Két fontos apropója is volt annak, hogy a 777 interjút kért Mohos Gábor Esztergom-Budapesti segédpüspöktől, a Szent István Bazilika plébánosától: egyrészt interjúalanyunk nemrég ünnepelte ötvenedik születésnapját, másrészt a cikk megjelenésekor már Rómában képviseli a magyar katolikusokat a püspöki szinóduson. Beszélgetés a kerek születésnapról, Bazilikáról, társadalmi rálátásról, paphiányról – és a római szinódus legfontosabb kihívásairól.
Nemrég ünnepelhette az ötvenedik születésnapját, erre egy mérföldkőként tekint, vagy csak egy születésnapként az immáron 50 közül?
Ennek inkább mi adunk jelentőséget, hiszen az évek jönnek szépen egymás után. Persze egy ilyen évforduló fontos a számunkra és Isten számára is, hiszen ilyennek teremtette meg a világot. Az én korosztályom emlékezhet rá, hogy 2000-ben Szent II. János Pál pápa vezetésével milyen szépen ünnepelte az Egyház a nagy jubileumi szent évet és ebből mennyi kegyelem származott. Az élet nem áll meg egy pillanatra sem, de érdemes ilyenkor visszatekinteni – és azért 50 évesen még előre is tekint az ember….
Minél előrébb halad az ember az életében, annál inkább körvonalazódik Isten gondviselő szeretete, hogy hogyan volt jelen ebben az időszakban. Újabb és újabb összefüggéseket fedez fel az ember, hogy a korábban még negatívnak vagy váratlan fordulatnak gondolt események mennyire nem csak azok voltak.
Ha világi ember lenne, akkor úgy is fogalmazhatnék, hogy sikeres pályafutása van, például 45 évesen már püspök lett. Ugyanakkor amikor belépett a szemináriumba, akkor lehet, hogy nem vágyott erre a felelősségre és tisztségre…
A papnak a legtermészetesebb közege a plébánia, a papok többsége ott is szolgálja le az életét. Az én életutam ebből a szempontból rendhagyó, hiszen keveset voltam plébánián, viszont sokat szolgáltam egyházi hivatalokban. Amikor beléptem a szemináriumba, akkor eszembe sem jutott, hogy én valaha különböző hivatalokban – mint például az érsekség, vagy a Magyar Püspöki Konferencia Titkársága – dolgozom majd. Ugyanakkor ez is nagyon fontos feladat, amely a lelkipásztori élethez is sokat ad, noha gyakran csak közvetve kötődik hozzá. Biztosan állíthatom, hogy én soha nem terveztem volna ilyennek az életutamat, de ebben nincsen véletlen, a Jóisten erre az útra vezetett. Rengeteg olyan apró részlet áll össze utólag, amely megerősít, hogy Istennek ez volt a szándéka velem. A személyiségünk folyamatosan formálódik, én is törekszem egyre inkább illeszkedni a rám bízott feladatokhoz.
Az a különleges helyzet állt elő az életében, hogy jelenleg egyszerre püspök és plébános, hiszen Ön vezeti a Szent István Bazilika plébániáját. Melyik szolgálat vesz el több időt, inkább plébános, vagy inkább püspök?
Nehéz lenne eldönteni, inkább úgy fogalmaznám meg, hogy mindig ott próbálok lenni testben és lélekben, ahol vagyok és ez sokszor nem könnyű. Múlt hétvégén például Németországban bérmáltam, amely igen sűrű két nap volt.. Nem azon szoktam gondolkodni, hogy melyik munkámból van több, hanem hogy a rám bízott feladatot a lehető legjobb tudásom szerint úgy végezzem el, hogy a körülöttem lévők érezzék, jelen vagyok, ott vagyok velük. Az vitathatatlan, hogy más munkáim miatt jóval kevesebb időt tudok a plébániai hívekkel együtt tölteni, mint általában egy plébános. Ezt én is hiányként élem meg, és a helyi közösség is kénytelen együttélni vele. De ezért szolgál még másik két pap a plébánián, hogy a lelki életük ne szenvedjen hiányt a püspöki szolgálatom miatt.
A Szent István Bazilika kicsit „kirakattemplomnak” tűnik kívülről: itt van Budapest szívében, a beszélgetésünk idején is tömött sorokban látogatják turisták, az év több napján országos esemény helyszíne, például augusztus 20-án. Ez mennyiben nehezíti meg azt, hogy a hagyományos plébániai közösségi élet kialakuljon?
Ami alapvetően meghatározza a Bazilikát, az a belvárosi elhelyezkedése. A környéken lévő más templomokra is jellemző, hogy turisták és hívők is betérnek napközben, olyanok is eljönnek szentmisére, akik nem itt élnek. A mi esetünkben sok a külföldi hívő, ezért is van vasárnaponként angol nyelvű szentmise. Emellett székesegyház is vagyunk, illetve a Bazilika Budapest egyik legszebb épületeként turistacélpont is. Ezek mind egymásra rakódnak, és emiatt nagyon sajátságos helyzetünk van. Ugyanakkor plébániaként is működünk, azaz van egy plébániai terület, amelynek lakói ide tartoznak. A közösségi élet kialakítását megnehezíti, hogy a belváros lakosságának összetétele teljesen megváltozott az elmúlt évtizedekben, sok lakás például turistáknak van kiadva. Ez abban is megmutatkozik, hogy a 30-40 évvel ezelőttiekhez képest a családok száma erősen csökkent a plébánia területén, ugyanakkor sok idős él itt.
A Bazilikában őrzik Szent István ereklyéjét, a Szent Jobbot, így a hagyomány szerint Ön most a Szent Jobb őre is. Egy olyan ereklye van Önre bízva, amely a magyarság egyik legfontosabb szimbóluma. Át tudja érezni ennek a jelentőségét?
Ráadásul a Bazilikának Szent István király a védőszentje. Bevallom őszintén, hogy amióta idekerültem, azóta sokkal többször fordulok imáimban Szent Istvánhoz. Ez a titulus az államalapító királlyal való kapcsolatomat megerősítette, korábban ritkábban kértem a közbenjárását. Az elmúlt időszakban jobban megérint az életműve, ahogyan elindította a kereszténység útján a magyar népet. A történelmünkben fontos és egyedülálló szerepe van Szent Istvánnak, ha ezt a küldetését nem vállalta volna fel, akkor ma egészen más történelme lenne Magyarországnak. A szentek nem csak a földi életük során cselekednek, mi katolikusok hisszük, hogy közbenjárnak értünk. Szent István közbenjárása az elmúlt ezer évben is rendkívül meghatározó volt, olyan pillanatokban, amikor egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy a magyar nép és a keresztény hit megmarad. Itt külön meg kell említenünk Szűz Mária anyai közbenjárását, akit Magyarok Nagyasszonyának is tekintünk és ennek a tiszteletnek a gyökerei szintén Szent István személyéig és országfelajánlásáig mennek vissza.
Idén két új segédpüspököt is kineveztek az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében, Martos Levente Balázs és Fábry Kornél személyében. Önnel együtt mindhárman a fiatal püspökök közé tartoznak, milyen a kapcsolatuk egymással?
Tőlük is érdemes megkérdezni, de én azt hiszem, hogy jó. (Nevet) Ez egy új helyzet, hogy ilyen formában vagyunk kapcsolatban, természetesen előtte is ismertük egymást. Martos Levente Balázzsal együtt tanultam Rómában az egyetemen; habár más kollégiumban laktunk, az órákon közösen vettünk részt. Fábry Kornél atyát is régebb óta ismerem, a legintenzívebb a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson való közös munka volt. Abban bízom, hogy a már meglévő kapcsolat ezzel az új helyzettel tovább erősödik és mélyül.
Van ennyi feladat és munka a főegyházmegyében, hogy három segédpüspök is szolgáljon?
Snell György plébános elődöm halála előtt is három segédpüspök volt, azóta pedig sajnos Cserháti Ferenc is elhunyt, így most a korábbi létszám állt vissza a két új segédpüspökkel.
Eddig voltunk kevesebben, nem pedig most lettünk sokan.
Egészen különleges helyzet áll elő 2023-ban, ugyanis több püspököt szenteltek a főegyházmegyében, mint papot. Nyilván nem a két új segédpüspök az igazán szembetűnő, hanem hogy Faragó András atya személyében csak egy papot szenteltek fel idén…
Ez teljesen egyedi eset, az elkövetkező évben minden bizonnyal nem lesz szükség új segédpüspökre, és remélhetőleg négy új papot szentel majd a Bíboros atya. A papi hivatásoknak az alacsony száma egy általános európai jelenség, olyannyira, hogy nem országtól és nem rítustól függ – Magyarországon a görögkatolikus testvéreinknél is csökken sajnos a hivatások száma, nem igaz tehát, hogy a rítustól vagy a felszentelés előtti házasság lehetőségétől függene a tendencia. Ez a folyamat sajnos egész Európában tapasztalható, más földrészeken viszont növekszik, így a világegyházban a papok száma nagyjából stagnál.
Európában és Észak-Amerikában miért csökken a hivatások száma? Amellett, hogy kevesebb a hívő, tehát a merítési lehetőség is zsugorodik.
Nagyon összetett folyamat, nehéz lenne egyetlen okra visszavezetni. Hatalmas változás van a társadalomban, generációk között is, például az életmód terén. Ez önmagába véve nem kedvez a tiszta katolikus hitnek és az abból fakadó értékrendnek – például a hosszú távú elköteleződésnek. Nemcsak a papi hivatásokra gondolok, hanem a házasságokra is, ahol ez szintén súlyos probléma. Éppen ezért ezt a kérdést nem érdemes leszűkíteni csak a hivatásokra, az egész társadalmi változást kell vizsgálni. Mi püspökök is beszélünk ezekről a kérdésekről és keressük a lehetséges megoldásokat, hogy a papi hivatásokat, amelyeket mindig Isten ad, felismerjük, és tudjuk segíteni, hogy eljussanak a szentelésig, majd hűségesen éljék hivatásukat a lelkek üdvösségének szolgálatában..
Fotó: Katona Flóra
Mit tud tenni az Egyház azért, hogy hatással legyen a társadalomra – és ne fordítva legyen, hogy a társadalom változtatja meg az adott korszellemhez igazodva az Egyházat?
Az Egyház feladata, hogy Jézus Krisztus evangéliumát tisztán megőrizze, megélje és továbbadja azok számára, akik nyitott szívvel fogadják azt. Jézus megmondta, hogy az Ő országa nem ebből a világból való. Ezt kéne nekünk az Egyházon belül világosan látnunk és megélnünk: mi ennek a világnak a részei vagyunk, de az értékrendünk Istentől ered és az túlmutat ezen a világon. Természetes, hogy a társadalom hat az Egyházra, mert utóbbi tagjai ugyanabban a világban élnek, mint bárki más. De nekünk meg kell őriznünk a gyökereinket egy változó világban, hogy a katolikus hit tisztán megmaradjon. Ezt nemcsak őriznünk kell, hanem meg kell élnünk és tanúságot kell tennünk róla.
Püspökként mennyire lát rá a társadalom átlagos létére és problémáira? Mert ahova ellátogat, ott mindig kivasalt terítők és a legjobb arcukat mutatni vágyó közösségek fogadják. De ez valahol nem akadálya-e annak, hogy megismerje a hétköznapi gondokat, nehézségeket?
Én speciális helyzetben vagyok, mert nem egy püspöki palotában lakom, hanem egy plébánián. De nem megkerülni szeretném a felvetését: nekünk püspököknek is sok olyan személyes kapcsolatunk van, régi barátságunk, a korábbi plébániai szolgálat óta megmaradt ismeretségünk, amelyek segítenek abban, hogy reálisan lássuk a világot és a társadalom problémáit. Kétségtelen, hogy például én nem gyakran járok vásárolni, nem azért, mert ez nekem derogálna, hanem mert nem fér bele a nap 24 órájába. Nemrég viszont bementem egy közeli üzletbe, teljesen meglepődtem, hogy egyetlen hagyományos pénztár sem volt, csak automata. Más boltokban is van ilyen típusú pénztár, de ott még fenntartanak olyanokat is, ahol pénztárosnál lehet fizetni. Ezek olyan apró dolgok, amelyeken az ember meglepődik, de ez is bizonyítja, hogy nem szakadtunk el a világtól, tudjuk, hogy mi történik körülöttünk.
A püspök is ugyanolyan ember, mint bárki más. Gyakran azt lehet tapasztalni, hogy pont a saját környezete az, amelyik próbálja megóvni, megvédeni, bezárni egy külön kis „óvjuk-védjük világba”. Nemcsak a püspöktől függ, hogy hogyan akar élni, hanem gyakori a „ne terheljük őt még ezzel is” felfogás a körülötte dolgozó embereknél. Látok ilyen tendenciákat, és nyilván saját tapasztalatból is beszélek, miközben megértem, hogy próbálnak tehermentesíteni. De ha ez túlzott lesz, akkor pont az a zárt világ alakul ki, amelyet Ön is felvetett, és amelyet el kell kerülni.
Milyen egy papnak a társadalmi megbecsültsége ma Magyarországon? Ha kimegy az utcára kollárét viselve, akkor mit lát az embereken?
Nagyon változó. Van olyan, aki kifejezetten pozitívan fogadja a papot, de előfordul ennek az ellenkezője is. Vegyes a benyomásom, de itt Magyarországon még nem találkoztam durva megnyilvánulással. Annak idején, amikor Rómában tanultam, előfordult, hogy a külvárosban a papi civilemet meglátva utánam köptek, pedig ott a belvárosban teljesen megszokott látvány, hogy egyházi személyek vannak az utcán.
Hamarosan újra Rómába indul, hiszen a püspöki szinóduson Ön képviseli az egész magyar római katolikus közösséget. Hogyan esett Önre a választás? (Az interjú elkészítése és publikálása között Mohos Gábor atya megérkezett már Rómába – szerk.)
A püspök testvérek engem kértek fel erre a feladatra. Nem jelentkeztem rá, de elfogadtam ezt a felkérést. A görögkatolikus közösségből Kocsis Fülöp atya is ott lesz, a római katolikusok képviseletére pedig engem kértek fel a püspökök.
Mi az az üzenet, amelyet magával visz?
Kíváncsian megyek a szinódusra, hogy mi vár ott ránk, hiszen nagy folyamatok zajlanak a világban és az Egyházban is. A katolikus egyház számára ebben a történelmi korszakban a II. Vatikáni Zsinat az igazán meghatározó. Igaz, hogy ez 60 évvel ezelőtt volt, de történelmi léptékben ez nem tűnik olyan soknak, a tridenti zsinatnak a gyümölcsei is hosszú idő alatt értek be. Kíváncsi lennék, hogy a II. Vatikáni Zsinatnak a 16 dokumentumát – amely azért nem olyan rengeteg – hányan olvasták végig. Valószínűleg sajnos nem sokan. Pedig sok olyan dolog van, amelyet ma a zsinatra hivatkozva állítanak egyesek, pedig annak dokumentumaiban szó sincsen róla. Személy szerint fontosnak gondolom,, hogy vegyük komolyan a zsinatot, mert az a Szentlélektől sugalmazott, az Ő ajándéka.
Fontosnak érzem, hogy ne egy olyan korszellemet képviseljünk a szinóduson, amely a kétezer éves történelmünkkel nehezen vagy egyáltalán nem összeegyeztethető.
Mekkora külső nyomás van az Egyházon a szinódus kapcsán?
Nem tudom megítélni, de azt látom, hogy a különböző megfogalmazásokban vannak olyan elemek, amelyek nem a katolikus hagyományból fakadnak, hanem a korszellemből. Természetesen a korszellemben is lehet olyan dolog, amely összeegyeztethető a tiszta hitünkkel és egy pozitív kihívást jelent a számunkra, de csak ezeket szabad beépíteni.
Az elmúlt években a plébániák, a közösségek átbeszélték azokat a felvetéseket, problémákat, amelyek az Egyházat érintik. Melyek azok a témák, amelyek leggyakrabban foglalkoztatják a magyar római katolikusokat?
Hasonló helyzetben vagyunk, mint általában a régióban lévő országok. Annak ellenére, hogy Magyarországon a jogrend nagyjából összeegyeztethető a keresztény értékrenddel, számtalan olyan hatás éri a társadalmat – például a közösségi média felületein –, amely sok kérdést felvet. A nagy kérdés az, hogy egy ilyen világban hogyan tudjuk a katolikus hitünket úgy megélni, hogy az teljes és vonzó legyen mások számára. Egy szinódus – de még egy zsinat sem – nem oldja meg az Egyház problémáit, csak irányokat fogalmaz meg. A mindennapi életben nekünk kell megélni a hitünket és az értékeinket – a munkahelyen, a családban, a közlekedési eszközökön. Kaphatunk ugyan javaslatokat, de a tetteket nekünk kell végrehajtani. Egy szinódus maximum annyit tud tenni, hogy a meglévő kihívásainkra rávilágít, de ettől még változtatni nekünk kell. Amit viszont nagyon fontos leszögezni, hogy mi az, amin nem szabad semmiképpen sem változtatni.
Min nem szabad változtatni?
Az Egyháznak azon a tanításán, ami Istentől kapott kinyilatkoztatás, hitletétemény. Kockázatos, ha összekeverünk lelkipásztori vagy világi dolgokkal kapcsolatos hozzáállást hitbeli, lényegi tartalommal, amelyeket nem lehet megváltoztatni. Akik nincsenek ezzel tisztában, azok könnyen össze tudják ezt a kettőt keverni, és ezért olyan hitbeli tartalmakat változtatnának meg, amelyek megváltoztatására nincsen lehetőség. Ebben nagyon következetesnek kell maradnunk, még ha a jó szándék is vezet valakit: az Istentől kapott kinyilatkoztatás megváltoztathatatlan.
Fotó: Katona Flóra
Hogy lehet egyszerre vonzónak lenni és hűnek maradni a kétezer éves tanításhoz, ha az a világ szemében nem vonzó?
Csak úgy lehetséges, ha az Istennel élő a kapcsolatunk. Ez imádság nélkül nem megy. Azok a plébániák és közösségek tudtak megújulni, ahol az imaháttér ott volt folyamatosan. Istennel való élő kapcsolat nélkül nem tudunk katolikusok maradni. A hitünk nem pusztán tanok összessége, hanem élő valóság az Istennel: Vele találkozunk a szentségekben, Tőle kapjuk a kegyelmet.
A Szemlélek megosztotta az Ön nyilvános e-mail-címét a szinódus kapcsán, arra buzdította az olvasóit, hogy írjanak az Egyház megújulására vonatkozó javaslatokat. Hogyan fogadta ezt a típusú buzdítást?
Én ennek a következményeivel találkoztam csak, jó néhányan írtak azóta e-mailt, de bevallom őszintén, hogy a nagy részét még nem válaszoltam meg a rengeteg elfoglaltság miatt. Nekem nincsen külön titkárságom, aki ezeket a leveleket kezeli, én magam olvasom és válaszolok az ide beérkező üzenetekre. A nagy részét elolvastam, még ha nem is válaszoltam rájuk. Mindenképpen gazdagították ezek a levelek a benyomásaimat.
Három olyan téma is terítékre kerül valószínűleg a szinóduson, amelyeket a progresszív irányzat nagy erővel támogat: a cölibátus, az LMBTQ-kérdés és a nők papi rendbe való bevonása. Kezdjük az elsővel, mi a helyzet a cölibátussal?
A cölibátus Jézus Krisztusnak az életformájára megy vissza. A katolikus pap Jézus Krisztus papságában részesül. Nem a semmiben van a papsága, hanem Jézus személyéhez kötődik és az Ő főpapi méltóságához, annak egyfajta folytatása. Az Egyházon belül ez egy vitathatatlan érték, kérdésként itt az merülhet fel, hogy ez minden pap számára kötelező vagy legyen választható? A nyugati latin hagyomány szerint ez minden pap számára kötelező, még ha ennek megvalósulása a történelemben nehézségekbe is ütközött sokszor. Ha azt vesszük, hogy 600 évvel ezelőtt a konstanzi zsinaton is felmerült már a kérdés és akkor sem tették választhatóvá, akkor ez egy közel sem olyan újkeletű felvetés, mint amit sokan gondolnak. Sokan azt terjesztik tévesen, hogy ez valami olyan kérdés, amely a 21. században merült fel először. Az emberi problémák nem annyira újak, mint amennyire a történelmet sajnos egyre kevésbé ismerők gondolják. Nem tudom megmondani, hogy változni fog-e a cölibátus előírása, de a pápa ezen változtathat. Amit le kell szögezni, hogy a papok nem nősülhetnek a keleti hagyományban sem, csak nős embereket is szentelhetnek pappá. Ha egy görögkatolikus pap megözvegyül, nem nősülhet újra.
Nők szerepe az Egyházban – változhat?
Ezt a kérdést kicsit általánosabb összefüggésbe helyezném. Nagyon fontos és jogos igény, hogy a nők egyenjogúak legyenek a férfiakkal, például a munkabért tekintve és más szempontok szerint is. De nagy kockázatnak tartom a nők megbecsülése szempontjából is, ha az egyenjogúságot összekeverjük az egyformasággal. A nő a nő, a férfi a férfi, Isten férfinak és nőnek teremtett minket– ez a valóság. Egyes sportversenyek is bizonyítják, ahol olyan férfiak is indulhatnak, akik jogi értelemben nőnek számítanak, de látszik, hogy nem azonos kategóriát képviselnek, könnyedén nyernek. Van különbség a férfiak és a nők között, de ez nem méltóságbeli. Mások vagyunk, a hitünk szerint egymást kiegészítő valóság, a házasságban élők meg is élik ezt a különbözőségeken alapuló egységet. Sok szép házasságot ismerek, de könnyűt egyet sem, tehát egymással az egységet megélni komoly feladat, hivatás.
Egyetértek azzal, hogy az Egyházon belül is tartsuk tiszteletben az egyenjogúságot, nézzük meg, hogy ha ez valahol sérül.
Tehát a nőknek a papi rendbe való bevonását nem támogatja Ön sem.
Ez nem lehet kérdés, Ferenc pápa szerint is ez egy véglegesen lezárt téma. Szent II. János Pál pápa adta ki azt a dokumentumot, amely ezt a kérdést de facto lezárta. Ez nemcsak hagyomány, hanem egy Istentől kapott kinyilatkoztatás. Jézus Krisztus egyetlen nőt sem választott az apostolai közé, mert ő ezt így akarta. Ha pedig ő így cselekedett, akkor nekünk követnünk kell. Nem arról van szó, hogy a nők ne lennének megbecsülve, hanem egész egyszerűen más a feladatuk az üdvtörténetben, mint a férfiaknak. Ne felejtsük el, hogy Szűz Mária személyében a legtökéletesebb teremtmény egy nő.
LMBTQ-kérdés: látható, hogy a német katolikus egyházat mennyire megosztotta ez a téma, és nehéz nem észrevenni az ezzel kapcsolatos kívülről érkező nyomást. Változhat-e az Egyház álláspontja ebben a kérdésben?
A katolikus egyháznak teljesen világos a tanítása ebben a kérdésben. Nekünk is van identitásunk, mégpedig katolikus identitásunk van. Ha bárki szabad társadalomról beszél, ahol van lelkiismereti és vallásszabadság, akkor mi katolikusok joggal kérhetjük, hogy a mi identitásunkat is tartsák tiszteletben. Mi a más értékrendű embereket nem bántjuk azzal, hogy nekünk más az értékrendünk. Sőt, a katolikus egyház vallja, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság a legalapvetőbb emberi jog.
A probléma azzal van, amikor bennünket akarnak megváltoztatni, ránk akarnak erőltetni tőlünk teljesen idegen gondolkodásmódot.
Ez azt jelenti, hogy nem tartják tiszteletben a hitünket, hanem erővel meg akarják változtatni. Nem hiszem, hogy ez jó irányba vezetne.
A konzervatív és a progresszív irány is mintha tartana a szinódustól: előbbi a tanítással ellentétes változásoktól fél, utóbbi pedig attól, hogy túl nagy reményt táplált a változást követelő emberekben. Ön is így látja?
A katolikusságunk önmagában véve is egyfajta értékrendet jelent. Én abban bízom, hogy a szinóduson részt vevők hívő katolikusok, és az ebből fakadó értékrendet mindannyian meg tudjuk élni.
Születésnappal kezdtük, zárjuk keretbe a beszélgetést: mit szeretne, mit kívánjunk Önnek az ünnep kapcsán?
Egyetlen dologra van szükségem, hogy a saját hivatásomat, amelyet Istentől kaptam, minél jobban és becsületesebben megvalósítsam. A püspöki hivatás nem önmagában áll, hanem egy hatalmas közösség egyik tagja vagyok. Ez a közösség akkor működik jól, ha a tagok imáikban hordozzák egymást, ez a lelki alap elengedhetetlen. Minden ilyen lelki hordozást megköszönök, erre, mint mindenkinek, nekem is nagy szükségem van.
Martí Zoltán
hirdetés
