömeg megy, ölik egymást, elnyomják a másikat a kenyérért. Nagyon pici voltam, és annyira megmaradt az az érzés, hogy nem én lépek, hanem visz, sodor a tömeg. Felmásztam a pultra, végigmásztam, elvettem a kenyeret, siettem haza. A gyermekeim nem tudják elképzelni, hogy banánt 8-9 évesen ettem először. Narancsot még láttam, tényleg nagy ünnep kellett, hogy legyen, de ilyet, hogy banán, kivi…Annyira más világ volt.

Fotü: Czilli Aranka fotója
Fotó:

Első osztályos voltam, mikor véget ért a rendszer, minden évben meg kellett tanulni a Ceausescu-ódát, a téli vakációra úgy engedtek el, hogy januárban felelni kell, és én, az első osztályos buzgómócsing, megtanultam. Persze románul, és nem értettem semmit belőle. Megdöbbentő érzés volt, hogy a decemberi vakáció lejártával, amikor visszamentünk az iskolapadokba, már nem engedték elmondanom, mert őt és a feleségét karácsony körül lőtték le, de ezt gyerekfejjel nem lehetett megmagyarázni és megérteni sem. Annyira abszurd dolgok történtek ott a forduló előtt és után. Ez egy olyan csomag, ami, ha gyermekként ér, olyan mély nyomokat hagy benned, hogy az abszurditásról alkotott képed teljesen más, mint annak, aki esetleg könyvekben találkozik ezekkel a dolgokkal.

Mikor kezdtél el írni?

Mélyebben akkor, amikor 15-16 éves lehettem. Eldöntöttem, hogy magyartanár leszek, elkezdtem következetesen sokat olvasni, írni. Az egyetemen a tanáraim nagyrésze író ember volt. Valahogy úgy alakult az életem, ahogy szerettem volna.

A legutóbbi kötetedben sok istenes vers is helyet kapott. Viszont például Az emléktelenség ingei című versed az apa nélkül való felcseperedésről szól. József Attilával párhuzamot vonva, nála is megfigyelhető, hogy az apahiány az istenkereséssel összefonódhat. Rád is igaz lehet ez?

Igen, szerintem ez mindenkinél összekapcsolható, azt hiszem, hogy amilyen az ember viszonya az apjával, olyan kapcsolata van az Istennel is, vagy legalábbis valamiféle hasonlóságot mutat.

És így, hogy az édesapád nem volt jelen az életedben, viszont az istenkapcsolat milyenségében fontos szerepet tuajdonítasz az apáknak, hogy tudott nálad kibontakozni a Teremtővel való kapcsolatod?

A biztos pont, az állandó keresése a kulcs. A „majdnem megtaláltam” és a „hirtelen elveszítettem” érzése. És persze az újrakeresés. Az apa egy jól működő családban tengely, ami megtart, valamilyen szinten ez az Isten is.

A biztonságnak a keresése az istenkeresés, hogy kapaszkodjak bele, kapaszkodjunk össze…

Magyartanárként, hogy érzed, fogékonyak a diákok az irodalomra, érdeklődőek?

Persze, mindenhol fogékonyak, ha jól tálaljuk. Attól függ, hogy fel tudjuk e kelteni a figyelmüket, meg tudjuk e nyerni őket az irodalom számára. Az a baj általában, hogy addig tanítjuk az irodalmat, amíg elveszítjük őket.

Hasonló ez ahhoz, hogy szintén nehézkes bevonzani az egyház körébe a fiatalokat.

Nagyon sok minden függ a lelkésztől, ugyanúgy, ahogy a tanításban a tanártól. Empátia kell hozzá. A módszer nagyon fontos. Hogy pillanatnyilag érettségire készítem e fel őket, vagy olvasókat nevelek. Lelkészként megnyerem-e az egyháznak, oda fog fordulni, vagy nem is fogja soha szükségét érezni, ha egyszer megkomfirmált. Mintát kell adnunk hosszútávra, hogy igényt alakítsunk ki bennük. Igényt az irodalom iránt, lelkészként a templom iránt, hogy közösségnek érezze azt az egyházközösséget. Meg kell, hogy érezze a valahová tartozás igényét az ember.

Bármivel foglalkozik, bármilyen ingerek érjék, bármennyire globalizálódott, univerzálódott világban éljen és higgye azt, hogy jól ézi magát benne, akkor is ki kell alakuljon benne az igény a valahová tartozás felé.

Akkor még ma is magunkénak tudhatjuk Reményik sorait: „ne hagyjátok a templomot, a templomot, s az iskolát”.

A gyökereidet ne hagyd! Tudatosítsd magadban mik azok, és ne vagdosd el őket. Mert azok nélkül bármilyen elveket követsz, bármilyen ideáid legyenek, nem fogsz boldogulni.

Gál Petra Júlia

hirdetés