Öthetes kórházi szolgálata alatt 54 ember halt meg Kajtor Domonkos jezsuita mellett. Mit tanult ebből a tapasztalatból? Hogyan lehet szépen élni – és meghalni? És mi köze mindennek a felnőtté váláshoz? A Montserrat jezsuita vlog új adását szemlézzük.
,,A jezsuita képzésnek egy része, hogy kórházban is dolgozunk. Szegeden voltam öt hetet, ezalatt 54-en haltak meg mellettem. Ott voltam fiatal éveimben, és az tűnt fel, hogy valahogy az emberek máshogy halnak meg.
Elkezdtem azt figyelni, hogy valaki meg tud halni, valaki tovább tud menni, valaki viszont nem tud meghalni. Valahogy benne van az a lelki görcs, és nem tudja elengedni azt a valóságot, ami az élete volt, nem tud azzal megbékélni. Feltűnt, hogy
igazából nem is az a kérdés, hogy hogyan mennek tovább, hanem sokkal inkább az, hogy hogyan éltek.
Ott voltam huszonegynéhány évesen, és azon gondolkodtam, hogy ahogy élünk, az nem akkor kezdődik el, amikor felnövünk. Ahogy élünk, az elkezdődik akkor, amikor megszületünk, akkor, amikor elkezdünk felnőni, és ahogy felnövünk, az is része már annak, hogy majd hogyan tudunk továbbmenni ebből az életből. Ahogy élek, úgy tudok továbbmenni.
Nagyon fontos dolgokat tanultam meg ott. Az egyik, hogy legyünk olyan emberek, legyünk olyan fiatalok, hogy tudjunk szenvedni. A másik, hogy tudjunk úgy felnőni és felnőttekké válni, hogy tudjunk a XXI. században is még unatkozni.
Megtanulni szenvedni azt is jelenti, hogy befogadni mindazt, amit az életem ad. Az életem nem az enyém. Amikor azt mondjuk, hogy élem az életemet, akkor sokszor abba a hibába eshetünk, hogy elfelejtjük, hogy ezt az életet én kaptam. Mikor azt tudom mondani, hogy van egy életem, akkor abban benne van az, hogy igen, ez egy ajándék számomra. El tudom fogadni mindazt, ami benne van, el tudom fogadni mindazt a lehetőséget és nem lehetőséget, amit kapok az élettől. Olykor ez arról szól, hogy egy picit el kell szenvednünk a dolgokat. Számomra ez a fajta szenvedés egy pozitív dolgot jelent, amikor be tudom fogadni a lehetőséget és a nem lehetőséget is.
Tudni unatkozni – ez mit is jelent? Sokat foglalkozom fiatalokkal, látom azt, hogy nagyon nehéz leállni, elengedni dolgokat. Beszélünk arról, hogy kezdjünk el imádkozni, csendben lenni, de úgy gondolom, hogy van egy lépés, ami megelőzi ezt: megtanulni újra egy kicsit unatkozni. A kreatív unalom, amikor engedem magamnak, hogy nem köti le semmi sem a figyelmemet, amikor engedem magamnak, hogy egyszerűen csak legyek, és el tudom viselni azt, hogy csak vagyok, és hogy ez mennyire pozitív. Tudok csak lenni, és nem elterelni a figyelmemet.
Amikor ezt a két dolgot megtapasztaljuk,
amikor tudunk szenvedni és tudunk unatkozni, tudunk csak jelen lenni, akkor valahogy elkezdünk ráérezni az élet valóságára.
Számomra a felnőttség, felnőtté válás nem azt jelenti, hogy 18 éves leszek, azt sem, hogy 30 éves leszek. Sokkal inkább azt jelenti számomra a felnőtté válás, hogy elkezdem megérteni azt a felelősséget, hogy az életemet kaptam, ahogy élek, az az én döntésem, és meglátom azt, hogy igazából majd úgy megyek tovább, ahogy élek. Meglátom ebben a pozitív lehetőséget, nem megijedek ettől, nem bepánikolok és nem elmenekülök ettől, hanem meglátom azt, hogy igen, kaptam egy lehetőséget, és ez az én kezemben van. Úgy gondolom, hogy amikor úgy tudok élni, hogy vannak dolgok, amelyek nehezek, úgy tudok szenvedni, hogy nem teszem magamat áldozattá, közben pedig úgy tudok örülni, hogy az örömömet nem sajátítom ki saját magamnak, hanem meg tudom osztani – akkor megtaláltam az érzékenységet és intimitást a saját életemben, és felelőssé tudok válni a saját életem felé. Amikor ezt egyben tudom nézni, amikor el tudom fogadni, hogy van kezdete és vége, el tudom fogadni mind a pozitív dolgokat, mind a nehéz dolgokat, úgy gondolom, hogy akkor válok felnőtté. Nem évszámokban, nem feladatokban mérem, hanem abban, hogy meg tudok érkezni a saját életem valóságába.”
hirdetés
