“Szomorú volt látni, hogy egyre kevesebben járnak templomba, mígnem realizáltam, hogy az Egyház mi vagyunk, nemcsak a papok, hanem az egész hívő közösség, így a saját szintemen én is tehetek a változásért.” Karáth Péter és Werner András egyetemista fiatalok, akik a közelmúltban csatlakoztak az ÉlesztŐ misszióhoz, hogy az Evangélium örömhírét minél többekhez eljuttassák. A Magyar Schönstatt Mozgalomból indult kezdeményezéshez mára már több tucat fiatal kapcsolódott. Péter és Andris megosztotta, hogyan próbálják megszólítani az embereket a missziós hét során, milyen megérintő találkozásokban volt részük, és hogyan formálja a szolgálat saját istenkapcsolatukat.
Hogyan indult útjára az ÉlesztŐ városmisszió?
Karáth Péter: Az ÉlesztŐ létrejöttét a Magyar Schönstatt Mozgalom fiúcsoportja kezdeményezte, de hasonló missziós tevékenység működik a német, a latin-amerikai vagy a portugál Schönstatton belül is, tehát nem magyar találmányról van szó. Csermák Péter atya, a fiúcsoport vezetője egy pár évvel ezelőtt mesélt a németországi misszió tapasztalatairól, és a fiúközösséget megérintették a hallottak, így megszületett a vízió, hogy jó lenne itthon is hasonló tevékenységbe kezdeni. Felkeresték a Pécs közeli kozármislenyi plébániát, ahol két éve januárban meg is valósult az első missziós hét. Én a tavalyi alkalmon vettem részt először 14 fiatal fiúval együtt, akkor Esztergomban evangelizáltunk, idén pedig Celldömölkön jártunk. Az egyhetes missziónak az a célja, hogy a hitünket, örömünket, a közösség erejét elvigyük a helyi lakosoknak.
hirdetésNem közvetlenül térítő munkát végzünk, hanem azt szeretnénk, hogy szívtől szívig érő találkozások jöjjenek létre, hogy megszólítsuk a helyieket a plébániai közösséggel, a papokkal és a hitoktatókkal együttműködve.
Egy adott településen a helyi igények alapján szervezzük meg a missziós hét programjait.
Werner András: A missziós héten kívül új kezdeményezések is elindultak, mert felmerült az igény, hogy ne csak vidéken, hanem Budapesten is szervezzünk valami hasonlót. Tavaly októberben egy hétvégén át tartó ÉlesztŐt tartottunk, amin már nem csak a fiúcsoport tagjai vettek részt, hanem több közösségből érkeztek fiúk-lányok vegyesen. Fantasztikus volt megtapasztalni, hogy mennyire együtt tudunk működni. Ez a hétvége ugyanúgy magába foglalta az utcán sétálók megszólítását, a templomban való dicsőítést, imaestet, Szólj be a papnak! rendezvényt, illetve az örömzenélését, amelynek célja, hogy az örömünket az utcára is kivigyük, és megmutassuk, hogy a Katolikus Egyház nem csak a templom falain belül működik. Hisszük, hogy a jókedvű énekünk, a mosolyunk által magokat szórunk el az emberek szívében, és ez a meggyőződésünk vissza is tükröződött a járókelők arcáról. Az, hogy az elvetett magok vajon gyökeret vernek-e, kicsíráznak-e majd, már a Jóisten dolga. Ezenfelül nemcsak missziós hetet vagy hétvégét, hanem pusztán örömzenélést is tartottunk advent idején és húsvét nyolcadában, hiszen ez a program jóval kevesebb szervezést igényel, mégis tudjuk Istent adni az embereknek.
Milyen személyes motivációk indítottak titeket arra, hogy csatlakozzatok ehhez a misszióhoz?
Andris: Sok ideje „üldözött” és nem hagyott nyugodni az az igazság, hogy Krisztus föltámadt, és az örömhír, hogy a halál után van élet. Ezt a bizonyosságot – keresztény neveltetésben részesülve – én ingyen megkaptam, sokan viszont nem. Felmerül a kérdés, hogy
ha tényleg ez az örömhír, az életünk értelme, akkor miért nem adjuk tovább? Miért nem beszélünk erről a buszon, az utcán, mindenhol?
Volt bennem valami, ami nem hagyott nyugodni, mert szerettem volna megosztani az emberekkel, hogy a szeretet nem egy távoli dolog. A Jóistent érdekelte ez a vágyam is, és szépen lassan vezetett előre, lépésről lépésre, míg többekkel megismerkedtem egy katolikus táborban, akik aztán meghívtak az ÉlesztŐbe.
Péter: Engem is egy barátom hívott meg a közösségbe, bár az első évben még nemet mondtam a missziós hétre. A következő évben aztán újra hívtak. Pont azon a héten szerettem volna elmenni síelni, ráadásul nem arra vágytam, hogy vadidegen emberekkel együtt szolgáljak. Emellett az a gondolat is bennem volt, hogy mégis ki vagyok én, hogy evangelizáljak?! Aztán végül igent mondtam, mert megnyugtatott az a gondolat, hogy Jézus is egyszerű halászokat hívott, és bíztam benne, hogy alkalmassá tesz a feladatra. Igyekeztem az önös érdekeimet, gondolataimat kizárni, és átadni magam, hogy a Jóisten eszköze lehessek, figyelni arra, hogy Ő hova hív engem.
Fotó: Rendhagyó hittanóra tartása Celldömölkön (ÉlesztŐ Facebook-oldal)
Hogyan kell elképzelni az ÉlesztŐ missziós hetet, milyen programokból állt egy napotok?
Péter: Az ÉlesztŐ hétre, mindig január utolsó hetében kerül sor, vizsgaidőszak végén, mert a legtöbben egyetemisták vagyunk, és ekkor marad időnk a tíznapos szolgálatra. Ugyanakkor vannak közöttünk olyan fiatal felnőttek is, akik már dolgoznak. A missziós hét délelőttjein alapvetően “kopogtattunk”, jártuk a város házait, beszélgettünk azokkal, akik ajtót nyitottak. A helyi iskolába is bementünk, hogy ketten-hárman összefogva rendhagyó hittanórákat tartsunk; a gyerekekkel közösen kisebb színdarabot készítettünk, a nagyobbakkal beszélgettünk. A délutánokra kötetlenebb programokat szerveztünk, így például a gyerekeknek és szüleiknek sportolást, vetélkedőt, családos programot, és minden ilyen alkalmat rövid imádsággal, énekkel zártunk le.
Egyik nap a város forgalmasabb terére mentünk ki, ahol énekeltünk, forró teával, kis kártyákkal, imakérési lehetőséggel vártuk az embereket. Egy kis süti vagy forralt bor kínálásával kapcsolatot teremtettünk a járókelőkkel, és utána arról beszélgettünk, ami őket foglalkoztatta. A missziós hét során minden napot imaesttel zártunk, amellyel különböző korosztályú embereket szólítottunk meg. Célunk, hogy megmutassuk a magyar egyház színességét az embereknek, az egységet, Krisztust, aki összeköt mindannyiunkat. A hét során Szólj be a papnak! rendezvényt is tartottunk, amihez protestáns testvéreink is csatlakoztak, mi pedig az evangélikus hittanórákra látogattunk el. Öröm ökumenében együtt dolgozni. A missziós hét vasárnap szentmisével zárult. A saját tapasztalataimból kiindulva azt látom, hogy az emberek vágynak Istenre, épp ezért nem zárkózhatunk be. Sokakban hamis vagy rossz kép él az Egyházról, és
az evangelizáció során a mi vidám jelenlétünk tabudöntögetővé is válhat, hiszen látják rajtunk, hogy Isten iránt elkötelezett, hívő fiatalok vagyunk, és ennek gyümölcse az örömünk.
A legutóbbi ÉlesztŐ héten nyitva hagytuk a templom ajtaját, elkezdtünk zenélni, és a járókelők be-benéztek, bejöttek a templomba, kérdezték, hogy mi van itt? Elkezdtünk beszélgetni, aztán egyre több kérdést tettek fel. Ezek kis, egyszerű lépések, mégis elhintjük általuk a hit magvait. A missziós hét során belőlünk, szolgálattevőkből is erős közösség formálódik, mély barátságok születnek. Az ÉlesztŐ célja egyrészt, hogy elvigyük Isten örömét, azaz kifelé élesszünk, másrészt, hogy közben mi is élesztődjünk, magunk is növekedjünk. Rengeteget tudunk tanulni, épülni a szolgálatból, egymás példája és a közösség ereje által.
A tavalyi népszámlálási adatok sokakat megdöbbentettek, hiszen a katolikusok száma 10 év alatt közel 1 millió fővel csökkent. Ti mennyire tapasztaljátok az elvallástalanodást akár az egyetemen, akár a munkahelyeteken?
Andris: Abszolút érzem. A technológia, az internet, az egész világ a kényelemben, az érezzük jól magunkat szemléletben nyugszik, és az Egyházban is gyakran szemmel láthatóan inkább a kényelmeset választjuk, mintsem a szűk ösvényt. A kényelem nem jó tanácsadó, ahogy a félelem sem. Az Egyházban azt tapasztalom, hogy kevés a kifelé nyitás, mert kényelmesebb megmaradni magunkban, együtt épülni, mint kilépni. A misszió során megtapasztaltuk, hogy nem olyan dolgot csinálunk, amihez képzésre vagy hatalmas tudásra lenne szükség. Teljesen hétköznapi a tevékenységünk. Beszélgetünk az emberekkel, és a találkozásokban, élményekben kegyelem adatik meg. Ezekben a pillanatokban Istenre nézünk, és Őt látjuk a másik emberben, Őt próbáljuk meg adni. Boldog Carlo Acutis eképpen fogalmazott: “A szomorúság önmagát nézi, a boldogság Istenre tekint”. Ha magunkra néznénk és a saját képességeinkre hagyatkoznánk, sokkal nehezebb lenne, mert megkérdőjeleznénk, hogy képesek vagyunk-e, van-e értelme az evangelizálásnak, és bizonytalanná válnánk. De a misszió során Istenre tekintve elveszik a bizonytalanság, és megkapjuk a lelki öröm, a béke, és a bátorság kegyelmét.
Péter: Megdöbbentő volt a népszámlálási adatokat látni, de annyira nem ért váratlanul. Bár nem vagyunk idősek, mégis, már a gyerekkorom óta eltelt idő alatt látom, hogy vidéken is fele annyian járnak szentmisékre, és hogy elidősödik a templomba járók közössége. Bosszantott ez a folyamat, szomorúvá tett, és hajlamos voltam ezekben a helyzetekben hibást keresni. Azt gondoltam, hogy az Egyház bezárkózása és az egyéb külső tényezők miatt tapasztaljuk az elvallástalanodást. Idővel viszont üdítő volt felismerni;
de hiszen az Egyház mi vagyunk, nem csak a papok, a szerzetesek, hanem az egész közösség! És én, mint az Egyház tagja, ugyanúgy tudok tenni a változásért a saját szintemen, a Szentlélek hívása és a talentumaim alapján.
Mindenki hozzá tud járulni valamivel a közösség szolgálatához. Azt látom – és az ÉlesztŐben szerzett tapasztalatok is ezt mutatják –, hogy nincs elveszve semmi. Az emberek, bár kisebb részük jár ma templomba, és sok beszélgetésben előjönnek a sebzettségek, ami szomorú és fájdalmas, mégis keresik az Istent, ott van bennük a vágy.
Ha mi, mint az Egyház tagjai, mernénk jobban nyitni, szeretettel odalépni mások felé, ha azt látnák rajtunk az emberek, hogy Krisztus követői milyen szeretettel vannak egymás iránt, biztosan bekövetkezne a pozitív irányú változás. Nem rázhatjuk le a felelősséget magunkról, mondván, hogy majd a pap vagy a püspök megoldja ezt a problémát. Emellett fontosnak tartom, hogy lássák az emberek, hogy a keresztények sem tökéletesek. Nem kell félni a gyengeségeinktől, mert ha merünk az eséseinkről beszélni, azzal erőt adhatunk másoknak, és egymás számára támaszt nyújthatunk az életben.
Az utcai evangelizáció nem könnyű szolgálat. Hogyan készültök fel rá?
Andris: Kettő dolog jut eszembe a kérdés kapcsán. Egyrészt, mi nem meggyőzni akarunk valakiket az igazunkról, nem a tutit akarjuk megmondani, hanem meghallgatni az embereket. Mondhatjuk úgy, hogy
kérdésekkel vértezzük fel magunkat, hogy akivel beszédbe elegyedünk, az őszinte érdeklődéssel találja szembe magát, és meg tudjon nyílni előttünk, ha van erre igénye.
A mondottakra pedig igyekszünk a lehető legnagyobb megértéssel, elfogadással reagálni, semmiképp sem ítélkezéssel. A missziós hét előtt gyakoroltuk azt is, hogyan lehet értő füllel jelen lenni a beszélgetésekben. A kérdéshez visszatérve, az is teljesen rendben van, ha nem tudunk egy adott felvetésre választ adni, persze a legjobb tudásunk szerint igyekszünk felkészülni a rázós témákra is. A missziós hetek során, ahogy említettük, Szólj be a papnak! rendezvényt is szervezünk, ahol papok, szeminaristák, teológusok tudnak a feltett kérdésekre választ adni, így, ha egy járókelőt ilyen jellegű témák érdekelnek, invitáljuk erre a programra. Sajnos előfordulhat olyan, hogy valaki elkezd minket szidni, beszól nekünk. Fel kell készülnünk ezekre a helyzetekre és jól reagálni, tudatosítva, hogy a támadás valójában nem a személyünknek szól.
Péter: Az utcai evangelizáció és a kopogtatás előtt mindig imádkozunk, ez segíti a felkészülést. Emellett egy-ketten háttérimádsággal szolgálnak az utcai evangelizáció ideje alatt, hogy azok, akik a „frontvonalban” vannak, megkapják a Szentlelket. Eleinte nem értettem, miért van erre szükség, később viszont megtapasztaltam a járókelőkkel való beszélgetések során, hogy a Lélek tudott szólni belőlem. Egy alkalommal egy igencsak zavart emberrel beszélgettem, aki agresszívan támadott, valószínűleg mindenféle szerek hatása alatt lehetett. Én mégis nyugodt és békés tudtam maradni ebben a helyzetben. Biztos vagyok benne, hogy ha a Jóisten nem lett volna velem, elfutottam volna. Így azonban megtapasztaltam, hogy a szeretet győz, mert a kedvességem hatására megnyugodott a zavart férfi, és a beszélgetés végén letérdeltünk, hogy együtt imádkozzunk.
Fotó: Zenélés az utcán (ÉlesztŐ Facebook-oldal)
Hogyan léptek oda egy járókelőhöz, hogyan tudtok beszélgetést kezdeményezni?
Péter: Nagy kérdés ez, volt, hogy meg is beszéltük, kinek milyen ötletei vannak, de a legjobb valójában az, ami az adott helyzetben természetesen jön. Nincs bevett módszer, mert minden ember és minden helyzet más. Ha valakinek azt mondjuk, hogy keresztény fiatalok vagyunk, egy plébániáról jöttünk, akkor lehet, hogy érdeklődéssel és nyitottsággal reagál, de lehet, hogy egyből ránk csapja az ajtót. Van, amikor úgy kezdeményezünk, hogy megkérdezünk egy idős embert, hogy hogy tetszik lenni? Elmondjuk, hogy kik vagyunk, hogy örömmel beszélgetnénk vele. Sokszor abszolút profán dolgokról, nem Istenről kezdjük el kérdezni, például, hogy mivel szokta tölteni a napjait. Ahogy mélyülünk el a témákban, egy ponton megkockáztatunk egy rövid tanúságtételt, vagy elkezdünk a hitről beszélni, de ezt sem erőltetjük, mert nem az a lényeg, hogy mindenképp elhangozzon Isten neve, hanem hogy szeretettel tudjunk másokhoz fordulni. Az utcán van, hogy valakihez úgy lépünk oda, hogy segíthetünk-e vinni a nehéz csomagját? Teát és sütit is szoktunk osztogatni, ami jó beszélgetés kezdeményezésnek, mert lehetőség adódik megkérdezni az embereket, hogy milyen napja van? Általában panaszkodással reagálnak, de ilyenkor is próbáljuk Istent belecsempészni a beszélgetésbe, például megkérdezzük, hogy szoktak-e imádkozni ezért a nehézségért? Lehet érzékelni, hogy ki az, aki ezt a kérdést hallva nyitott marad, és ki az, aki lezár. Ha lezár, akkor fontos, hogy ne erőltessünk semmit.
Osszátok meg, kérlek, egy-egy találkozás élményét, amely megérintett titeket!
Péter: Átfogóan azt tudnám mondani, hogy a kicsinyhitűségemen sokszor segített a misszió. Celldömölki vagyok, és azt, hogy az idei ÉlesztŐ hét pont az én városomban volt, egyrészt nagy lehetőségnek tartottam, másrészt féltem és azon gondolkodtam, vajon mennyire lehet az ember a saját hazájában próféta, mit fognak szólni az ismerőseim… de a Jóisten minden elképzelésemet felülmúlta. A templomok megteltek, és nagy nyitottsággal találkoztunk. Felemelő érzés volt megélni azt, hogy Isten kezében eszközök lehetünk.
A missziós hét során rendhagyó hittanórákat is tartunk. Tanárként pont a gyerekekkel voltam a leginkább szkeptikus; azt gondoltam, biztos lázadozni fognak, de a volt általános iskolámba belépve megtapasztaltam azt, amit Jézus mondott: ilyeneké az Isten országa. Akkora öröm, tisztaság, boldogság és szépség van a gyerekekben! Óriási szeretettel fogadtak, rögtön kézen fogtak, így vezettek minket. A hittanórán nagyon mély dolgokat osztottak meg velünk; egy kisfiú például elhívta egyik társunkat, hogy rózsafüzért imádkozzanak a kápolnában. Elmondta, hogy minden nap elmondja ezt az imádságot, és ha felnő, pap szeretne lenni. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora mélység, lelki érettség lehet egy gyermekben. Eszembe jut egy másik élmény is; tavaly Esztergomban szolgáltunk, ahol esős, havas volt az idő, már nagyon fáztunk, ráadásul egy kudarcokkal teli délután volt mögöttünk, sokan nem nyitottak ajtót. Láttunk egy presszót, ami nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, de gondoltuk, bemegyünk kicsit melegedni. Észrevettük idősebb férfiak egy csoportját, akik valószínűleg sok délutánjukat töltik a presszóban, és odaültünk melléjük. Elkezdtünk beszélgetni, nem feltétlen a hitről vagy az Egyházról, de azt tudhatták, hogy hívők vagyunk, mivel a kereszt ott lógott a nyakunkban. Meghívtuk őket is a hét további programjaira. Néhány nappal később, az utcai misszió során egyikőjük épp mellettünk sétált el. Odaléptünk hozzá, teával és sütivel kínáltuk, aminek a bácsi nagyon megörült, mert már át volt fázva. Köszönetet mondott, és
elmondta, hogy ma este inkább nem megy a kocsmába, hanem itt marad velünk. Végighallgatta a dicsőítő dalokat, és velünk együtt imádkozott. Nagyon megérintett ez a találkozás is.
Andris: A missziós hét során az egyik szentmisén két másik társammal együtt egy-egy személyes tanúságtételt osztottunk meg. Elmondtam, hogy gimnáziumban másfél éven keresztül mélyrepülést éltem át, depressziótól és magánytól szenvedtem. Sok kétely merült fel bennem ebben az időszakban; nem vagyok elég jó, elég vicces vagy érdekes, változnom kéne… Folyamatos önvád kerített hatalmába, és azt éreztem, senkinek nem vagyok már fontos, se a családomban, se az osztályomban. Gyakran kívülről figyeltem magam, már azon is elgondolkodtam, mikor társaságban voltam, hogy hogyan kell jól nevetni. Azt éreztem, hogy semmi jó nincs bennem. Aztán egy keresztény közösség, az Antióchia megtalálása fordulatot hozott az életemben. Ott éreztem először azt, hogy elfogadnak engem úgy, ahogy vagyok. Hogy fontos vagyok, és nem kell, hogy bárkinek is megfeleljek. Sok istenélménnyel gazdagodtam, és mindezen tapasztalatok által a Jóisten kisegített a depressziómból, bár az út hosszú volt és hullámvölgyekkel teli. Azután, hogy a templomban megosztottam ezt a tanúságtételt, volt, aki megszólított, és elmondta, ő is hasonló nehézségekkel küzd, majd tőlem kért tanácsot, hogy mit tegyen. Egy pillanatra meghökkentem, hiszen honnan tudhatnám, neki mi fog segíteni, aztán mégis másfél órán keresztül beszélgettünk. Megtapasztaltam, hogy ha lebontom azokat a falakat, amiket azért húztam fel, hogy sebezhetetlennek tűnjek,
ha megmutatom a gyengeségeim, nehézségeim, akkor az őszinte találkozásokat, beszélgetéseket szül, amelyek gyógyuláshoz vezethetnek,
hiszen a beszélgetés során megoszthatom azt is, hogy van remény, van kiút ebből a fájdalomból.
Fotó: Péter (bal szélen) és Andris (jobb szélen) az örömzenélés közben
A saját hitéleteteket, Istennel való kapcsolatotokat hogyan formálja a misszió?
Péter: Számomra erőt adott, hogy az evangelizáció során ott volt a kereszt a nyakunkban, és az is, hogy együtt szolgáltunk. Így egyszerűen nem érdekelt, mit gondolhatnak rólunk az emberek, bolondnak néznek-e minket az örömzenélés közben, vagy sem. A mindennapjaimban új lendületet ad, ha visszagondolok ezekre az élményekre, a közösségünkre, mert ha együtt teszünk tanúságot, annak sokkal nagyobb ereje van.
Andris: Azt mondhatom, hogy a misszió elmélyítette a hitemet. Megtapasztaltam, hogy igaz az, amiben hiszek, hogy Jézus képes gyógyítani, megérinteni a szíveket. Emellett átéltem, hogy amikor magamat elfelejtve adok a másik embernek, akkor az adás önkéntelenül visszahat rám. Paradox helyzet ez, mert nem azért hirdetem az örömhírt és beszélek Jézusról, lépek oda az emberekhez, hogy nekem jó legyen, hogy hasznot húzzak ebből, mégis örömmel tölt el ez a szolgálat és épülök általa. A misszióval azt is megértettem, hogy Jézus mindent nekünk adott, és semmit nem tartott meg magának. Ha Jézus köztünk van, ha egységben vagyunk, tanúságot tehetünk arról a világnak, hogy van remény, van élet a halál után, és minden nehézség után van feltámadás. Nehéz leírni ezt a tapasztalatot, de ha egyszer részesültél benne, akkor a világ végére is elmennél, hogy felkutasd.
Fekete Ági
Az ÉlesztŐ városmisszió Facebook-oldala ide kattintva érhető el!
hirdetés
