„Az egyházból vagy szerelmes egyház lesz, vagy nem lesz” – interjú Szilágyi Szabolcs atyával

„Csak arra van szükség, hogy leboruljunk és imádjuk az élő Istent. Ha mi egyházként ezt tesszük, akkor ebből a szeretetből, szerelemből megszületik az, amit tennünk kell” – vallja Szilágyi Szabolcs katolikus pap. A piliscsabai plébánossal beszélgettünk a mai korszellem szeretet- és érzelemfelfogásáról, a nagypéntek és a húsvét valódi megéléséről, a testtel kapcsolatos nézetek félrecsúszásáról és az egyház hitelességéről is. Szabolcs atya szerint a legjobban az mutatja meg a szeretetünket, hogy mennyi időt szánunk az adott személyre: legtöbbször mégis csupán a napunk 1-2 százalékát szánjuk az imára, vagyis az Istennel való találkozásra.

Korábban azt mondtad, hogy az imaéletedben a szentségimádás számodra a meghatározó. Ez ma is így van?

Arra világosan emlékszem, hogy másodikos szeminarista kispap voltam, amikor elhatároztam, hogy szeretnék többet imádkozni, és a napi szentmisén és zsolozsmán túl fél-, de inkább egy óra szentségimádást – ez a mai napig megvan az életemben. Van olyan is, hogy ez rózsafüzér vagy belső ima, a lényeg, hogy dedikáltan odaszánok egy órát Istennek.

Én azért lettem pap, mert szeretnék az Istennel lenni, és igazából minden más csak következmény. Ez olyan, mint a házasság, szerintem az emberek azért házasodnak, mert szeretnének a másikkal többet lenni. Amikor valaki pap lesz, hogy az Istené lehessen, akkor mégis gyakori, hogy egyre kevesebb időt szán az imára, egyre többet a hívekre – mint ahogy gyakran egy családban is csak a gyerekekkel foglalkoznak, a párjukkal már nem. Ha valaki felborítja az egyensúlyt, akkor idő kérdése az, hogy mikor fog kilépni vagy elválni. Szóval engem ez a napi Istenre szánt egy óra tart meg igazából.

hirdetés

Észlelsz egyfajta hullámzást, hogy mikor mennyire van – akár érzésben, akár gondolatokban – közel az Isten, vagy itt az a lényeg, hogy egy órát ténylegesen rászánsz a kapcsolatra?

Nyilván kegyelem, amit kapok, de én mindig érzem, hogy ott van az Isten. Az ima után mindig szabadabb és békésebb vagyok.

De nem azért imádkozom, hogy érezzem Istent, hanem azért, hogy találkozzam Vele.

Az érzelem megint csak következmény.

A nagyböjt végéhez közeledve: mit tapasztalsz – akár a saját életedben, akár a hívők visszajelzéseiből -, milyen lelki élményt, Isten-tapasztalatot képes adni a böjt?

Van egy „klasszikus” hármas, amire figyelünk nagyböjtben: az alamizsna, a böjt és az ima. Ez engem azért érint meg, mert ezek belsőleg összefüggnek: az alamizsna, amikor valakinek adok valamit, ezáltal bennem hiány jön létre, ez a böjt, és azt a hiányt pótolom az imával. De ennek van egy másik szintje: azért adok a másiknak, mert meglátom benne az Istent, és benne az Istent szolgálom; azért böjtölök, hogy magamban tudatosan hiány keletkezzen, amelybe be tud lépni az Isten; és azért imádkozom, hogy az Istennel valódi kapcsolatom lehessen. Tehát mind a három módszer annak az eszköze, hogy az Istennel teljesebben és mélyebben találkozhassak.

Manapság piedesztálra van emelve az élmény és az érzelmek, és problémának látom, hogy ez át kezd kúszni a hitéletünkbe is. Hogy azért böjtölök, imádkozom, adok, hogy jól érezzem magamat. De ilyenkor Istent már eszközként használom – holott Ő sosem eszköz, hanem cél. Roppant fontos, hogy ezt világosan lássuk. És ezért is van az, hogy Isten van, hogy megengedi, hogy ne érezzük Őt, mert Isten nem akarja, hogy „háziasítsuk”.

Van olyan húsvétod, amely különösen emlékezetes? Gondolok itt akár gyerekkori emlékedre, akár a szolgálatodra.

Külön emléket nem tudnék kiemelni, de azt igen, hogy mióta pap vagyok, azóta még fontosabbak ezek a napok, különösképpen a nagycsütörtök, amely a papság és az eucharisztia alapításának a napja, és azóta ez a nap még közelebb áll hozzám.

De ha egyet ki kéne emelni, az a mostani nagyböjt lenne. Most egy kis csoporttal családfa-gyógyításba kezdtünk, ami arról szól, hogy ránézve a saját bűneinkre, a családunkban lévő és a felmenőinktől hozott torz sémákra imádkozunk azért, hogy ezektől a rossz berögződésektől, bűnöktől megszabaduljunk. Ennek kapcsán van egy terület, ahol újra megismertem a kegyelmet. Mindig is tudtam és elhittem, hogy az Isten szeret, mégis volt bennem egy olyan sötét hely vagy góc, ahova ez a szeretet eddig nem tudott bejutni. Most az egyik ilyen imaalkalmon a Hitvallást imádkoztam át, és abban annak a kimondása, hogy hiszem, hogy Isten mindenkit szeret, különösképpen is a bűnösöket, illetve az, hogy elhiszem, hogy Isten minden bűnt megváltott, ez olyan mélyre ment, hogy ezt a bennem lévő sötét gócot teljességgel átmosta és megszüntette. Ebből kaptam azt, hogy most már nemcsak tudom és hiszem, hogy Isten szeret és megváltott, hanem érzem is. Ez egy olyan góc volt bennem, amiből félelmek, aggodalmak, kényszerek, szorongások fakadtak, de ezek most megszűntek – és ezért végtelenül hálás vagyok.

Sok olyan ember megy el misére, istentiszteletre húsvétkor, aki az év többi részében szinte be sem teszi a lábát a templomba. Hogyan lehet eljuttatni ilyenkor hozzájuk is a lényeget, illetve elég lehet-e egy alkalom arra, hogy megragadja őket az evangélium?

Az egyház részben elveszítette a vonzását és a hitelességét, de ez nem hiszem, hogy baj:

nem maradt más eszközünk ebben a korban, mint az, hogy hitelessé váljunk, mert egyedül ez vonzó.

A hitelességnek szerintem két oldala van, az egyik az irgalom, a másik az igazság. Az irgalom az, ami megágyaz a másik embernek, hogy be tudja fogadni az igazságot. Az irgalom önmagában kevés, mert akkor szeretjük a másikat, elfogadjuk, de nem lesz mihez képest változnia. Az igazság önmagában megint csak kevés, mert ha csak az igazságot mondom, azzal „beverem” a másiknak a fejét. A kettő együtt van: az irgalom előkészíti az utat az igazságnak, ami viszont szabaddá tesz. Szabaddá tesz egy nagyobb és valódibb életre.

A nagyböjti egyik tanításodban – amelyet a 777-en is szemléztünk – a test megtisztulásáról, gyógyulásáról beszéltél annak kapcsán, ahogy Jézus kiűzi az árusokat a templomból. Miért tartottad fontosnak a testről tanítani?

Azért, mert ma ezen a téren elég nagy félrecsúszásokat lehet látni. Holott már a görög filozófia megfogalmazza, hogy a test a léleknek a formája. Amit a kereszténység is átvesz, az az, hogy a testünk által vagyunk jelen Isten számára, önmagunk számára és a másik ember számára. A testünk az alapvető közege annak, hogy megéljük saját magunkat, ezért a testtel való bánásmódunk kulcskérdés. Ehhez képest ma azt látjuk, hogy kétféle félrecsúszás van. Az egyik, amikor a testet kiemelik, a másik, amikor zárójelbe teszik és alulértékelik.

Amikor a testet kiemelik és túlzásra késztetik, az ma egyértelműen látszik a túltolt szexualitásban és abban, ahogy a test válik az istenné. Az alulértékelés pedig például abban nyilvánul meg, ahogy a függőségeket elfogadjuk, vagy nem beszélünk róluk, tehát amikor a test degradálódik. Ezzel a két elcsúszással szemben a kereszténység nagyon objektív és világos, mert azt mondjuk, hogy azért bánj a testeddel jól, mert azáltal vagy jelen. Ezért mondjuk, hogy a testünket tápláljuk, hogy sportoljunk, pihenjünk, ugyanakkor fegyelmezzük meg. Ha a helyén kezelem a testemet, akkor vagyok jól. Akkor állok jól rendelkezésre Isten, önmagam számára, a másik ember meg a világunk számára. Szent Pál nagyon világosan mondja: a testünk a Szentléleknek a temploma. Ennél konkrétabban ezt nem lehet megfogalmazni.

Kapcsolódva ahhoz, amit korábban mondtál az irgalom és az igazság kettőséről: ma a korszellem része, hogy a szeretetet azzal azonosítják, hogy el kell fogadnunk mindent a másikban, toleránsnak kell lennünk, nem szabad megkérdőjelezni a másik igazságát. Mi a valódi, igei szeretet?

Minden tézisről akkor derül ki, hogy igaz vagy hamis, ha önmagára vetítjük vissza. Azaz, hogyha mindent el kell fogadni, akkor azt is el kell fogadni, hogy nem kell mindent elfogadni. Tehát már logikai szinten is látjuk, hogy ez az állítás téves.

Amikor II. János Páltól megkérdezték, hogy ha egy mondatot hagyna meg a Szentírásból, akkor melyik lenne az, akkor azt mondta: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8:32). Ez azért kulcsmondat, mert ebből derül ki, hogy nem a szeretet a legfontosabb, hanem a szabadság. Isten azért teremt bennünket szabadnak, mert szeretni csak szabadon lehet. 

Isten nagyon világosan beszél a Szentírásban arról, hogy mi az igazság.  És azért kell az igazságot megismerni, hogy jól tudjalak szeretni. Nagyon egyszerű példával élve, hogyha az az igazság, hogy te jobban szereted a vanília-, mint a csokifagyit, akkor szeretlek jobban, ha vaníliát veszek neked és nem csokit. Ez egy egyszerű példa, de így van minden szinten.

Mi által élhetjük át igazán, szívből a nagypénteket – és ezt követően a feltámadást? Az értelmünk talán azt mondja, hogy már sokszor hallottuk ezt a történetet, de hogyan tud az igazság eljutni a bensőnkig?

Nemrég egy imám során kaptam Istentől egy felismerést, amiben azt láttam, hogy amikor Jézus megvált bennünket, akkor mi is ott vagyunk a kereszt alatt. A Bárány vére ránk folyik, és ez az, ami megtisztít. De a vér csak azt tudja lemosni, amiről elismerik, hogy lemosásra vár. Ezért annak a beismerése, hogy vannak bűneim, alapvető. Valójában egyszerre vagyunk bűnösök és szentek, van jó és rossz oldalunk. Vannak erényeink és rossz tulajdonságaink, teszünk jó és rossz dolgokat.

Amikor odaállok a kereszt alá, és Jézus vére rám folyik, akkor az a vér csak azt tudja lemosni, amiről kimondtam, hogy igen, rosszat gondoltam, mondtam vagy tettem. Ma jellemző a félelem a bűnbánattól, holott az nem azt jelenti, hogy vádoljuk magunkat – hiszen a Vádló az ördög. A vádból nem kérünk, és a vád szavára sosem hallgatunk. De fontos különbséget tenni a jó és a rossz között, ami bennünk van. Nagypénteket tehát így tudjuk átélni, ha elismerjük, hogy miben vagyunk bűnösök, és azt letesszük.

Ez megmutatja, hogy nem tudom magam megmenteni, tehát megmentőre szorulok. Megmutatja,

nincs önmegváltás, hanem Megváltóra van szükségem – és így érkezünk el a feltámadáshoz.

Ez alapvető különbség a keleti vallások és a kereszténység között – nem is értem, amikor próbálják összehozni a kettőt –, hiszen nálunk nincs önmegváltás, hanem megváltás van. A Szentírásban nem olvassuk sehol, hogy „oldd meg az életed”, és ehhez képest berendezkedtünk arra, hogy nekünk kell megoldani. Ehelyett Jézus azt mondja: „bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16 33), azt mondja, hogy hidd el, hogy szeretlek, és hogy jöjj, és kövess engem. Így tudunk tehát eljutni a feltámadás hitéhez: a bűnösségünk elismerése után kimondani Jézusnak, hogy „te vagy a Megváltó, és nem én”!

Mit jelent a mi életünkben az, hogy Krisztus legyőzte a halált, azon túl, hogy az Ő tökéletes áldozata árán elnyertük az üdvösségünket? Miben nyilvánulhat meg, hogy az élet győz?

Két szinten is: az egyik, hogy Isten mindenben velem van, illetve hogy mindenből tud életet fakasztani. De ennek van egy előzménye: Hans Urs von Balthasar a 20. század egyik legnagyobb teológusa, nagyon szeretem. Ő hozza vissza a teológiába a hitvallásnak azt a részét, hogy Jézus alászállt a poklokra – amiről nagyon keveset beszélünk.  Amikor Jézus pokolra száll, Isten elkárhozik, és ezzel elfoglalja a legjobban elkárhozott ember utáni helyet. Amikor Jézus azt kérdezi a kereszten, hogy „Istenem, miért hagytál el engem?” – ez azt jelenti, hogy Isten azt éli meg, hogy nincs Isten, ami olyan szintű távolság, ami még nem volt a történelem során. De Ő ennél még tovább megy, mert a pokolra száll és elkárhozik. Olyan távolság alakul ki a végtelen jó és az elkárhozott Isten között, ami átfogja a teremtés minden szegmensét, és az életünk minden végletét. Így emel be Isten mindenünkkel együtt a megváltásba. Nekem ez az Isten hiteles. Innentől kezdve Ő nemcsak tudja, hogy mi van veled, hanem át is érzi.

Ebből fakad, amit a válasz elején mondtam: Isten mindig pontosan érzi azt, ami bennem történik, velem van. És

történjen velem bármi, legyek bárhol, abból mindig tud életet fakasztani, mert Ő a legeslegmélyéről jött vissza.

Ezért mondhatjuk, hogy Isten az életnek az ura: mert a halálé is.

Papként mi a legnagyobb kihívás számodra az életedben?

A legnagyobb kihívás annak mentén fakad, ami miatt pap lettem: hogy Istennek mindenben elsőséget szavazzak. Legyen szó odafordulásról, időről vagy érzelmekről, szeretném Neki mindenben megadni az elsőséget. Minden ez ellen dolgozik, még a legjámborabb elképzeléseink is. Ez a legnagyobb kihívás, de a legmélyebb és legtisztább forrás is, ha erre papként rá tudok állni. A többi nehézség mind abból fakad, ha nem Isten az első. Ez olyan, mint a házasságban: ha nem a házastársam az első, annak lesznek negatív következményei – ezeket sokszor hallgatom végig a gyóntatószékben és a lelki beszélgetésekben, úgyhogy pontosan tudom. 

Kiégés is lehet annak a következménye, ha nem Isten az első?

Egyértelműen. Ha Ő az első, akkor nagyon világosan vezet – különösen is minket, papokat, hiszen Neki lettünk szentelve. Hiszem, hogyha valaki napi fél vagy egy órát odaszán az Istenre, akkor elmondja, hogy „figyelj, én szeretlek téged, ne dolgozd magad túl!”. A túldolgozás legtöbbször kompenzálás, amikor nem hisszük el, hogy szeretve vagyunk úgy, ahogy vagyunk; ha nem hisszük el, hogy elegek vagyunk. Az imában én azt élem át, hogy Jézus azt mondja nekem: „Szabi, így elég vagy, nem kell több!”. És ha Istennek így elég vagyok, akkor az embereknek is legyek elég.

Mi a legnagyobb öröm ebben a hivatásban?

Megmondom őszintén, néha az terhel, hogy ha akarjuk, ha nem, vezetők vagyunk, és ennek vannak olyan oldalai, mint mondjuk a bürokrácia, adminisztráció, amit az ember nem szívesen csinál, de muszáj. Ilyenkor fel szoktam ajánlani engesztelésként ezeket. De ezen kívül minden más hatalmas öröm. Kiemelten is a személyes kísérés és a gyóntatás, amikor szemtől szembe ülök valakivel; illetve a tanítás – mert úgy érzem, ez a kettő tudja a legtöbbet adni az embereknek. Egyénileg Jézus tud velük általam találkozni; közösségileg pedig Jézus tud hozzájuk szólni általam.

Egyszer úgy nyilatkoztál, hogy „egyre jobban el kéne mozdulni a szolgáltatói egyháztól a közösségi egyház felé”. Mit jelent ez a gyakorlatban?

Ma inkább már azt mondanám, hogy a közösségi egyháztól kéne elmozdulni az imádó egyház felé. Az egyház ugyanis nem a közösségről szól, hanem Istennek az imádásáról – amiből persze jó, ha közösség is fakad. Egy kedves, a halál közelében lévő barátom mondta nekem nemrég, hogy az egyház vagy szerelmes egyház lesz – vagy nem lesz. Hiszen az egyház Krisztusnak a jegyese. Tehát vagy beleszeretünk Krisztusba, vagy nem leszünk.

Olyan sok mindent csinálunk az egyházban, amire lehet, hogy nincs is szükség. Sőt, ha megkérdeznénk őszintén Jézust, szerintem azt mondaná: „figyelj, én ezt nem kértem tőletek”. Ezért gondolom, hogy

arra van szükség, hogy leboruljunk és imádjuk az élő Istent. Ha mi egyházként ezt tesszük, akkor ebből a szeretetből, szerelemből megszületik az, amit tennünk kell.

Csak annyit kéne tennünk, ami az Isten imádásából fakadóan tudomásunkra jut – nem többet és nem kevesebbet.

Azt szoktam mondani az embereknek, hogy a szeretet nem mérhető – de mégis van egy faktor, amellyel mérhető, ez pedig az idő. Akire, amire több időt szánok, azt jobban szeretem. Felmerül a kérdés: mennyi időt szánunk Istenre? Ha napi 15 percet imádkozunk, az a napunk 1 százaléka. Ha napi fél órát, az kicsit több, mint 2 százaléka. Szóval imádkozunk-e ennyit? Adunk-e ennyit az élő Istennek, aki teremtett, aki megváltott, aki itt és most szeret, és aki hazavár? Ha kellő időt szánnánk az imára, akkor szeretnénk igazán és teljes szívvel az Istent, és akkor Ő nagyon világosan elmondaná, hogy mit tegyünk. 

Szilágyi Anna

hirdetés