Te mit keresel igazán életedben? Mit keresel komolyan? Bízol-e abban, hogy Isten meg tudja újítani az életed? Nikodémus újra és újra Jézushoz megy kérdésével. Talán ezért éppen ő kapja meg az üdvözítő Istenről szóló megerősítő tanítást. Bellovics Gábor jezsuita atya gondolatai az evangéliumról – Forrai Tamás atya kérdéseire válaszolva.
„Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában.” (Jn 3,14-18)
Bizalom Isten felé
„Az egyik legszebb evangéliumi mondat ebben, hogy hogyan is értelmezi Isten a saját maga küldetését. Hogy azért jön, mert annyira szereti a világot, hogy a saját fiát adta, ami azt jelenti, hogy saját magát. Néha fenn szoktak akadni, hogy milyen Isten az, aki a saját fiát odadobja, de a mi Szentháromság felfogásunkban ez azt jelenti, hogy Ő saját magát is adja.
Ha megsejtenénk, hogy ez mekkora szeretetet jelent, hogy egy ilyen Isten az, aki szeretne hozzánk közel jönni, akkor ezt az Istent nem utasítaná el senki. Korlátoltak vagyunk abban, hogy nem akarunk közel engedni valakit, mert él bennünk róla egy kép, de az nem feltétlenül olyan, mint amilyennek Ő bemutatkozik.
Tulajdonképpen néha nem is tudjuk, hogy miért megy nehezen, hogy megbízzunk a másikban vagy az Istenben. Miért megy nehezen az, hogy elképzeljük, hogy ennek az életnek egy olyan Istene van, aki a javunkat akarja, és nem valamit elvenni szeretne?
Úgy tűnik, hogy az istenismeret, meg az önismeret kéz a kézben jár. Minél több a fény az életünkben, annál inkább látjuk, hogy mi való bele, és mi nem.
Mennyiszer másfele kezdünk el nyitni, mint egyszerűen a fény, az igazság, a jóság, a szépség, az Isten felé! Valamiért úgy van belekódolva nagyon sok embernek az élettörténetébe, hogy a bizalom egy rizikós dolog. Mintha tényleg féltenénk az életünket, a javainkat, a gondolatainkat, a szabadságunkat attól, hogy odaajándékozzuk annak, Aki ezt az egészet létrehozta.
Én azt gondolom, hogy a gyanakvás talán az egyik legnagyobb sötétség, ami bennünk lehet Isten felé, meg afelé, aki az Istenről beszél, hogy valamit el akar venni. Azt hiszem, ez nagyon mélyen bennünk van az összes kapcsolatunkban is.
Egy bizalomteli kapaszkodás a szerető Istenbe gyógyító tud lenni az ember életére nézve.
Miért vannak rossz istenképeink?
Ma már a valláspszichológia is foglalkozik ezzel a témával, ami az istenképekről szól, merthogy még egymásra is képesek vagyunk rávetíteni olyan tulajdonságokat, amelyekkel a másik nem rendelkezik. Egy párkapcsolatban, családi viszonyban is nagyon sokszor az összezördüléseink, sérüléseink abból fakadnak, hogy olyan dolgokat is rád vetítek, amiket te soha nem mondtál, soha nem gondoltál, de én valahogyan így raktam össze a fejemben. Nyilván hogyha egymással így vagyunk, akkor az Istennel még inkább. Ráadásul nagyon sok mindent kapunk a nyakunkba Istenről, amit Isten soha nem mondott saját magáról.
A megkülönböztetés egyik nagy célja pont az is, hogy le tudjam fejteni Istenről mindazt, ami nem Ő, vagy amit Ő sosem mondott.
Például ami manapság nagyon sok embert eltávolít Istentől, az az Istenről beszélőkben vagy az egyházban való csalódás. De az emberi érettségnek, a felnőttségnek lehet egy kritériuma, amikor már különbséget tudok tenni egy ember hitelessége, és a kinyilatkoztatás valósága között. Az egyházban az egyik legnagyobb csoda, hogy annak a törékenységével és nagyon sok bűnével, amivel szembe kellett néznie az elmúlt évszázadok során, mégis a tiszta evangéliumot tudja nyújtani.
A kérdés, hogy képes vagyok-e arra, hogy hagyjam, hogy az Isten szava hasson rám, vagy annak adok nagyobb teret, hogy mindenki másnak a szava sokkal jobban összekavarjon engem.
Arra biztatnám, aki keresné a tiszta képet Istenről, hogy olvassa az evangéliumot, és hagyja, hogy hasson rá!
Isten közelségét megtapasztalni az imában
Hogyha megismerek valamit, ami bizonyos szempontból megérint, meghat, elkápráztat, elgondolkodtat, akkor az ösztönöz is arra, hogy formálódjak. A nagyböjt elénk állítja az Istennek a kiszolgáltatottságát, akár a keresztben, akár abban, hogy fölöslegesen nem vitatkozik, vagy akár abban, hogy olyan nagy az odaadottsága, hogy hagyja, hogy Őt megalázzák. Azért ez mutat példát, ami ha nem is tűnik annyira könnyen utánozhatónak, de valahol mélyen érinti az embert, elgondolkodtatja, hogy lehet, hogy ez a fajta nagy vitakultúra, amiben mi élünk végső soron az élet nagy kérdéseit tekintve nem biztos, hogy megoldást hoz.
Ha ezt szemléljük, annak már önmagában formáló ereje van, ami utána nem szülhet például erőszakosságot, vagy gorombaságot, vagy bántalmazást, vagy bármiféle olyat, ami ellene megy teljesen ennek a szelídségnek, amit az Isten mutat.
Ez az imádság sava-borsa: nézni, figyelni, szemlélni, hogy mi történik, hogy rádöbbenjek arra, hogy valójában pont fordítva van a dolog, mint ahogy én elképzeltem. Az igazi fáradságot és munkát Isten maga végzi el az emberért. És ami engem tud formálni, az erre rádöbbenni és engedni, hogy ez megérintsen és meghasson. Ha a Golgotát nézzük, ez a fajta tett, ez a fajta szeretet, cselekedet, ha tiszta szívvel szemlélem, nem tud mást tenni, mint belül nagyon megérinteni vagy meghatni. Ha pedig megérint, akkor meg is tisztít és elindít a fény felé.”
A teljes beszélgetést itt megnézheted:
hirdetés
