Katona István 1940. szeptember 8-án született Sáregresen, a magyarországi karizmatikus lelki atyát 1964 június 21-én szentelték pappá Esztergomban. Gyémántmiséjét 2024. június 29-én mutatta be a budapesti ferences Alcantarai Szent Péter-templomban, ahol 1977 és 2001 között káplán volt. Az elmúlt hatvan év papságáról, múltról, jelenről és jövőről beszélgettünk az atyával, a Budapesten található Emmausz Házban.
István atya, ha egy szóval kéne jellemezni az elmúlt 60 év papi szolgálatát, akkor mi lenne az az egy szó?
Küzdelem!
hirdetésEmlékszik István atya az elhívásra, mikor és miért döntött úgy, hogy pap legyen, olyan vészterhes időkben, amikor a hit és a vallásgyakorlás erősen korlátozott volt és retorzió járt érte?
Tizenöt éves voltam, amikor felfedeztem Banga Bélának egy könyvét, amely a magyar tanúságtevőkről, szentekről szólt. Ebben a könyvben mélyen megfogalmazta a szerző, hogy milyen csodálatos dolog teljes szívvel Jézus szolgálatának szentelni az életet. Ahogyan olvasgattam a könyvet, megfogalmazódott bennem, hogy én is ezen az úton szeretnék járni. Egyébként én egy zárkózott kamasz voltam és nehezebben kommunikáltam, mint a kortársaim. Kicsit lehetetlennek gondoltam, hogy én ezzel az adottsággal pap legyek.
De ott legbelül a szívemben éreztem egyfajta biztatást, hogy merjek elindulni ezen az úton.
Hogyan fogadták a szülei az ön döntését, hogy Krisztus igéjét és szeretetét szeretné hirdetni egy életen át?
A szüleim gyerekes gondolatnak tartották. Az kérték tőlem a középiskola elvégzése után, hogy először világi fórumon próbáljam ki magam. Így kerültem a Csepeli Kőolajipari vállalathoz a pénzügyi osztályra, segítő könyvelőnek. Kedvesen befogtak, örültek, hogy odamentem dolgozni. Egy évet töltöttem ott, utána elmentem Esztergomba és jelentkeztem papnak. Szüleim csodálkoztak, hogy nem felejtettem el a hívást.
Jézus hívott és erősített abban, hogy ezt a döntést meghozzam.
Fotó: Szabó Csaba
Boldog Brenner Jánost 1957-ben megölik, Mindszenty József hercegprímást pedig életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik 1949-ben. Ezek a sorsok és történések nem rettentették el, hogy papnak menjen?
Inkább, kihívásnak éreztem, hogy adódott egy lehetőség Jézusért áldozatot vállalni. Milyen nagyszerű, hogy Jézusért tehetek valami jót ebben a magyar egyházi és állami feszült helyzetben!
Ezekben a nehéz és vészterhes időkben áldozattal járt a hit felvállalása és hirdetése. Önt 1971- ben letartóztatják. Fel tudja idézni István atya, hogy mit érzett a letartóztatása pillanatában?
Igen, határozottan emlékszem, hogy mosolyogtam, amikor a bilincset rám tették, mert abszurd helyzetnek éreztem.
Természetesen megterhelt engem is az ott töltött idő, de valójában mindig Jézussal való összefüggésben láttam a börtönéveket.
Mi volt a bűne?
Abban az évben betiltották a szerzetesrendeket, egyesületeket. Én abban az időben a Regnum Mariánum egyházi szervezetben is benne voltam, és vittem nyáron a fiatalokat táborozni, lelkigyakorlatra. A kihallgatásnál mutatott a nyomozó harminc darab fényképet, ahogyan hátizsákkal megyek a fiatalokkal és szállunk fel a vonatra. Ezzel jelezte, hogy nem lehet tagadni semmit. A végleges ítélet így hangzott, ami teljesen abszurd, mert az mondták, hogy a népi demokratikus rendszer megdöntési kísérletének a gyanúja merült fel velem kapcsolatban.
A börtönben töltött időszakban tudta gyakorolni a hitét, tudott például misézni odabent? Lehetett abban az időben egy börtönben ekkorát kockáztatni?
Beszéltem már előtte olyan atyákkal, akik megjárták a börtönt és ők tanácsolták, hogy mazsolát és kekszet kérjek a csomagomba. A börtöntársaim keresztény, hívő emberek voltak, akik elfordultak, illetve figyeltek, hogy az őr jön-e a folyosón, amikor a sarokban miséztem.
Mazsolával és keksszel végeztem a misét, a mazsolát két–három napig áztattam vízbe, és abból lett végül néhány csepp bor.
Ma is vállalná ezt a kockázatot, ma is hozna ekkora áldozatot?
Természetesen, ha az ember Jézusban megerősödik, a Szentlélek által minden áldozatot lehet vállalni, bármikor.
A 80-as években enyhült az országban a vallásellenesség, ez idő tájt hozza létre az Emmausz Közösséget, aminek a Közösségi Háza a mai napig egy működő lelki központ. Mesélne az itt zajló gyógyító szolgálatokról, lelki beszélgetésekről, szemináriumokról?
Már a ferenceseknél kialakítottam egy olyan rendszert, hogy minden első szombaton szentmisét tartottam szentségimádással és minden második szombaton gyógyító szolgálatot a lelki sebek gyógyulásáért. Tavasszal, ősszel gyógyító és Szentlélek szemináriumot tartottam, ami nyolc hétig tartott. Ezt a rendszert vezettem be az Emmausz Közösségben is. 2001-ben kerültem ide az Emmausz Házba, itt is tartok szentmiséket minden nap, gyógyító szolgálatot és lelki beszélgetéseket, szemináriumokat.
2014-ben megkapta a Hit pajzsa kitüntetést a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából. Mit jelentett önnek ez az elismerés?
Valójában az elmúlt évtizedek nehézségeiben és próbatételeiben való helytállásért kaptam. Örültem, hogy rám gondoltak, hálát adtam az Úrnak a Tőle kapott kegyelmekért.
Számos könyv szerzője; számon tartja, hogy pontosan hány könyvet írt? Van ezek közül kiemelendő?
Úgy emlékszem 10 könyvet írtam. A legkedvesebb a Szentlélek szeminárium, aminek a megjelenésekor átütő ereje volt. Ennek mintájára írtam utána a Gyógyító és Szabadító szemináriumot.
Fotó: Szabó Csaba
Egyre inkább fogy a papi és szerzetesi hivatások iránt érdeklődő fiatalok száma, mint gondol István atya, mi lehet ennek az oka?
Nagyon megdöbbentő, hogy némelyik szemináriumba egy-két jelentkező volt. Ez nagyon fájdalmas.
Én azt hiszem, hogy az oka a hitbéli gyengeség, az elkötelezettség hiánya, ami ma már európai jelenség.
Hallottam, hogy Németországban ennek szimbólumaként lehet tekinteni, hogy az egyik atya felvitte a gyóntatószéket a padlásra, mondván, hogy úgysem jön már senki gyónni. A szív kiüresedéséről van itt szó, mert már nem az Isten tölti be, nem Jézus szeretete van a lélekben, hanem sokkal inkább az önzésnek, a sikernek, az élvezetnek a vágya. Bár ma már a vallásgyakorlás nincs korlátozva és büntetve olyan durva szinten és eszközökkel, mint a kommunizmus idején, mégis újra érződik egyfajta harc a munkahelyeken a vallásukat és a hitüket bátran vallókkal szemben.
Mit gondol István atya, látva a korunkat, merre tart ma a keresztény Európa? Keresztény-e még egyáltalán ez az Európa?
Én úgy gondolom, hogy általánosan nem mondható már, hogy keresztény lenne Európa. Ugyanakkor érződik, hogy van egy elkötelezett mag, amely mindenképpen akar Jézushoz hűséges lenni. Akik tudatosan vállalják a hit megélését. Ma már az emberek egy része kritikusan veszi azt, hogy valaki tudatosan vallásos, mert amikor ezt tapasztalják, talán önvádat éreznek, hogy elhagyták a hitet.
Fotó: Szabó Csaba
Mit gondol arról a jelenségről, hogy egyre több a római katolikus egyházból kilépő papok száma?
Ezen nagyon csodálkozom én is, ráadásul nagyon jó nevű papok is elhagyták hivatásukat és az egyházat, akik sok embert pasztoráltak és tömegek mentek utánuk. Abban látom a problémát, hogy sok feladatot vállaltak, emiatt gyengébb lett az imaéletük, csökkent a személyes kapcsolatuk Jézussal.
A világnak óriási vonzereje van, és emiatt kiüresedik a lélek.
A cölibátus feloldása–eltörlése megoldaná ezt a problémát, illetve a paphiányt?
Átmenetileg lehet, hogy növekedne a papi hivatások száma, de nem oldaná meg ezt a problémát. A személyes kapcsolat Jézussal nem pótolható feleséggel, egy idő után ugyanúgy kiüresedne a lélek. Más felekezetű lelkészektől hallottam olyan példákat, hogy bizony a feleség beleszólt a lelkipásztori munkába, kifogásolta, hogy férje több időt töltött a hívekkel, mint vele.
István atya 83 évesen, 60 éve szolgál papként. Mit üzenne fiatal paptársainak útravalóként a jövőre nézve?
Merjenek letérdelni az Oltáriszentség előtt, merjenek több időt adni Jézusnak, és legyen erős, bátor hitük.
hirdetés
