„A keresztút állomásai az életünknek nagyon markáns pillanatait jelenítik meg. Az ítélkezését, az elbotlásét, elesését, a segítségnyújtásét, a vigasztalásét, a másik mellé szegődését, ugyanakkor a szenvedését, a kiszolgáltatottságét és a halálét” – mondja Bellovics Gábor. A Neked szól! című műsor adásában a jezsuita atya Dsida Jenő gyönyörű versét is felelevenítette.
Virágvasárnap után nem telik el egy hét, és ugyanaz a tömeg, amelyik ujjongott, amikor Jézus bevonult és leterítették elé a ruháikat, már egészen más összefüggésben beszél Jézusról. Itt már nem a jó oldalon állónak látják őt. Itt már nem is azt kiáltják neki, hogy hozsanna, hanem azt, hogy keresztre vele.
Egy hosszú kálvária indul el, aminek az első állomása egy olyan erős képet állít elénk, amivel minden nap találkozunk a saját életünkben: hogy ítélkezünk, hogy mi jobban tudjuk, hogy mi
elítéljük a másikat, és sokszor ezekben valahol az Istent is elítéljük.
Néhány évvel ezelőtt a Jezsuita Gimnázium öregdiákjaival készítettünk egy elmélkedés-sorozatot a Keresztútról, ebből szeretnék egy részt megosztani veletek. Az első állomáshoz kapcsolódik ahhoz, amikor Jézust halálra ítélik:
hirdetésDrága Jézusunk! Mi nap mint nap ítélkezünk, rutinos megbélyegzők vagyunk és gyakorlott kirekesztők, mert fenyegetőnek érezzük az idegent, az újat, sokszor az igazságot is. Könnyen skatulyázunk be másokat is, rezignáltan haladunk el fájdalmas sorsok mellett. Nem állíthatjuk tehát, hogy ott és akkor nem követeltük volna hangosan mi is a halálodat, vagy közönyös hallgatásunkkal és tétlenségünkkel nem okoztuk volna ugyanúgy vesztedet. Nem csak Pilátus, de mi is halálra ítélünk téged, amikor az előítéleteink szerint élünk, amikor közönyösek maradunk, amikor belemerülünk félelmeinkbe, és bezárjuk a szívünket. Kérünk, segíts minket, ha az ítélkezés és a közöny vesz erőt rajtunk. És adj nekünk együttérző, tettre kész, tiszta szívet, hogy valóban téged képviselhessünk a világban.
A keresztútnak az állomásai, stációi az életünknek nagyon markáns pillanatait jelenítik meg. Az ítélkezését, az elbotlásét, elesését, a segítségnyújtásét, a vigasztalásét, a másik mellé szegődését, ugyanakkor a szenvedését, a kiszolgáltatottságét és a halálét. Azokat a markáns pillanatokat, amikkel ha az életünkben egyedül maradunk, akkor a szenvedésünk fokozódik. Mikor belekapcsolódunk, és segítséggel odafordulunk egymás felé a fájdalmas pillanatokban, akkor képesek vagyunk arra, hogy vigaszt és megerősítést nyújtsunk a másiknak – csak, hogy ne legyen egyedül. Hogyha a keresztút állomásait szemléljük, és
közel engedjük magunkhoz azt az Istent, aki végigjárja ezt az utat, előttünk megy, saját maga is kiszolgáltatottá válik, akkor talán növekedhet bennünk az igazi remény.
Dsida Jenő egyik nagyon szép verse egészen passzol ahhoz az állomáshoz, amikor Jézus meghal a kereszten.
Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei
(Dsida Jenő – Krisztus)
A keresztút szinte összes szereplőjével tudunk azonosulni életünk pillanataiban. Néha Jézuséval, aki kiszolgáltatott, és valóban odaadja magát. Néha Cirénei Simonéval, aki segít, néha a vigasztaló asszonyokkal, vagy talán sokszor éppen a kiábrándult tömeggel. Érdemes ezt egyfajta belső gyakorlatként átélnünk, szemlélnünk, néha egy pillanatfelvételt készíteni az életünkről, és megnézni, hogy a belső hozzáállásunk melyik irányba tart. Finomítani szívünket mindazzal, amit nemcsak virágvasárnap, hanem nagypénteken tesz értünk az Úr.
hirdetés
