777 2023. 05. 18.

Valóban elvárja tőlünk az Egyház, hogy szenvedjünk ahelyett, hogy „méltósággal halnánk meg”?

Az eutanázia körüli viták újból feléledtek, miután előző héten Portugáliában legalizálták az orvosok által asszisztált öngyilkosságot. Gyakori érvként merül fel, hogy az igazi együttérzés az, ha a szenvedő beteget véglegesen megszabadítjuk fájdalmától, így az Egyház tanítása kegyetlen, mert nem veszi figyelembe az egyént, nem biztosítja a méltó halált. De mit mond valójában a Katolikus Egyház erről a kérdésről?

Annak, aki végstádiumú betegséggel küzd – vagy annak, aki nap mint nap látja, hogy egy szerette gyógyíthatatlan betegségtől szenved – úgy tűnhet, hogy az Egyház tilalma az orvosok által asszisztált öngyilkosság esetében arra kényszeríti az embereket, hogy szükségtelenül szenvedjenek. Valójában az Egyház két dolgot ismer el: az első az a mélységes igazság, hogy az élet az Atya ajándéka, és semmilyen szenvedés nem veheti el az életben rejlő méltóságot és szépséget. A második pedig annak a tudata, hogy bár az életet nem szabad elvenni sem magunktól, sem másoktól, nem vagyunk arra kényszerítve, hogy azt bármilyen eszközzel meghosszabbítsuk – különösen akkor, ha az ilyen ellátást racionálisan „aránytalanul terhesnek” nevezhetjük a hasznához képest.

A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint az öngyilkosság minden formája tiltott, mert ez a tett nem ismeri el, hogy az életünk nem a miénk. Mint minden élet adományozója, csak Istennek van hatalma arra, hogy elvegye bármely emberi élet ajándékát. Az öngyilkosság figyelmen kívül hagyja ennek az ajándéknak az igazságát, és hamis tulajdonjogot szerez az élet felett, amelynek a gondozására hivatottak vagyunk. Sérti továbbá a felebaráti szeretetet, mert igazságtalanul megszakítja a szeretteinkkel, családunkkal, társadalmunkkal való köteléket, akikkel szemben továbbra is kötelezettségeink lennének, olvasható a Katekizmusban.

Az Egyház tehát hangsúlyozza, hogy az egyén öngyilkosságával nemcsak a közte és a Mennyei Atya közti viszonyt károsítja, hanem megszakítja az embertársaival való kötelékeket is. Ily módon

hirdetés

az öngyilkosságot elkövető anya és feleség elveszi gyermekei természetes jogát a szülőjéhez, és férje szentségi jogát a házastársához.

Ugyanakkor a Katekizmus azt is írja, hogy a súlyos lelki zavarok, a szorongás vagy a nehézségek, szenvedés vagy kínzás okozta súlyos félelem miatt elkövetett öngyilkosság csökkentheti az egyén erkölcsi felelősségét, és arra hívja a lelkipásztori vezetőket, hogy együttérzően szolgáljanak azok felé, akiknek életét az öngyilkosság érinti.

Az élet szentségének tudata, és az életnek, mint isteni ajándéknak a felismerése nem jelenti azt, hogy az életet mindenáron meg kell hosszabbítani.

Az Egyház ezt régóta felismerte, ezért senki sem köteles olyan ellátásban részesülni, amelyet a hasznához képest aránytalanul megterhelőnek ítélnek – még akkor sem, ha ez az ellátás potenciálisan meghosszabbíthatja a beteg életét. Az Egyház különbséget tesz arányos és aránytalan ellátás között. „Indokolt lehet azonban a költséges, veszélyes, rendkívüli vagy a várt eredményekhez képest aránytalan orvosi beavatkozások abbahagyása. Ilyen esetben a „túlbuzgó gyógyítás” visszautasításáról van szó. Nem ölni akarnak, hanem elfogadják a föltartóztathatatlan halált. A döntéseket a betegnek kell meghoznia, ha alkalmas és képes rá, egyébként a jogilag illetékeseknek, mindenkor tiszteletben tartva a beteg ésszerű akaratát és törvényes érdekeit.”

Majd így folytatódik a szöveg: „A beteg személynek általában kijáró gondoskodás akkor sem szüntethető meg, ha a halál bekövetkezése várható. Erkölcsileg megfelelhet az emberi méltóságnak a kábítás (morfium) alkalmazása a haldokló szenvedésének csökkentésére, még azzal a kockázattal is, hogy napjait megrövidítik, ha a halált sem célként, sem eszközként nem akarják, csak előre látják és mint elkerülhetetlen eseményt elviselik.

A fájdalomcsillapító kezelés az önzetlen szeretet kiváltságos formája. Ilyen meggondolással támogatni kell.”

Hogy még inkább érthetővé váljon, miről is van szó, íme két példa, amikor egy orvos arról dönt, alkalmazza-e ugyanazt a kezelést két nagyon különböző esetű betegnél. Az első beteg egy egyébként egészséges, terhes nő, aki a hyperemesis gravidarum szövődményében szenved – a terhességi hányinger és hányás olyan súlyos, hogy súlyvesztést és kiszáradást okoz. E beteg esetében a mesterséges táplálás és folyadékpótlás az egyébként egészséges anya és születendő gyermeke életének megőrzését szolgálja, tehát arányos ellátásnak minősülne. A kezeléssel járó teher – legyen az fájdalom, kellemetlenség, kockázat – nem aránytalanul nagy a célhoz mérten. A második beteg a tüdőrák végső stádiumában szenvedő idős férfi, aki elvesztette minden étvágyát és táplálkozási képességét, és akinek a gyomorszonda helye folyamatosan, veszélyesen elfertőződik. E beteg esetében a mesterséges táplálás és folyadékpótlás aránytalan ellátásnak minősülhet, mivel az ellátás által nyújtott előny nem elégséges ahhoz, hogy igazolja a súlyos szövődmények okozta terhet.

Mindkét beteg esetében ugyanarról a típusú kezelésről van szó, de egyikük esetében arányosnak, másikuk esetében aránytalannak minősül a kezelés, releváns orvosi megfontolás alapján. A körültekintő orvos tehát joggal javasolhatja a mesterséges táplálás és folyadékpótlás abbahagyását a második beteg esetében, míg az első beteg esetében a mesterséges táplálást támogathatja.

Ahogy az Egyház soha sem követelné meg egyetlen betegtől sem, hogy a kezeléssel járó bonyolult, annak hasznához képest aránytalan terhet vállaljon, úgy az orvos által támogatott öngyilkosság hamisan „méltóságteljesnek” nevezett lehetőségét sem kínálná fel. Ehelyett az Egyház valódi együttérzést ajánl fel a betegnek (latinul compati, ami szó szerint azt jelenti: együtt szenvedni).

A valódi együttérzés magában foglalja a megfelelő fájdalomcsillapítás biztosítását, és/vagy a palliatív ellátást a földi élet utolsó napjaiban.

Ezt a megközelítést támogatja az Egyház, pontosan azért, mert mindkét gyakorlat elősegíti az életet megerősítő célt, „a fájdalom megölését, és nem a betegét”, és jelentősen jobb életminőséget eredményezhet a betegek és gondozóik számára. A második beteg példáján keresztül tehát megérthetjük, hogy az Egyház senkit sem ítél szenvedésre, sem „méltóság nélküli” halálra.

Az eutanázia ezzel szemben figyelmen kívül hagyja azt a valóságot, hogy mit jelent emberi személynek lenni, akit áthat az a méltóság, amely a Teremtőnk által adott életből fakad. Az Egyház érvelése szeretettel van átitatva, és a szenvedés mélyebb értelmét tárja elénk, amit mai kultúránk gyakran nem akar felismerni.