„Azt mondtam, itt van a szívem, nekem ez kell” – egy megtérés története

„Engem éltetett, hogy tényleg ennyire szeretve vagyunk, hogy nem vagyunk elveszve, nem vagyunk egyedül a világban” – mesélte Bakóczy Bence, aki korábban bejárta a lázadó kamaszok útját: alkohol, bulik, felelőtlenség. Aztán a kezébe került egy könyv, amely megváltoztatta az életét. Ma már fogyatékos fiatalokkal foglalkozik, azt mondja, Isten teszi képessé erre nap mint nap. A Találkozás című műsor legújabb adását szemlézzük.

„Nem keresztény családba születtem, ellenben nagyon sok értéket hoztam otthonról. Édesanyám óvodapedagógus és nagyon gondoskodó édesanya, édesapám pedig ezermester.

Kamaszként nagyon lázadó voltam, a sulit sem vettem komolyan, de a logikámnak köszönhetően át tudtam menni a dolgozatokon, a vizsgákon, ugyanígy le is tudtam érettségizni, persze rossz jegyekkel, mert nem készültem sokat egyáltalán. Elég korán szerepet kapott az alkohol meg a dohányzás is az életemben. 14 éves koromban már a felsőbb évfolyamosokkal gyakran lógtunk ki, akár egy cigire vagy egy sörre iskola után. Jó volt kilógni a sorból. Jó volt az, hogy mondjuk az osztályból én voltam az, akitől tudtak cigit kérni. Menőnek éreztük, hogy kicsit kiszakadjunk a hétköznapokból.

Nem szerettem tanulni és nem is volt célom, hogy folytassam a tanulást. Jött egy olyan lehetőség, hogy külföldön önkéntes lehettem. Kijutottam Csehországba. Ott már a szülők sem voltak képben, egyedül élhettem, a magam ura voltam. Idősekkel foglalkoztam, és fogyatékossággal élő emberekkel – ott találkoztam először ezzel a területtel, amelyben most is dolgozom. Nagyon megtetszett a közvetlenségük, a szeretetük.

Volt egy alkalom, amikor már tényleg annyit ittam, hogy másnap felkeltem és rájöttem, hogy nem én ittam, hanem az alkohol ivott meg engem. Egy pont után már nem kontrolláltam, hogy mennyit iszom, hanem egyszerűen csak folyt belém, és másnap nem is emlékeztem dolgokra. Ez nagyon rossz érzés volt, ezt éltem meg a legmélyebb pontomnak. És közben lepergett az is előttem, hogy berúgva beszólhattam bárkinek, bánthattam, megsérthettem, amit amúgy nem szerettem volna senkivel.

hirdetés

Annyira megtetszett ez az egész bulizós dolog meg a munka, hogy szerettem volna folytatni, és emiatt beadtam a magyarországi programirodához a kérvényemet, hogy szeretném másik országban ugyanezt csinálni, így tovább tudtam menni Németországba. Ott is hasonló területen dolgoztam, az ápolási részleg volt inkább a fókuszban. Egy év után megkérdeztem a munkáltatómat, hogy teljes állásban nem vennének-e fel engem, és tárt karokkal vártak. Mondtam, hogy nagyon szuper, egy kicsit hazamennék Magyarországra, és utána visszatérnék.

Úgy volt, hogy körülbelül hat hónapot fogok itthon tölteni, és jelentkeztem is a munkanélkülibe, hogy valami kis plusz jövedelmem legyen. Emlékszem, egy barátom mondta, hogy Bence, van egy tök jó kis lehetőség, fél évig önkénteskednél, mint ahogy eddig is, és mellé kapsz pár juttatást. Ez a lehetőség a Református Szeretetszolgálatnál volt, és amint bekerültem, egy nagyon jó mentorom lett. Nagyon tetszett a személyisége, hogy beszélt Istenről, elmondta mindazokat, amiket én már ezelőtt is hallottam a templomban, de úgy gondoltam, hogy csak rizsa. Jó volt azt is hallani, hogy neki is vannak emberi érzései. Szóval találkoztam egy életszerű emberrel, aki nem az az ember volt, aki csak prédikált, hanem aki tényleg hitelesen is él.

A legnagyobb áttörést, amikor azt mondtam, hogy nyitva van a szívem, nekem ez kell, nekem erre szükségem van, egy könyv elolvasása után éltem meg. Történetesen a Viskó című könyv volt, amelyet pont a mentorom adott nekem, és abból a könyvből olyan új perspektívából láttam Istent, amit eddig el sem tudtam képzelni. „Isten engem ennyire szeret? Én ezt eddig hogy nem vettem észre?” – ezt kérdezgettem mindenkitől. Mindenkinek meséltem erről jártamban-keltemben,

ez engem éltetett, hogy tényleg ennyire szeretve vagyunk, hogy nem vagyunk elveszve, nem vagyunk egyedül a világban.

Istennek a népe egy hatalmas, szerető közösség, ahova nagyon jó tartozni.

Az Immánuel Otthonban kezdtem el fogyatékos fiatalokkal foglalkozni, segíteni a mindennapjaikat, meg a gyógypedagógusnak és az asszisztensnek a foglalatoskodásait. Fél év után, amint letelt az az önkéntes szakasz, kaptam állásajánlatot is, amelyet először visszautasítottam, mert szerettem volna visszatérni Németországba. De motoszkált bennem valami, hogy nem biztos, hogy ez az én utam lesz. Emlékszem, volt egy sétám, és közben imádkoztam, hogy „Atyám, mi legyen az én sorsom?”. Végül a séta alatt kaptam egy olyan meggyőződést, sugallatot, hogy maradjak itthon, jobb lesz nekem itt, és döntöttem, hogy maradok.

Fotó: YouTube

Isten erre irányította az utamat, és szépen terelgetett. Tőle volt az, hogy megtetszett a fogyatékosokkal való tevékenység, az, hogy szerettem volna ezt csinálni, hogy én ebben képezzem magam, ebben tanuljak tovább.  Így jött a gyógypedagógiai egyetem is, ami egy újszülött gyerek és család és munka mellett nem volt könnyű vállalás. Emberileg ez nem racionális döntés, hogy egy ilyen terhet felvegyek, ám Istentől kaptam olyan motivációt, erőt, hogy ezt lépjem meg. Emlékszem azokra a hitlépésekre, azokra az akadályokra, amelyek akkor elém jöttek, és ha nem kapaszkodom Istenbe, akkor tudom, hogy abbamaradt volna ez az egész. Gyakran megbillentem. Gyakran volt az, hogy én ezt nem szeretném, hogy ez nem az. De olyankor mindig küldött Isten valamit vagy valakit, hogy ezt folytasd, Bence, ezt csináld, mert ez a te utad.

A mai napig azt mondom, hogy semmire nem lennék képes ebből, ami mögöttem van egyedül, hanem

Isten szeretetéből, erejéből, hatalmából tudom ezt végigcsinálni.

Régebben mindent magamért csináltam, magamért tettem, de eljutottam arra a pontra, hogy nem rólam szól ez az egész történet, hogy nem akkor fogok előrehaladni, hogyha csak a magam hasznát nézem, hanem ha magam elé helyezem a többieket, ha segítem az embereket.

Jelenleg gyógypedagógiai asszisztens vagyok egy fejlesztő iskolai csoportban, ahol hat fiatalunk tölti a napját különböző fejlesztőfoglalkozásokkal. Nekem asszisztensként a feladatom, hogy segítsem a gyógypedagógus és a mozgató szakemberek munkáit, mindeközben a fiataljainkat pedig fejlesztő gondozásban részesítsem. Mindeközben szeretve őket, azt az isteni szeretetet továbbadni, amelyet én is kapok az Atyától.

Nagyon sokat tanít Isten arra, hogy kibe, mibe kapaszkodjak, hogy honnan van igazából az erőm. Ránézni a kislányomra is olyan boldogsággal tölt el, amit tényleg nehéz szavakba önteni. Jó érzés gondoskodni a családomról, valamiért ez működtet engem, hogy figyeljek a feleségemre, figyeljek a kislányomra. Nagyon mélyen meghatározza mindez az életemet.”

hirdetés