„Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek.” (43,4) Nehéz leírni az érzést, ami az igét olvasva a szívemben támadt. Talán azt mondanám, hogy bizonyosság, de lehet, hogy ez nem is jó szó rá, nem fejezi ki kellőképpen, amit átéltem.” Olvasónk, Máté Kinga tanúságtételét osztjuk meg veletek.
Évekig úgy gondoltam, hogy hívő vagyok. Kiskoromtól kezdve jártam templomba, hittan órára, elsőáldozó voltam, majd bérmálkoztam. Soha nem volt kétséges számomra, hogy Isten létezik. Csakhogy egy távoli Isten képe élt bennem.
Aztán a gimnáziumi, főiskolai éveim alatt egyáltalán nem foglalkoztam olyan dolgokkal, mint a hitem. Karácsonykor és húsvétkor megfordultam a templomban, de a szívem nem volt ott, kötelességből mentem csak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy sajnos olyan is előfordult, hogy nagypénteken elmentem a barátaimmal bulizni, szegény nagymamám akkor meg is jegyezte ezt nekem. Nagypéntek akkor és ott nem mondott, nem jelentett nekem semmit, nem értettem. Ma már tudom azt, amit akkor még nem tudtam, nem fogtam fel a szívemmel. Hogy az az a nap, amikor az Úr Jézus meghalt értem is a kereszten, az én bűneimet is felvitte oda és általa bűnbocsánatot nyerhetek, ha őszinte szívvel fordulok hozzá. És az Ő értünk vállalt áldozatának hála, az ő kegyelméből nyerhetek üdvösséget.
Aztán jött egy fordulat az életemben, mikor az egyetem után nem találtam munkát magamnak. Nehéz időszak volt, kicsit magam alatt is voltam, sok időt töltöttem az unokatestvéreméknél. Ők hívő emberek, így velük együtt mentem misére. Az ott töltött napok után elkezdtem Isten felé fordulni. Keresztény könyveket olvastam, misére jártam, imádkoztam, bár sajnos a legtöbb esetben elmaradt a köszönet mondása, a megtanult imákat „tudtam le” csak gyorsan. Hosszú évek után elmentem ismét gyónni, ami nem volt egyszerű, de egy olyan személy adott akkor nekem útmutatást, bátorítást, akiért a mai napig hálát adok az Úrnak, hogy megismerhettem. (Azóta is hozzá járok misére és gyónni, általa sokszor kapok biztatást az éppen engem foglalkoztató dolgokkal kapcsolatban.) Nagyon hullámzó volt az odafordulásom, a fellángolás idővel kihunyt, más felé terelődött a figyelmem. Munkám lett, majd nem sokkal később egy párkapcsolatom.
A párom ateista volt. A kapcsolatunk egy részében próbáltam egyensúlyban tartani a dolgokat, de ez így, egy ilyen áldás nélküli kapcsolatban sosem sikerülhet.
Jézust nem lehet félig-meddig követni. Ami tetszik, megtartani, ami nem, azzal meg nem foglalkozni. Ma már ezt is tudom. Véget is ért ez a kapcsolatom.
Újabb fordulóponthoz érkeztem az életemben. Nagymamám nagyon beteg lett és kórházba került, ezzel szinte egy időben megismerkedtem a szívemhez egyik legközelebb álló testvéremmel. Nagymamám betegsége közelebb vitt Jézushoz és egy idő után már nem azt kértem, ami nekem jó, hanem, hogy az Ő akarata teljesüljön, bármi is történjen. Odafordultam ismét, de még mindig nem teljes szívvel. Utólag belegondolva abban az időben hatalmas ajándékot kaptam. Amikor a nagymamám ilyen súlyos beteg lett, kezdetben gyötört a bűntudat amiatt, hogy sokszor milyen csúnyán viselkedtem, türelmetlen voltam vele szemben, pedig egyáltalán nem ezt érdemelte. De az Úr Jézus, az Ő kegyelméből és szeretetéből elvette a szívemből ezt az érzést.
Az akkor újonnan megismert testvérem által rá kellett jönnöm, hogy hiába ülök ott a templomban vasárnapról vasárnapra, szívesen hallgatva a prédikációkat, hiába gyónok és hiába olvasok néha keresztény könyveket, ha közben például a Bibliát egyáltalán nem is ismerem. Ami az egyedüli útja, hogy megismerjem Jézus tanítását, útját. Hiába ismerem a Tízparancsolatot, ha nem tartom be és úgy vagyok vele, hogy jól van, elkövettem, majd meggyónom. (Mert sajnos akkoriban, meg előtte is, voltak ilyen gondolataim.) Csak megköszönni tudom Jézusnak és hálát adni érte, hogy megismerhettem Őt is, és hogy általa ennyi mindent tanított és tanít nekem a mai napig.
Először elkezdtem olvasni a Bibliát, egy Bibliaolvasó kalauz segítségével, azzal indítottam reggelente a napom. Bevallom, az elején kényszernek éreztem, aztán idővel valahogy természetes lett, hogy így kezdem a napom (és a mai napig az). Aztán egy reggelen Izajás próféta könyvének 43. fejezetét olvastam: „Ne félj, mert megváltalak, neveden szólítalak: az enyém vagy.” (43,1) És ez az ige akkor és ott kiváltott valamit. Majd a következő: „Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek.” (43,4) Nehéz leírni az érzést, ami az igét olvasva a szívemben támadt. Talán azt mondanám, hogy bizonyosság, de lehet, hogy ez nem is jó szó rá, nem fejezi ki kellőképpen, amit átéltem.
Bizonyosság, hogy valóban az Övé vagyok és szeret engem.
Ezután mások lettek az értékek, más lett az ízlésem, más dolgok a fontosak nekem, más az érdeklődésem, például filmek vagy könyvek terén. Vágyom olyan közösségbe, ahol Jézus igéje hangzik.
Annyi ajándékot kaptam. Hányszor tapasztaltam misén, prédikáció közben, igehirdetések alkalmával, a Biblia vagy más könyv olvasásakor, de akár egy poszton, beszélgetésen keresztül is, hogy az éppen engem foglalkoztató dolgokkal kapcsolatban kapok útmutatást, megerősítést, az imáimra, kérdéseimre választ. Jézus számtalan módon megszólíthatott már előtte is, és hányszor figyelmen kívül hagytam!
Annyira megható, ahogy az életem apró dolgaira is gondja van, megsegít. Csak megköszönni tudom szeretetét. És imádkozni azért, hogy mindig meghalljam a hozzám intézett szavait.
Máté Kinga
hirdetés
