„Óriási veszteség, ha azt gondoljuk, hogy Istenben csak annyi van, hogy vasárnap elmegyünk a templomba, ott hallunk Róla, aztán hazamegyünk. Az Istenismeret és a helyes önismeret összefonódik, muszáj magunkkal rendben lenni, hogy Istent is helyesen lássuk” – véli Keserű Gerda, aki a Timóteus Misszió missziós munkatársaként teljes időben szolgál. Gerdával beszélgettünk többek között arról, hogy mit jelent az istenkeresés a gyakorlatban és hogy mennyire felszabadító vállalni a gyengeségünket, sebezhetőségünket is. Az interjú első felét múlt héten tettük közzé, íme a második rész!
Több beszélgetésünkkor említetted, hogy végső soron Istenhez kell fordulnunk, és az Ő akaratát keresni, mert az lesz nekünk a legjobb. Milyen módon érdemes keresnünk Őt?
Óriási veszteség, ha azt gondoljuk, hogy Istenben csak annyi van, hogy vasárnap elmegyünk a templomba, ott hallunk Róla, aztán hazamegyünk. Fontos, hogy Isten mindig elérhető és jelen van, bármikor hívhatjuk Őt személyesen. Lehet hozzá beszélni, szereti és honorálja az őszinteséget, igazából akkor tud csak mit kezdeni a szívünkkel. Ő mindig a szívünk érdekli és nem a vallásos rituálék.
Nekem például teljesen más a kapcsolatom Istennel most, mint tavaly, és nem Ő változott, hanem az, amennyit én látok Őbelőle, meg amennyire közel merem és tudom engedni a szívemhez. Ebben a kapcsolatban folyamatosan lehet fejlődni és növekedni. Így tudjuk Istent elsőkézből megtapasztalni és nem csak páholyból.
Azt gondolom, hogy az istenismeret és az önismeret összefonódik, ez a kettő egymásra visszahat. Egy egészségesebb, önmagán dolgozó embernek egészségesebb lesz az istenképe, ha pedig még szolgálni is akarunk mások javára, akkor ez szerintem kritikusan fontos, mert nem mindegy, hogy milyen istenképet adunk át nekik.
Ha az Úr szemébe nézünk, meglátjuk magunkat.
Fontos tehát, hogy az önismeti úton is Istennel kézenfogva menjünk végig. Önmagában a pszichológiában nem hiszek, hacsak nem párosul istenismerettel, mert tudatosan teremtett, különböző, kreatív lények vagyunk, akiknek az Alkotóját kell elsősorban megkérdezni, személyes használati utasítást kérve Tőle.
Szerintem most olyan időket élünk, hogy feje tetejére áll a világ, nagy a megtévesztés, tehát nem úszhatjuk meg azt, hogy felelősséget vállaljunk a saját hitünkért, mert nem lesz elég az, ha valaki kiskanállal etet minket. Ha csak valaki megmondja, hogy mit hogyan csináljunk, de nincs valódi, személyes istenkapcsolatunk és kialakult meggyőződéseink, valamint Istennel valós találkozásaink, az egy üres képmutatás, aminek hordozása leginkább egy 200 kilós vízes ködmön viselésére emlékeztet, amiben járva elég hamar elfáradunk és kiégünk. Sosem ezt akarta a Jóisten számunkra.
Úgy gondolom, hogy ezért is intimitásra kell törekednünk Vele, és ilyen közeli módon csak akkor lehet megismerni Őt, ha megismerjük az Igéjét, a Bibliát. Persze ezt sem egy üres rituáléként kell felfogni, mert az nem ad életet. Imádkozva, nyitott szívvel, megtörtségben és éhesen. Azért is nagyon fontos az Igét olvasni, belső szobánkban időt tölteni imádságban Vele, hogy a választások bőségében – itt a világban ne a saját igazságunk váljon igazsággá, mert az nagyon veszélyes. Ma is rengeteg alternatív „igazság” és narratíva kering, és hajlamosak vagyunk a legkönnyebbet elfogadni, mert ilyen az ember. De ezt ne engedjük meg magunknak! Isten Igéje viszont élő és ható, és képes átformálni a gondolkodásunkat, átírni személyes narratíváinkat, traumáinkat.
Emellett mindenképpen jó egy kis közösségbe csatlakozni, ahol ismerni engeded magad – legyen ez egy házi csoport, vagy egy ifi, mert ha az ember nincs betagozódva valahova, akkor nagyon könnyen befolyásolhatóvá válik bármi által. Ha valakinek Istennel van élő kapcsolata, az mindig ki fog hatni a viselkedésére és inspiráló lesz: fontos ilyen embereket keresni magunk köré, akik ebben elöl járnak és akiktől lehet kérdezni akár a Bibliáról.
Az istenkeresésemhez nálam szorosan hozzátartozik a reggeli csendesség, de 2-3 éve arra is rászoktam, hogy minden napomat írással indítom. Ez azt jelenti, hogy gondolkodás nélkül három A4-es oldalt írok reggelente, ez egy beszélgetés nekem Istennel. Akármilyen korán kell kelnünk, minden reggelnek van 40 perccel hamarabbja, én még mindig hiszek a papírban és ceruzában és abban, hogy a papír sokat elbír. Hosszútávon nagyon érezhető lesz ennek a hatása, ha leplezetlenül kiöntjük a szívünket Istennek, kérdezünk Tőle. Ő válaszol. Persze mindenkinél más működik, nincs tökéletes recept, ezt nekem a művészeti coachom ajánlotta, világszerte elismert módszer, nekem bevált.
Mit gondolsz, hogyan érdemes hozzáállnunk a régóta bennünk lévő álmokhoz, vágyakhoz?
Szuper kérdés! Milyen sokszor elhasalunk ezen! Azt gondolom, tévhit, hogy Isten azt akarja, hogy ezeket mindenképp feszítsük meg. Ő nem aszkéta életre hívott minket.
Ő egy életigenlő Isten!
És Ő helyez belénk bizonyos vágyakat és tud is vezetni azokban és azok által. Viszont ha kinyitjuk előtte a szívünket és ezeket a vágyakat és bevonjuk Őt a folyamatba, átadjuk Neki őket, akkor Ő kedvesen fogja tisztítani azokat és jó motivációkat ad, átformálja a szívünk, hogy jó motivációkkal, de merjünk nagyot álmodni.
Én azt tapasztalom, hogy Istennek – mivel szeret engem – fontosak a vágyaim, és tudom, hogy Ő képes is betölteni őket. Lehet, hogy nem fogja az összeset, de ez oké nekem, mert tudom, hogy azt is szeretetből teszi, és akkor arra nincs is igazából szükségem. Lehetnek akár nagy álmaink is, nem feltétlenül kell elbúcsúzni tőlük. Ő szereti és honorálja, ha merünk Vele nagyot álmodni, olyat, ami túlnő rajtunk, mert annak megvalósítására csak Ő képes. Ezzel tulajdonképpen megmutatjuk Őt másoknak, tiszteljük Őt, Ő meg tiszteli a hitünket. Viszont sokszor elfelejtjük, hogy a munka részét ránk bízza, mert Ő bízik bennünk, viszont nekünk meg Benne kell bíznunk, hogy Ő természetfeletti módon segít megtenni a lépéseket, megnyitni az ajtókat, ha az a vágy tényleg Tőle van.
Higgyük el, hogyha be vagyunk töltekezve Szentlélekkel és a vágyainkat Vele osztjuk meg, akkor igenis történhetnek nagy dolgok!
Sokkal inkább látom gondnak azt, ha eltitkolunk és elrejtünk Előle valamit és sötétségben, rossz, bizalmatlan, független szívvel, nem tisztán próbáljuk ezeket emberileg kivitelezni, nem bízva Benne. Mondhatni a kezünkbe vesszük az irányítást, mert annyira szeretnénk valamit. Akkor sokszor beletörik a bicskánk. És ha meg még Nélküle sikerül is valami, akkor az még ,,veszélyesebb” tud lenni. Kényelemben és jó dolgunkban könnyű elfelejtkezni Róla és magunkban bízni, egy darabig sikerülhet is így élnünk, de az csak az Ő kedvessége, – és tapasztalatom alapján meg is történik általában – hogy utolér egy olyan helyzet, amiben kénytelenek vagyunk Rá hagyatkozni és ez egy lehetőség, hogy megismerjük Őt. Viszont milyen jó, hogy nem kell ezt feltétlen megvárni, ma is lehet dönteni, hogy adok Neki bizalmat.
Amúgy, ez egy élethosszig tanulandó dinamika: az, hogy mi az Ő része és az enyém – amit én is folyamatosan tanulok. Az a jó hír, hogy lehet hibázni, de az tény, hogy Vele hozhatunk igazán jó és gyümölcsöző döntéseket.
Sokféle kép él az emberek fejében a teljes idejű szolgálói létformáról. Te milyen tévhitekkel találkozol, és ezzel szemben mi a valóság?
Amikor engem erre elhívott Isten, és én igent mondtam, akkor még én se nagyon tudtam, hogy mire mondtam igent, de azóta is Isten kedvesnek és hűségesnek bizonyult és folyamatosan, fokozatosan formálja át a szívem és gyúr egyre missziósabb lelkületűvé. Az biztos, hogy kell ehhez a fajta életmódhoz egy megfelelő agilitás és erős istenkapcsolat. Jelenleg a csapatunkon belül egyedül szolgálok a fiatal felnőttek felé, ami azt jelenti, hogy meg kell szerveznem magamat: tehát egy napirendet, egy stratégiát, útmutatást kell kérnem Istentől, és, hogy min legyen a hangsúly az adott időszakban. Ami nemcsak teljes idejű szolgálókra vonatkozik, hanem minden keresztényre igaz, hogy a legnagyobb felelősségünk hallani az Isten hangját és együttműködni Vele, – az egy royal flush az életben. Úgy gondolom, hogy ez a dinamikus, Vele járt élet kulcsa.
Fontos része ennek az életformának a támogatásgyűjté, illetve azt mondanám inkább, hogy támogatók gyűjtése is, ami felelősségvállalást is jelent, mert nemcsak jön valahonnan a fizetésem, hanem mögötte arcok és szívek vannak. De nemcsak az anyagi háttérről kell gondoskodni magamnak, hanem egy olyan csapatról is, akik mögöttem állnak imában, ugyanis óriási a szellemi harc, főleg, ha kilépsz a missziós mezőre – a sátán nem adja könnyen a lelkeket és erősen szabotálni próbál.
Ott van az a félreértés is, hogy a teljes idejű szolgálatról azt gondolják, hogy tényleg bármikor elérhető vagyok, akár este meg éjszaka is, tehát jól kell kommunikálni a határokat. Olyan tévhit is jelen van, – hála Istennek egyre ritkább – , hogy a helyi gyülekezeteknek valamiféle konkurenciája vagyok/unk, de ez nem így van, sokkal inkább a segítője, kiterjesztett karja, nem mindenki kész átlépni egy gyülekezet küszöbét. Szóval mi nem egy adott gyülekezetben szolgálunk belülről, hanem a nagy gyülekezetet építjük, – természetesen, ahogy Isten indít – a gyülekezeten belül is szolgálatot vállalva.
Mit javasolnál ezen felül azoknak, akik fontolgatják, hogy erre adják a fejüket?
Azt gondolom, hogy vigyáznunk kell arra, hogy ne sérülésből, se nem hamis identitásból szolgáljunk. Bár Isten kegyelme nagy, ami esetemben is elégnek bizonyult, de nem egy papírforma. Amit megtanultam, hogy Isten nagyon komolyan gondolja a szívműtéteket. Ilyenkor egyrészt nehéz fennmaradni a műtőasztalon, másrészt alapvetően el akarnánk rejteni, amin éppen keresztülmegyünk. De éppen ekkor kell – persze bölcsességgel – ezt kinyitni és szolgálatba állítani. Nem leszel képes steril képet mutatva szolgálni.
Én is nagyon sok fájdalmon, sötétségen mentem már át életem során, volt, hogy azt hittem, nem bírom ki – de mindig oda vezetett Isten, hogy merjek ezekről beszélni, kinyitni, akár segítséget kérni.
Azt tapasztaltam, hogy a valódiság többet jelent a másik embernek, mint egy papíralapú teológiai igazság. Igazából mindenki erre vágyik valahol. És ez az a a lehetőség, ami mindenkinek megvan, csak ,,használni” kell. Bőven elég, ha esendő, normális emberek vagyunk. Mert ez az igazság. Nagyon megtévesztő, hogy a világ folyamatosan azt sugallja, hogy erősnek kell lenned, ezzel szemben Isten éppen arra tanít, hogy merhetek gyenge lenni, Rá támaszkodni, ezt elfogadni, sőt örülni ennek, mert éppen az én gyengeségemben nyilvánul meg az Ő ereje és kegyelme. Nem szoktuk szeretni a gyengeséget, mert ez kontrollvesztés, de vissza kell térnünk az ősbizalomhoz és engedni az Isten kedvességének, szeretetének, gyógyításának – és ennyi bőven elég, ez az engedelmesség. A saját gyógyulásunkat, formálódásunkat Isten a legtöbbször a kirakatba szeretné tenni, mert hatásos és valódi – így megmutatva a világnak, hogy ki Ő és, hogy Vele semmi sem lehetetlen.
Nemrég tértél vissza a több hónapig tartó amerikai utadról. Mit tapasztaltál kint? És milyen lelki tanulságokkal érkeztél haza?
Istennek hála, már sokszor fordulhattam meg Amerikában. Mivel a Timóteus Misszió egy nemzetközi missziós szervezetnek a magyar szolgálata, itt amerikai és magyar támogatóink is vannak. Ők imádságban és anyagilag is támogatnak minket. Ez nagy felelősség, de nagy kiváltság is, mert úgy érzem, hogy van mögöttem több száz ember, akik a családom is. Azért mentem ki, hogy meglátogassam a személyesen engem támogató partnereimet és beszámoljak nekik, mi történik itt Magyarországon lelki és szellemi téren.
Ez az út most annyiban volt más, hogy öt év kihagyás után mentem. Én magam is sokat változtam és egy komoly belső munka megkoronázásaként éltem meg. A Budapestről New Yorkba tartó utat végigsírdogáltam, mert nehéz volt mozdulni, plusz féltem és egyszerre voltam izgatott. Akármennyire is leszervezem előre, de sosem tudom egészen pontosan ilyenkor, hogy mibe érkezem, mi hogyan lesz. Ez egy egész más, kiszolgáltatott helyzet és fizikailag is nagyon el voltam fáradva. De aztán az Úr nagyvonalúságát éreztem végig, és
Ő biztosított afelől, hogy Ő majd mindenről gondoskodik, az én dolgom csak az, hogy szeressem az embereket.
Mindig csak az adott perchez kaptam meg a szükséges kegyelmet, a következő perchez még nem, szóval kicsit olyan vízenjárás-szerű szituációnak éltem meg, ahol, – hogyha nem Jézusra szegezem a tekintetem, – elsüllyedek, nem megy és bekerítenek a hullámok.
Ami Amerikát illeti, komoly szeretettel és kedvességgel találkoztam. Mindig lenyűgöz az Amerikaiak nyitottsága, vendégszeretete, segítőkészsége – példaértékű, mivel a kultúrájukban van. A nagy terek, a nagy méretek hazája sokszor nagy szívet és nagyvonalúságot is rejt. Gyönyörű helyeken járhattam, nagyszerű embereket ismertem meg. A munkamorál mindenhol erős, a szolgáltatásaik nívósak és az eladók, szolgáltatók alázatosak, kedvesek, emberségesek. Tetszik a szabadság ott és az, hogy törődnek egymással az emberek, random szóba elegyednek az utcán, vásárlás közben. Hiányzott is mindez nagyon, mikor hazajöttem. A jót könnyű megszokni.
Ugyanakkor egyre tapasztalhatóbb sajnos az ideológiák mentén való megosztottság, akár családon belül és közösségeken belül is. Képesek manapság bármin összeveszni. Kiélezettebb jóval a hangulat, mint 5 évvel ezelőtt. Ugyanakkor azt is el kell, hogy mondjam – ugyanis a média ezekről nem beszél – , hogy rengeteg ébredés van USA-szerte, a saját szememmel láthattam, hogy még Los Angelesben is.
Emberek ezrével érintődnek meg Krisztus által tengerparti evangelizálások alatt, Hollywoodban plántálódnak az új gyülekezetek,
ottani barátaim jelenleg is ifjúsági keresztény fesztiválok szervezésén dolgoznak, amire sok nem hívő is eljön és ott találkoznak Jézussal.
Szóval hatalmas kalandot jártunk be Istennel rengeteg csodával, sztorival. Ez az az Isten, akibe már a megtérésemkor beleszerettem, azóta pedig csak még nagyobb a szerelem. Meg kell tanulnunk újra és újra a karjaiba vetni magunkat, ott megpihenni, vagy ha úgy tetszik bevackolódni a paplanja alá – ott jó nekünk igazán!
Szilágyi Anna
hirdetés
