Ódor Fanna kifejezetten nagyböjti novelláskötetéből hoztunk egy nagycsütörtöki történetet. Színe-visszája. Merjünk idén mindnyájan új szemmel, nyitott szívvel tekinteni a szent három nap történéseire!
– Jézus nem velünk üli meg a páskát, jól tudom? – kérdezte Lea, és kérdőn nézett Máriára. Helyette azonban Szalómé válaszolt:
– Nem. A tanítványaival. A fiam mondta, hogy Jézussal lesz a páskán.
Lea visszakérdezett:
hirdetés– János nagyon szereti Jézust. Állandóan Vele van. Nem félted?
Szalómé tekintete megváltozott. Olyan békességes lett, mint a Jordán hömpölygő vize. Arca szinte felragyogott, ahogyan válaszolt:
– Nem. Az elején féltettem, de amikor meghallgattam Jézust, magam is meggyőződtem róla, hogy ő nem közönséges ember.
– A férjem a Nagytanács tagja – mondta Lea –, nincsenek jó véleménnyel erről a Mesterről – és az utolsó szót kissé gúnyosan ejtette ki.
Mária összerezzent. Felemelte a korsót, és a szállás felé indult. Elköszöntek Leától, és Szalóméval folytatták útjukat. Egy darabig csendesen haladtak, lépteik nyomán finom por szállt fel, de azonnal vissza is hullott sarus lábaikra.
Mária sóhajtott egy hatalmasat, mely úgy hangzott, mintha évtizedek óta visszatartott levegőt engedett volna útjára, ami a szívéből jött, és magával sodorta a mélyre temetett gondolatokat.
– Szalómé, én félek. Nagyon félek.
Nem álltak meg, csak közelebb húzódtak egymáshoz, és lassítottak lépteiken.
– Miért félsz, Mária? Jézust szereti a nép. Láttad, hogy örültek neki, amikor szamárháton bevonult. Rögtön megértették a próféciát. Végre elismerik, felismerik – kezdett lelkesedni, de aztán elgondolkodott –, vagy Lea szavai zavartak meg?
– Nem is csak az, hanem nagyon furcsa érzésem van.
– Jézusnak említetted?
– Nem – mosolyodott el végre, de gyorsan vissza is komorult. – Őt nem terhelném ezzel, bár biztosan látja rajtam. Próbálok erős maradni, és támogatni Őt, bármi is az útja… Mikor csecsemő volt – kezdte a visszaemlékezést –, Simeon, tudod, a templomban, azt mondta, hogy a lelkemet majd éles kard járja át… Sokszor eszembe jutott ez az utóbbi években, de most érzem is. Valami fenyegető hidegséget. Az én fiam, a legdrágább kincsem, és nem tudom megvédeni. Érzem, hogy nincs hatalmam. – Hallgatott egy kis ideig. – Olyan furcsa volt. Mintha búcsúzkodna. Nem felelt arra, hogy meddig maradunk, és olyan különös volt a tekintete. Mintha titkolna valamit. Mintha valamitől meg akarna óvni.
– De hát Ő Isten Fia. Te tudod, Mária, hogy az – szinte győzködte Szalómé. – Mi rossz történhetne Vele? Hiszen bármit megtehet.
– Nem tudom. Láttad, hogy több ezer embert jóllakatott, de otthon sosem szaporított kenyeret. Megdolgozott érte, mint bárki más. Tele voltak az ujjai szálkával – nevetett fel az emléktől –, de nem panaszkodott. Nem csinált vízből bort, pedig én láttam, hogy képes rá. Azt mondta, csak akkor teszi, amikor annak ideje van, és az időt a Mennyei Atya szabja meg. – Hirtelen megállt, és szembefordult a rokonával. Szemei könnyben úsztak. – Amikor József meghalt, sírt. Tudom, hogy úgy szerette, mint engem. Mintha az apja lett volna. Sírt, érted, Szalómé, sírt!!! Nem hozta vissza az életbe! Pedig másokkal megtette. Nem értem, miért. Megtehette volna, és szerette is, de hagyta meghalni. Biztosan úgy volt jó, bármilyen furcsán is hangzik. Egyszer azt mondta nekem, amikor egy szőttest készítettem, hogy ugye, milyen kusza a minta a hátulján, mennyire rendezetlennek tűnik, de a színéről nézve gyönyörű, és látszik a rend. Azt mondta, ilyen az élet. Aki szövi, ért hozzá. Nagyon sokszor eszembe jut ez, amikor valami érthetetlen dologgal találkozom. Szóval, Szalómé, bármi szörnyűség megtörténhet, de nagyon félek, hogy csak a hátulját fogom látni, és a színét talán sosem….
Szalómé átölelte Máriát, és szívében viaskodni kezdett a benne élő hit a bekúszó félelemmel, majd megszólalt:
– Akkor addig fogunk várni, amíg a Mindenható meg nem mutatja a színét.
Ódor Fanna: Színe-visszája, böjti morzsák Parakletos Könyvesház 2024
hirdetés
