Biztos más találkozott már azzal, hogy egy-egy idős ember megszólítja a boltban, a buszon, az utcán, bárhol. Az ő generációjukban valahogy még sokkal jobban jelen van ez a könnyed kapcsolódás az ismeretlenekkel is – szerintem tanulhatunk tőlük.
Gyakran elhangzik, hogy a generációk nehezen értik meg egymást, de szerintem jobb lenne azt keresni, mit tudunk tanulni egymástól. Az idősekben én kimondottan szeretem a közvetlenségüket. Míg mi, fiatalabbak nem egyszer a telefonunk fölé görnyedünk vagy hideg távolságtartással vagyunk az ismeretlenek iránt, addig egy nyugdíjas simán megszólít bárkit a buszon, villamoson.
És tudom, van az az eset, amikor egy-egy idős ember nagyon sokat beszél és nem fontos számára, érdekli-e egyáltalán a vele szemben ülőt a téma, de én nem ezekről a helyzetekről beszélek. Velem többször előfordult már, hogy egy néni kedvesen rám mosolygott és megosztott valami apróságot magáról, mondjuk, hogy milyen jó répákat sikerült találnia a zöldségesnél vagy hány éve volt ennyire meleg ebben a hónapban. De olyan is volt, hogy egy bácsi megkérdezte, mit olvasok és elmondta, ő kinek a műveit szereti. Ilyenkor egy pillanat alatt azt érzem, hogy
végre nem a nagyvárosi közönyben üldögélünk, hanem emberek találkoznak teljesen spontán módon.
Azt gondolom, hogy ezt a közvetlen kedvességet mi, később született nemzedékek is megtanulhatnánk tőlük, és akkor talán eggyel barátságosabb lenne a világ. Az meg pláne jó lenne, ha ilyen nyílt bátorsággal mernénk megosztani azt is, amiben hiszünk!
hirdetés
