Sztojka Szabinától először barátai kérdezték meg, hogy nem gondolkodott-e el a lelkészi hivatáson, később pedig egy igehirdetés során hallotta meg az Istentől érkező hívást. Szabina azonban nem csak lelkipásztori feladatokat lát el; a vegyes házasságból származó fiatal nő cigány és nem cigány közösségekben is otthonosan tud mozogni, és már egyetemista korában csatlakozott az Országos Református Cigánymisszió munkájához, két évvel ezelőtt pedig felkérték, hogy legyen a szolgálat vezetője. Interjúnkban nem csak Szabina útja tárul elénk; beszélgetünk a cigányok társadalmi megítéléséről, hitéletükről, sebekről és kiengesztelődésről.
Hogyan találtál rá a lelkészi hivatásra?
Kiskunhalason, katolikus családban nevelkedtem, meg is kereszteltek, de a vallást nem gyakoroltuk. 14-15 éves koromban kerültem közel egy angol bibliatáboron keresztül a Református Egyházhoz, ami után elkezdtem a helyi ifibe járni. 18 éves koromban konfirmáltam, de az ökumené mindig is fontos maradt számomra. Érettségi után Angliába mentem önkéntes szolgálatra, egy éven át London belvárosában hajléktalan nőkkel foglalkoztunk, és már ott elkezdett foglalkoztatni az a gondolat, hogy jó lenne a szolgálatot teljes állásban végezni. Hazajöttem, és Szegeden elvégeztem a nemzetközi tanulmányok szakot. A gyülekezetemből több jóbarátom is megkérdezte tőlem, hogy nem gondolkodtam-e a teológián és azon, hogy lelkész legyek. Meglepődtem a kérdésen, és nemmel válaszoltam. Féltem ettől a hivatástól, egészen addig, míg egy istentiszteleten személyesen megszólított az igehirdetés. A prédikáció a Római levélből volt. „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül?”
Felerősödött bennem annak a vágya, hogy azok felé szolgáljak, akik nem hallottak az örömüzenetről, akik nem találtak otthonra a közösségükben,
és eldöntöttem, hogy jelentkezem a teológiára. Nagy döntés volt ez, mert már 22-23 éves voltam, elvégeztem egy alapszakot, és ebben a helyzetben nem könnyű nekivágni egy 6 éves képzésnek. Korábban már félállásban dolgoztam a Református Cigánymisszióban, és ezen tapasztalat által jobban ráláttam az egyházi szolgálatokra, láttam magam körül különféle élethelyzetű lelkészeket, nőket is, és ez mind-mind inspirált arra, hogy jelentkezzek a teológiára. A harmadévem után egy évet Amerikában tanultam, így végül 7 év alatt végeztem el a képzést. Egy Atlanta melletti kisváros presbiteriánus plébániáján szolgáltam, ahol az afroamerikai teológiát kutattam, és azt, hogy a kontextuális teológia hogyan jelenhetne meg a magyarországi cigányság körében. 2019-től a budapesti református skót misszióban szolgálok, itt angol nyelven tartjuk az istentiszteleteket. 2021-ben diplomáztam le, az év novemberében fel is szenteltek. Hosszú volt idáig az út, sokszor éreztem azt, hogy feladom, de a kis megállások, az ösztöndíj is segített abban, hogy kitartsak. A cigánymisszióban öt évet dolgoztam az egyetem mellett, majd szükségem volt egy kis hátralépésre, hogy meglássam, hol van a helyem ebben az egészben. Két évvel ezelőtt új vezetőt kerestek a szolgálatnál, ekkor megkérdezték tőlem, hogy nem jönnék-e ide. Motivált a kihívás, illetve azt is tudtam, hogy nem egyedül, hanem csapatban kell itt dolgoznom, így igent mondtam.
Nem egyértelmű, hogy melyik szót szerencsésebb használni; roma vagy cigány? Értve ezt az egyes emberekre, illetve a misszióra is.
Azért használjuk főként a cigányt megnevezésként, mert talán ezzel a szóval tud azonosulni a legtöbb cigány közösség Magyarországon. A roma szó a romani nyelvből származik, aminek több dialektusa van, ilyen például a lovári is. Nemzetközi nyelvként ezt fogadták el, Magyarországon viszont sokféle cigányközösség él, akik már nem beszélik a nyelvet. Ilyenek például a beás cigányok, akik a saját beás nyelvüket beszélik. Számukra az, hogy roma, nem jelent sokat. Persze aztán ott vannak az oláh cigány közösségek, akik ezzel ellentétben sokszor kikérik maguknak, hogy ők nem cigányok, hanem romák. De
ma már a politikai életben és a köznyelvben is egyre elfogadottabbá válik a cigány mint kifejezés.
Másik fontos szempont, hogy amikor bátran használjuk ezt a szót, hozzájárulunk ahhoz, hogy feloldjuk a negatív, pejoratív értelmét. Így egy nem cigány ember is nyugodtan használhatja a cigány megnevezést; persze nem mindegy, hogy mondja ki.
Mennyiben ért téged hátrányos megkülönböztetés a származásod miatt?
Sajnos ért, ez abból is fakad, hogy Kiskunhalason, ahol felnőttem, még volt külön cigányiskola, a nővérem és a bátyám oda járt. Édesanyám viszont azt akarta, hogy én ének-zene tagozatra járjak egy másik általános iskolába, ahol a diákok nem voltak hozzászokva a cigányokhoz, azt gondolták, nekem a saját iskolámban lenne a helyem. Nem tudtak velem mit kezdeni, ezért értek nehézségek. Gimnáziumban viszont már nem volt probléma a származásom. Nagyon erős volt bennem a vágy arra, hogy beolvadjak a többiek közé, nem akartam kitűnni. Később, ahogy a cigánymisszióban elkezdtem dolgozni, szépen begyógyult ez a seb. Az erős beolvadási vágyamat az is mutatja, hogy 19 éves koromig nem is voltak cigány barátaim, tudatosan kerültem őket. Volt olyan eset a gimiben, hogy valaki megkérdezte; feléjük is laknak Sztojkáék, nem vagyok esetleg a rokonuk? Nagy határozottsággal mondtam, hogy biztosan nem. Próbáltam takargatni a származásom, mert féltem, hogy bántást kapok. Amikor később megismerkedtem cigány egyetemistákkal, gyülekezeti tagokkal, és testvéri, baráti kapcsolat alakult ki köztünk, felfedeztem, hogy
örülhetek annak, hogy Isten ebbe a közösségbe, családba helyezett, örülhetek annak, hogy cigány vagyok.
Kiskoromban sok bántás ért az iskolában, valószínűleg emiatt volt bennem erős a szégyenérzet.
Fotó: Sztojka Szabina (reformatus.hu)
Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, hogy idővel felfedezted, a származásod erőforrás is lehet.
Vegyes házasságba születtem, édesapám cigány, édesanyám nem, de apukám kultúrája volt a domináns. A szégyenérzetet leküzdve rájöttem, hogy mennyire fontosak, milyen nagy kincsek azok a dolgok, amiket a szüleimtől tanultam. Ilyen például a virrasztás szokása a cigány közösségekben; amikor meghal valaki a családban, akkor a halál napjától a temetés napjáig minden este összegyűlik a család a háznál, van ott étel-ital, és beszélgetnek, emlékeznek az elhunytra. Ez a hagyomány sokat segíthet a veszteség feldolgozásában. Azt is öröm volt megélnem, hogy az ünnepekkor mennyien összegyűltünk, és hogy tényleg egy család vagyunk. De épp így a közösségi összetartást mutatja, hogy bárki jött apukámhoz segítséget kérni, ő mindig készen állt. Mindemellett az is erőforrás számomra, hogy néhány helyzetben megtapasztaltam, mit jelent kívülállónak lenni – és mit jelent az, hogy megtaláltam a helyem. Így jól tudok kapcsolódni most például azokhoz a nemzetközi fiatalokhoz a gyülekezetemben, akik Magyarországra jöttek tanulni és vannak nehéz pillanataik, megélik, hogy kívülállók.
Tapasztalod azt, hogy más cigányok jobban elfogadnak téged lelkipásztorként, mintha egy nem cigány lenne közöttük?
Nem, és nem is gondolom, hogy ez így lenne. Tegyük fel, ha te most odamennél közéjük és természetesen tudnál viselkedni, téged is éppúgy elfogadnának. Ha nyitottság, magabiztosság van bennünk és valóban meg akarjuk ismerni a másikat, akkor mondhatjuk, hogy ugyanolyan esélyekkel indul egy cigány és egy nem cigány. Azt viszont tapasztalom, hogy amikor a közösségben olyan küzdelmekről beszélek, melyek a származásomból adódnak, jobban tudnak hozzám kapcsolódni a cigányok, de ez természetes. Nagy öröm számomra, hogy cigány és nem cigány közösségekben is otthonosan, felszabadultan tudok mozogni.
Említetted, hogy át kellett menned azon a folyamaton, hogy a származásodat el tudd fogadni. Mit gondolsz, sok cigány megéli ezt a küzdelmet?
Sokan küzdenek, de nem mindenki, ezt fontos kihangsúlyozni. Rengeteg olyan emberrel találkoztam, cigány nőkkel, férfiakkal, akiknek soha nem volt probléma a származásuk. Büszkék rá, szeretik, és úgy gondolom, ez nagy ajándék. Magyarországon sajnos jelen van az a szemlélet, hogy cigánynak lenni azt jelenti, hogy te más vagy, nem vagy olyan, mint a többiek. Mondjuk is ugye, cigányok és nem cigányok egyaránt, hogy „a magyarok”, de ez nem helyes, hiszen a cigányok is magyarok.
Veszélyes az, amikor az identitás egy különbségtételből fakad, mert ez sebeket okozhat.
A megkülönböztetést, úgy gondolom, sokan megélik, ha csak azokra a közösségekre gondolok, akikkel a misszió során dolgozunk.
2022 óta vezeted a cigánymissziót. Milyen tevékenységet végeztek a misszió munkatársaival, és mi az elsődleges célotok?
2013-ban fogadta el a Református Egyház a cigánymissziós stratégiát, melynek célja, hogy az Egyházunk és közösségeink befogadóbbak legyenek a cigány közösségek irányába. A befogadásnak sok rétege van, nemcsak azt jelenti, hogy eljárhatnak cigányok is az istentiszteletre, hanem hogy megjelennek a cigány lelkészek, hitoktatók, vezetők, és hogy a cigány emberek is ugyanúgy otthonra találhatnak a gyülekezetekben. A cél tehát, hogy a gyülekezetek,
az Egyház tagjai a cigánymisszión keresztül felismerjék azt a missziós feladatukat, hogy a Tegyetek tanítvánnyá minden népet! jézusi felhívásba a cigányok is beletartoznak.
Tavaly összegeztük a misszió elmúlt 10 évének eredményeit, és előkészítettük az új stratégiát, mely idén ősszel kerül a Református Zsinat elé.
Alapvetően nem mi megyünk missziózni terepre, hanem a helyi közösségeknek nyújtunk segítséget, például abban, ha szeretnének tanodát nyitni, ahol cigány gyermekek tehetséggondozását tudják végezni. Ugyanúgy részt veszünk az állami Országos Tanoda, Biztos Kezdet Ház felzárkóztatási programokban. Országos rendezvényeket is szervezünk, konferenciákat, imanapokat, ahová eljöhetnek a hívek feltöltődni, bizonyságtételeket meghallgatni, dicsőíteni. Elindítottuk az Együtt a közösségért közösségfejlesztő képzést is, melynek célja, hogy a lelkészek mellett legyenek cigány és nem cigány vezetők. Sok helyen azt látjuk, hogy a cigány emberek nagy ajándékok lehetnek a gyülekezetnek.
Az ökumenére is törekszünk, így együttműködünk pünkösdi, evangélikus, baptista és metodista missziókkal, évente közös konferenciát szervezünk. A katolikus cigánypasztorációval is szoros a kapcsolat, folyamatosan hívjuk egymást a programjainkra, beszélgetünk arról, ki, mit, hogyan csinál. Áprilisban a roma kultúra világnapjához kapcsolódva cigánymissziós imanapot tartottunk, amin több mint kétszázan vettek részt. Májusban Aranyhíd cigány vers- és prózamondó versenyt szerveztünk, melynek célja a kultúra őrzése, de saját verssel is érkezhettek a szavalók. Próbálunk olyan programokat szervezni, amelyek motivációt, energiát adnak a helyi közösségeknek. Van, hogy a gyülekezetek keresnek meg minket, például meghívnak presbiteri bibliaórára, vagy a helyi közösség lelkészével elkezdünk beszélgetni, aki elmondja, hogy szeretnének cigány gyerekekkel foglalkozni, és ehhez szakmai és anyagi támogatást kérnek. Olyan is előfordul, hogy mi keresünk fel egy közösséget, mert úgy ítéljük meg, aktuális és fontos téma lehet a cigánysággal való foglalkozás.
Fotó: Országos Református Cigánymissziós Konferencia (ciganymisszio.reformatus.hu)
A programok során kiemelten csak a cigánysággal foglalkoztok, vagy a cél pont az integráció?
A programjaink nyitottak mindenki számára. Van például az inkluzív iskola programunk vagy a gyülekezeti programunk, melyek a HEKS svájci egyházi segélyszervezeten keresztül valósulnak meg. A piricsei református közösségtől nemrég érkezett az a megkeresés, hogy szeretnének roma lányokat mentorálni, de a cél, hogy ne csak cigányok legyenek ezeken az alkalmakon, és a cigánymisszió ebben is igyekszik segíteni. Éppígy a Kecskeméti Tanodában is vannak cigány és nem cigány mentorok, vezetők.
Mit gondolsz, máshogy kapcsolódnak Istenhez a cigányok és a nem cigányok? Hogy lehet a romákat megszólítani a hit szempontjából?
Ez egy nagyon nehéz kérdés, amin én is szoktam gondolkodni. Az biztos, hogy nem lehet általánosítani. Amikor Afrikában jártam missziós utakon, több olyan dologgal találkoztam, amelyek hasonlóan működnek nálunk, a cigány közösségekben. A cigány emberek között is van olyan, akihez jól szól az a kicsit intellektuálisabb igehirdetés, ami alapvetően a Református Egyházban megtalálható. De van, aki inkább karizmatikus közösségbe jár, mert az az egyházi, istentiszteleti forma jobban passzol hozzá. Azt látom, hogy a cigány emberek lojálisak; amelyik egyház először megszólította őket, vagy ahol először otthon érezték magukat, ott maradnak. Sokan mondják, hogy a cigány embereknek milyen fontos az ének, a dicsőítés, de ez ugyanúgy fontos egy karizmatikus közösségben is. Vagy, hogy az érzelmek megélése intenzívebb a cigányok körében, ugyanakkor ezt Afrikában is tapasztaltam. De az mindenképp igaz, hogy
az érzelmi megérintettséghez sokszor ragaszkodunk.
Ezenfelül a bizonyságtétel jól megy a cigány testvéreknek. Mint kisebbségi kultúra, a túlélés érdekében megtanultuk, hogy hogy lehet igazán meggyőzően beszélni, és ez jól jön a bizonyságtételek megosztásakor is, amelyeket őszintén, lendülettel, érzelmekkel átitatva mondunk el. Izgalmas kérdésnek tartom, akár a prédikációk kapcsán is, hogy hogy lehet a beszédünkben hatni az emberekre, hogy tudunk meggyőzőek lenni, és úgy látom, a cigányoknak ez ösztönszerűen megy. Az áprilisi imanapunk során előre be kellett osztani, hogy ki mikor tesz tanúságot, mert mindenki meg akart valamit osztani. Ott kellett állnom az emberek mellett, nézni az időt, hogy ne egy óráig beszéljenek, hanem maximum öt percen keresztül. Képzéseken szoktam bizonyságtételt tanítani, hogy hogy lehet fókuszált a beszéd, hogy ne az egész életüket mondják el a tanúságtevők, hanem egy dologra fókuszáljanak. Van ennek az egésznek egy nagyon szép része:
szeretnék elmondani, hogy Isten mit vitt véghez az életükben.
Cigányként én úgy nőttem fel, hogy Isten létét soha sem kérdőjeleztük meg. Bár templomba nem jártunk, meg lettem keresztelve. A roma családokban jobban él az a szokás, hogy a kisgyermeket megkeresztelik, és ez nagy lehetőség az egyházaknak, hogy behívják őket a közösségbe.
A gyerekkorodhoz viszonyítva mit látsz, társadalmi szinten történt-e pozitív változás a cigányok és nem cigányok közötti kapcsolatban?
Izgalmas kérdés, érdemes lenne ezt jobban megvizsgálni, kutatni. Én azt látom, hogy változott a helyzet, de a változás nem feltétlenül csak javulást jelent. Vannak területek, ahol közeledés történt, és vannak olyanok is, ahol távolodás. Budapestről nehéz ezt látni, a régiók között nagy különbség lehet. Ahogy járjuk a közösségeket, meglep, hogy van, ahol szinte tapintható az ellentét, máshol pedig egyáltalán nincs feszültség.
Hál’ Istennek vannak nagyon jó kezdeményezések, például a cigány szakkollégiumok és a tanodák létrejötte, vagy az Aranypánt-díj, amelyet a Roma Sajtóközpont hozott létre,
hogy a hétköznapi roma hősöket ünnepelhessük, megmutatva, hogy a cigányok ugyanúgy helytállnak az életben. Egyre inkább megjelennek a köztudatban a cigány művészek, és díjazzák is őket. Húsz éve még nem hallottunk cigány orvosokról sem, lehet, hogy voltak, de nem hallottunk róluk. Ma már más a helyzet, és ez a médiának köszönhető. Nem volt korábban Caramel vagy Pápai Joci, akik által talán javult a cigányságról alkotott általános kép. Az viszont, hogy helyi szinten mit élnek meg az emberek, már más kérdés.
Fotó: Aranyhíd cigány vers- és prózamondó verseny az Országos Református Cigánymisszió szervezésében (ciganymisszio.reformatus.hu)
Mi lehet a kiengesztelődés útja cigányok és nem cigányok között?
Mindkét oldalról lépni kell, hiszen a cigányokban és nem cigányokban is éppúgy jelen vannak az előítéletek egymás irányába. A kiengesztelődést kicsiben tudjuk elkezdeni, például, ha működnek vegyes iskolák, vagy akár ha már óvodában vannak olyan élmenyei a gyerekeknek, hogy mit jelent együtt játszani. Ha van pozitív tapasztalatunk a másikkal, az később sok erőt adhat. Ma megvan az a veszély, hogy nincs olyan élménye a gyerekeknek, hogy cigányokkal jártak volna egy iskolába, és még felnőtteknél is előfordulhat, hogy soha nem beszélgettek cigányokkal, tapasztalat hiányában pedig elég nehéz a kiengesztelődés. Először
magunkba kell tekintenünk, hogy milyen előítéletek, milyen sebek vannak bennünk, mit kell letennünk és megbocsátanunk, és ezután tudunk majd lépni a másik felé. Szükséges, hogy ez a folyamat mindkét közösség részéről megtörténjen,
mert a megbékélés kétoldalú. Meg lehet persze úgy is bocsátani, hogy a másik nem kér bocsánatot, de a kiengesztelődés arról szól, hogy mindkét fél elkötelezi magát, hogy innentől kezdve másképp csinálja, mától máshogy él.
Fekete Ágnes
hirdetés
