2024. 01. 10.

Milyen hosszú távú társadalmi következményei lehetnek az eutanázia engedélyezésének?

Az elmúlt hónapokban fontos társadalmi kérdéssé vált az eutanázia legalizálása, miután a gyógyíthatatlan betegséggel küzdő Karsai Dániel a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán pereskedik azért, hogy maga dönthessen élete végéről. Fontos feltennünk a kérdést, hogy vajon milyen következményei lehetnek az eutanázia bevezetésének, nem csupán az egyént, hanem az egész társadalmat nézve?

Egy friss hazai kutatás szerint a magyarok 79 százaléka elfogadhatónak tartja az eutanáziát, és csak a megkérdezettek 7 százaléka ellenzi teljes mértékben, hogy az emberek saját haláluk mikéntjéről és idejéről maguk dönthessenek. Az aktív eutanázia jelenleg öt európai országban engedélyezett: Hollandiában, Belgiumban, Luxemburgban, Spanyolországban és Portugáliában. Emellett további négy európai országban engedélyezett az asszisztált öngyilkosság, amely annyiban különbözik az aktív eutanáziától, hogy az orvos csak az öngyilkossághoz szükséges eszközt biztosítja a beteg számára, az utolsó lépést a beteg hajtja végre.

A keresztény álláspont ismert; az élet az Atya ajándéka, és semmilyen szenvedés nem veheti el az életben rejlő méltóságot és szépséget. Az élet urai nem mi vagyunk, hanem Isten, így az életet nem szabad elvenni sem magunktól, sem másoktól, ugyanakkor az Egyház tanítása nem kegyetlen; nem vagyunk arra kényszerítve, hogy az életet bármilyen eszközzel meghosszabbítsuk, ha az ilyen ellátást racionálisan „aránytalanul terhesnek” nevezhetjük a hasznához képest.

Bár az eutanáziára gyakran „kegyes” vagy „méltó” halálként hivatkoznak, a méltóságteljes halál körülményeit valójában a hospice-palliatív ellátás biztosíthatja. Ebben a témában korábban készítettünk interjút két klinikai szakpszichológussal, akik végstádiumban lévő betegekkel foglalkozva vallják, hogy életünk végén is van még hova gyarapodnunk.

hirdetés

Vizsgáljuk meg, milyen következményekkel jár az eutanázia legalizálása, kiindulva a fentebb említett országokban sajnos már javában tartó folyamatokról:

1. Egyre többen választják az eutanáziát, egyre elfogadottabbá válik, hogy az ember saját maga döntsen élete végéről

Azokban az országokban, ahol az eutanáziát legalizálták, a „halálba segítettek” számára évről évre növekszik. Vegyük Hollandiát, ahol a világon elsőként, 2002-ben legalizálták az eutanáziát. 2003-ban 1815, míg 2022-ben 8720 emberen hajtottak végre eutanáziát, azaz 20 év leforgása alatt majdnem ötszörösére növekedett a végrehajtott eutanáziák száma. Kanadában 2016-ban 1018, 2022-ben 13241 ember hunyt el eutanázia következtében, Belgiumban pedig a 2003-as 235-ről 2996-ra nőtt az eutanáziában részt vettek száma 2022-ben, mindkét ország esetében tizenháromszoros növekedésről beszélhetünk.

2. Egyre több kor-és társadalmi csoportra terjesztik ki az eutanázia lehetőségét

Az eutanázia csúszós lejtő, azaz, ha legalizálják egy országban, egyre tágulnak az engedélyezett határok. A holland törvény abban az esetben engedélyezi az eutanáziát, ha a beteg szenvedése elviselhetetlen, és nincs kilátás a javulásra. Csakhogy az évek során a támogathatónak tekintett állapotok köre kibővült, miközben a törvényben központi szerepet játszó „elviselhetetlen szenvedés” fogalmát is enyhítették. 2016-ban például az akkori holland egészségügyi miniszter bejelentette, hogy olyan törvénytervezetet kíván előterjeszteni, amely lehetővé tenné a halálos betegség nélküli esetekben az asszisztált öngyilkosságot, ha az illető úgy érzi, hogy „beteljesedett az élete”.  Tavaly oda jutott az eutanázia kérdése Hollandiában, hogy az orvosok aktívan véget vethetnek már az 1 és 12 év közötti gyermekek életének is, amennyiben gyógyíthatatlan és elviselhetetlen szenvedést kiváltó betegséggel küzdenek.

A helyzet pedig csak tovább romlik. A brit Kingston University tanulmánya szerint Hollandiában növekszik a fogyatékossággal élők eutanáziájának száma. A vizsgált esetek kétharmadában az autizmus vagy az értelmi fogyatékosság volt a szenvedés egyedüli vagy legfőbb oka. Az eutanázia vagy az asszisztált öngyilkosság kérésének okai között szerepelt a társadalmi elszigeteltség és magány (77%), a megküzdési stratégiák hiánya (56%), a rugalmasság hiánya (a merev gondolkodás vagy a változásokhoz való nehézkes alkalmazkodás) (44%) és az ingerekre való túlérzékenység (26%). Az esetek egyharmadában az orvosok megjegyezték, hogy „nincs kilátás a javulásra”, mivel az autizmus sprektrumzavar és az értelmi fogyatékosság nem gyógyítható. „Semmi kétségem afelől, hogy ezek az emberek szenvedtek” – mondta a kutatás eredményeit látva Irene Tuffrey-Wijne, a Kingston University palliatív ellátással foglalkozó szakembere -, de vajon a társadalom tényleg rendben van-e azzal, hogy azt az üzenetet küldjük a fogyatékossággal élőknek, hogy nincs más mód a segítségnyújtásra, és jobb, ha meghalnak?”

Egy 2023-as felmérés szerint Kanadában a polgárok bő negyede, a 18–34 éveseknek pedig 41 százaléka véli úgy, hogy a hajléktalanság, sőt, pusztán a szegénység esetén is lehetővé kellene tenni az eutanáziát. 

3. Ahol legalizálták az eutanáziát, ott az öngyilkosságok száma is emelkedett

Bár további kutatásokra van szükség, az eddig összegyűjtött bizonyítékok arra utalnak, hogy az eutanázia az öngyilkosságok arányát is növeli. A kutatást az Anscombe Bioethics Centre, egy oxfordi székhelyű katolikus bioetikai intézet végezte. A kutatás eredménye, hogy az önkezűleg elkövetett halálesetek száma jelentősen megnő ott, ahol az eutanázia vagy az asszisztált öngyilkosság legálisan elérhető, és leginkább az idősebb nők érintettek. Azért is figyelemre méltó ez a kutatási eredmény, mert az eutanázia legalizálásának hívei gyakran azzal érvelnek, hogy az eutanázia következtében csökkenne az öngyilkosságok száma. Látjuk azonban, hogy az eutanázia elfogadása nem elszigetelt jelenség, hanem egy „kulturális változás” jelentős eredménye, amely „fertőz”.

4. Az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság tovább növelheti a családtagok szenvedését

A módszer támogatói úgy gondolják, hogy az eutanázia a szenvedés megszüntetésének eszköze, nemcsak a haldokló, hanem a családtagok számára is. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a betegről gondoskodó családtagok megfelelő szakmai támogatás nélkül túlterheltnek és elszigeteltnek érezhetik magukat, és ezen körülmények között néha vonzónak tűnhet szerettük fájdalom- és komplikációmentes halálának ígérete. Az eutanázia azonban csak tovább fokozhatja a családok szorongását. Több olyan esetről is beszámoltak már, amikor az asszisztált öngyilkosságot végignéző családtagoknál poszttraumás stressz és depresszió lépett fel a későbbiekben. Az asszisztált öngyilkosságot nem az orvos hajtja végre, és a betegnek ki kell jelölnie egy kapcsolattartó személyt – családtagot vagy közeli barátot -, aki felelős a halálos gyógyszerek biztosításáért, annak ellenőrzéséért, hogy beadták-e azokat, majd a szerette halála után a fel nem használt anyagokat vissza kell juttatnia a gyógyszerészhez. Nem nehéz elképzelni, hogy mennyire megterhelő feladatot jelent ez egy családtagnak. Ráadásul az asszisztált öngyilkosság nem minden esetben zajlik le úgy, mint ahogy azt várják. Az asszisztált öngyilkosságon átesett emberek egy része komplikációktól szenved a halál beállta előtt – ez lehet többek között hányás, görcsrohamok, a kóma elmaradása. A leghosszabb haldoklás asszisztált öngyilkosság esetén 104 órán, azaz több mint 4 napon át tartott. Mivel egészségügyi szakembernek nem kell jelen lennie, gondoljuk el, mit él át az a családtag, aki egyedül próbálja vigasztalni, fájdalmait enyhíteni annak a szeretett családtagnak, aki szörnyű fizikai reakciókat mutat a halálos gyógyszerre.

A szenvedők felé mindenképp együttérzéssel és a megfelelő támogatást felajánlva kell fordulnunk, az életük végső stádiumában járóknak biztosítani a hospice-palliatív ellátásban való részesülést. Az eutanázia kérdését azonban nem kezelhetjük egyéni kérdésként, mivel annak legalizációja az egész társadalomra hatással van.

Életbevágó Életvédelem
hirdetés

1 Komment

  • Válasz F 2024. 01. 14. 01:22

    Sajnos a technika fejlődése elvezetett oda, hogy de facto nem igaz az, miszerint „az élet urai nem mi vagyunk „, sajnos ma már ott tart a tudomány, hogy szinte bármilyen, élettel összeegyeztethetetlen állapotú beteget képes akár a végtelenségig életben tartani, irracionális anyagi áldozatok (és sokszor szenvedések) árán, gyakran tényleg értelmetlenül. Ugyanakkor, emlékszem egy olyan esetre, amikor egy huszonéves asszem talán angol fiatal azért választotta az eutanáziát, mert egy évekkel korábbi terrortámadás szemtanújaként olyan mély PTSD szindrómát érzett, hogy nem bírt tovább élni. (Amúgy meg sem sérült a támadásban.)

    Ez nagyon komoly probléma, mert amennyire én látom, a fiatalok kb. fele eljátszik az öngyilkosság gondolatával, na most ha ezt megengedjük, akkor tényleg a vége az lesz, hogy tizenéves kamaszok fognak a vágóhídra menni azért, mert nincs pénzük Nike cipőre vagy mert vesztettek a videójátékban.

    Tehát nagyon fontos erkölcsileg megkülönböztetni az aktív eutanáziát, amely az öngyilkosságnak egy speciális esete, és amelyet az Egyház – nagyon helyesen – elítél, a passzív eutanáziától, amely csupán azt jelenti, hogy nem veszünk igénybe valamilyen mesterséges beavatkozást, hanem hagyjuk a dolgokat a maguk természetes rendjében lefolyni, azaz megvárjuk a halált. Ezt az Egyház nem ítéli el – szintén nagyon helyesen.

    Én személy szerint elég szélsőséges álláspontot képviselek e téren, mert szerintem a passzív eutanázia esete tágabban is értelmezhető lenne, ugye amíg nem volt civilizáció, addig azért nem voltak betegek meg öregek, mert megette őket a farkas – és ebben semmi bűn nem volt, sem a farkas, sem a hozzátartozók részéről, akik a menthetetlen állapotban lévő családtagot, miután elbúcsúztak tőle, ott hagyták meghalni.

    Persze ez ma elképzelhetetlen lenne, mert a mai kor embere a szenvedés felől közelíti meg az egész témakört, ugyanis a liberális-materialista világképben a legfőbb rossz a szenvedés, így akár a halálba való menekülés is elfogadható válasz, ha nincs mód a szenvedés elkerülésére.

    Keresztényként azonban ki kell hangsúlyozni, hogy teljesen másként közelítjük meg a témát, mert a keresztény tanítás szerint (most nagyon leegyszerűsítve mondom) a szenvedés nem értelmetlen, hiszen Jézus szenvedése sem volt az, és a mi szenvedésünk által valami módon csatlakozni tudunk hozzá.

    Ezért keresztényként az „értelmetlen szenvedés” és az „elviselhetetlen szenvedés” fogalmakat nem is tudjuk értelmezni, hanem az emberi méltóság szempontjából, illetve az utódokra fordítandó erőforrások megóvása szempontjából vizsgáljuk a kérdést.
    Magyarul: én speciel nem szeretnék demens öregemberként elhülyülve élni, és szintén nem szeretném mindenféle kezelésekre szorulva felélni az erőforrásokat az utódaim elől.
    Mert a gyermekek a szülőktől kapott gondoskodást alapvetően nem a szülőknek adják vissza, hanem az unokáknak adják tovább. Mert a világ előre megy, és nem hátra (jó esetben).

    Végezetül, bár nem tudom, mi az a Hospice-pallitatív ellátás, de azért ha már egy keresztény blog állítólag, akkor írjuk oda azt is, hogy hívjunk papot és adja fel a szerencsétlennek az utolsó kenetet. Aztán jöhet a farkas…