A „nyolcadik szentség”, a megszokás, az ideológiába taszít minket – Kovács Zsolt atya az Egyházról és a fiatalokról

Kovács Zsolt atya nyár óta a Váci Egyházmegye ifjúsági lelkésze. A vele készült interjúban nemcsak arról beszélt, milyen tervei vannak helyi szinten az ifjúságpasztoráció területén, hanem arról is, hogy általánosságban mire van ma szüksége a fiataloknak, milyen irányba tart a Katolikus Egyház, mit jelent az, hogy túlságosan önmagunkra hivatkozóvá váltunk, és hogyan tudunk ebből kilépni. A Váci Egyházmegye oldalát szemlézzük.

Hat éven át tanultál Olaszországban. Milyen tapasztalatokat hozol haza a világegyházból, amelyeket ifjúságpasztorációs munkád során is tudsz hasznosítani?

A külföldön szerzett tapasztalataim megmutatták, hogy a Katolikus Egyház rengeteg formát ölthet. Megvan bennem annak a szabadsága, hogy engedjem az Isten Lelkét működni, persze a folytonosságot fenntartva, a szent Tradícióba beágyazódva. Nem akarok a Lélek ellen hadakozni, hanem egyeztetve a fiatalokkal, megtartva a tanítást, megkérdezni a Szentlelket, hogy a mai korban hogyan akarja magát kifejezni. Olaszországban tanultam meg azt, hogy nem kell görcsösen ragaszkodni a formákhoz. A „nyolcadik szentség”, a megszokás, az ideológiába taszít minket. Mindenképp szeretném elkerülni, hogy ebbe a hibába essek. Kötődni szeretnék az eredeti ideához, az Isten végtelen szeretetéhez, és ennek formát találni.

Rómában volt egy professzorom, Antonio Nitrola, aki az egyik kurzuson arról beszélt, hogy az Egyház hogyan él a végidőkben. Arra futtatta ki a gondolatmenetét, amit Ferenc pápa azóta többször is említett, hogy

hirdetés

mi, mint Katolikus Egyház, túlságosan önmagunkra hivatkozóvá váltunk, magunkat tettük meg az életünk középpontjává.

Ezzel szemben Krisztus arra hív minket, hogy a mennyek országa legyen az életünk középpontja, amely centrifugális erőként lendít minket az Atyával való egység felé, ahol beteljesedhet az Egyház élete is.

Mit értesz pontosan az alatt, hogy önmagunkra hivatkozóvá váltunk?

Például azt, hogy folyton azon siránkozunk, hogy miért van egyre kevesebb fiatal a hittanórákon, miért van egyre kevesebb papi hivatás. És nem azzal foglalkozunk, hogy az a közösség, amely velünk van, minőségileg hol tart, valóban megéli-e az Istennel való szeretetegységet. A számok és a formák bűvöletében élünk. Olaszországban egy pap azt mondta nekem, hogy

a papok létszámának csökkenése úgy is értelmezhető, hogy tér nyílik arra, hogy a II. Vatikáni Zsinat egyházképe megvalósuljon.

Hiszen a papok rá vannak kényszerülve arra, hogy világi hívek segítsék őket, és belássák, hogy nem kell mindenhez érteniük. Lehet olyan munkatársa, aki gazdasági szakemberként ellátja a saját területét, lehet adminisztratív és médiás szakembere. A papoknak lehetősége nyílt arra, hogy Isten szeretetét saját személyes szeretetükre kapcsolva, új módon kifejezzék.

Másik tényező, hogy mai társadalmunkban az Egyház már nem az a kulturális forrás, mint ahogy az a középkorból örökölt, rétegzett társadalomban volt. A modern korban funkciók mentén, hálózatosan rendezkedik el a társadalom, és kölcsönös kapcsolatban vagyunk egymással. Így beszélhetünk gazdasági alrendszerről, politikai alrendszerről, oktatási és egészségügyi alrendszerről, valamint egyházi alrendszerről is, amely a szentségi dimenziót hozza be, és segít egységbe rendezni kusza valóságunkat. A rendszerek addig érintkeznek, ameddig szükséges; akkor megyünk orvoshoz, ha bajunk van, akkor megyünk fodrászhoz, ha hajat akarunk vágatni. A politika és az egyház annyiban érdekel minket, amennyiben az életünkben változást hoz. Az átalakulással, átmenettel járó feszültséget pedig most szenvedjük meg. Még ha direktben nem is mi határozzuk meg a kultúrát, vagy egyházi vezetőink nem az egész társadalomban számítanak elismert vezetőknek, képesek vagyunk olyat adni a világnak, amit más nem. Ha felismerjük, hogy az Örömhír, az Isten szeretetének a tere nálunk van, ezt mindig fel fogjuk tudni kínálni másoknak is, újra meg újra.

Az említett órán, amelyet Nitrola professzor tartott, arról is beszélgettünk, hogy az önsajnálatból,

az önközpontúságból az tud kirántani minket, ha felemeljük a fejünket és Istenre nézünk, hogy teocentrikussá, azaz Istenközpontúvá váljunk.

Hivatásomnak érzem, hogy segítsek a fiataloknak abban, hogy felfedezzék, Isten mély szeretettel teremtette meg őket arra, hogy szentséggé legyenek, Isten szimbólumává ebben a világban. De csak akkor tudnak azzá válni, ha Istenre nézve élnek, miközben fontos az is, hogy két lábbal a földön álljanak, a konkrét valóságban.

Korábban említetted, hogy úgy tűnik, mintha ma a fiataloknak kevésbé lenne igénye a közösségekre. Mire van akkor szükségük?

Elsősorban arra, hogy valaki meghívja őket. Sok tanúságtételből látszik, hogy egyszerű meghívásokból is indultak el élethivatások. A papok gyakran említik, hogy nyolc-tízéves korukban valaki megkérdezte tőlük, hogy nem jössz ministrálni? Elmentek ministrálni, és ott maradtak, később pedig felfedezték a papi hivatásukat. Olyan esetekről is hallunk, hogy valakit meghívnak mondjuk a Gyerekmarosra szolgálni, és aztán az illető ott találkozik össze élete társával. A meghívásnak nagyobb ereje van, mint gondolnánk. A Szentírásban is olvassuk, hogy Jézus milyen sokszor mondta, hogy kövess engem! Aztán volt, aki követte, volt, aki nem. De ha nem hívta volna meg Jézus azt a személyt, esélye sem lett volna követnie. Épp így, nekünk is el kell fogadni azt, hogy lesz, akiről lepattan a meghívásunk, de lesznek, akik ezáltal a kiteljesedés felé veszik az irányt.

Ezenfelül szükségük van a fiataloknak a helyes megkülönböztetésre. Mi az, ami Istentől van, mi az, ami nem? Mi az, ami a Gonosztól jön, mi az, ami tőlem? A helyes megkülönböztetés pedig az imában, a csendben történik. Ferenc pápa is kiemelte, amikor hazánkban járt, hogy

ha nem tartunk csendet, folyton csak dobálni fog a világ, és csak reagálni tudunk majd az eseményekre, nem fogunk tudni visszatérni önmagunkba.

Rá kell, hogy neveljük a fiatalokat a cselekvésre, nem csak a reagálásra. A Jóisten mindannyiunknak adott értéket, így mások számára ajándékká tudunk válni.A fiatalok a Covid miatt elszoktak a közösségi léttől, és bár lehet, hogy sokaknak igényük nincs rá, szükségük igenis lenne. Fontosak a találkozások. Látjuk a mai harmincas generációban is, hogy hányan egyedülállók maradtak, mert az iskolai közösségen kívül nem volt olyan közeg, ahol tartós kapcsolatokat tudtak volna létrehozni, ahol kifejezhették volna önmagukat. Az Egyház ezért is „kovász a kenyérben” vagy „só a levesben”, mert megadja a közösségi élet ízét.

Szeretném, hogy a fiatalok életüket az Istennel való kapcsolatban tudják értékelni, hogy ez a kapcsolat legyen az életük fő vezérfonala. Ha az Istenkapcsolatom rendben van, arra tudok építkezni, de amíg nem tanulom meg Isten szeretetét befogadni, hogyan szeressem magam, hogyan szeressem a társaim? Ebben is támogatni szeretném a körülöttem élőket. Az Egyház azonban, képletesen szólva, nem növényeket árul, hanem magvakat. Mindenkinek magának kell felnevelnie a saját növényét. Fel kell hívni a fiatalok figyelmét arra, hogy életfeladatuk van: Vállalj felelősséget magadért és a társaidért! Segíteni kell a fiataloknak élethivatásuk és saját identitásuk megtalálásában is, hogy ne mindig azt keressék, hogyan váljanak különccé, hanem azt, hogy Istenben és a teremtett egyediségükben boldog férfiak és boldog nők akarjanak lenni.

A teljes interjú elolvasható a Váci Egyházmegye honlapján!

hirdetés