„Krisztusért mindent szemétnek tekintek” – szól az ige, na de mit értünk ezalatt? Mit érdemes kidobálni az életünkből, hogy legyen helye a jobbnak, a szebbnek? Erről szól Lackfi János költő remek verse.
Krisztusért mindent szemétnek tekintek.
Na, nem az embereket vagy a dolgokat
önmagukban, hiszen akkor Istent,
mint teremtőt csúfolnám meg.
hirdetésDe például az a kapkodó igyekezetem,
hogy mindenki készségesnek,
szimpatikusnak, odaadónak lásson,
a megfeszülés, nehogy valaki
rossz véleménnyel legyen rólam
– kuka.
Sebeim, melyekben annyit vájkálok,
jaj, én szegény szerencsétlen
világárvája, mi lesz velem, de rútul
megtiportak, nincs más vesztes a nap
alatt, csak én
– kuka.
Haragom mindenféle rettenetesen
fontos igazságok meggyalázása miatt,
neheztelések, melyek tüzét naponta
fújkálom, nehogy még valahogy
kihunyjanak nekem
– kuka.
Húsbavágó vitáim olyan emberekkel,
akik ott sincsenek, de akik véleményével
sehogy sem értek egyet, ezért frappánsnál
frappánsabb érvek után kutatok, hogy
legyőzzem őket képzeletbeli szkanderben
– kuka.
A múlton való rágódás, hej, ha másképp
reagáltam volna, akkor nem szégyenülök meg,
ha kiállok magamért, én öröklök,
ha jobban szerettek volna, nem lennék
ilyen fájógép, nem ezt érdemeltem
– kuka.
Fantasztikus terveim és elképzeléseim
a fényes jövőről, melyek mind az eget
verdesik, de tudom, úgyse fogok nekilátni
megvalósításuknak, csak képzelgek róluk,
mint bakfis a szőke hercegről
– kuka.
Nem mintha Isten nem fogadná el
az érzéseimet. Elfogadja, átérzi,
velem sír, velem nevet. De mikor
ezredszer megyek bele ugyanazokba
az érzelmi zsákutcákba, erősen
drukkol nekem, szeretne megszabadítani.
Meddig akarom még hátamon cipelni
ezt a kukazsákot, tartalmát időnként
kiönteni a földre, és belehemperegni?
Inkább szelektáljam, tegyem ki, vigyék el!
Elmondhatatlanul könnyű lesz nélküle!
Csak először tűnik üresnek a kipucolt
nagy hodály, az életem.
Míg be nem rendezem Isten
pazar ajándékaival.
Forrás: Lacki János Facebook
hirdetés
