„A Tanya hatvanadik évfordulójára jöttünk össze ünnepelni, emlékezni és hálát adni az alapítóknak, akik létrehoztak mindent, amit ma élvezünk és értékelünk. Ma is szükségünk van egy helyre ahol összejöhetünk, ahol ápolhatjuk nemzeti hovatartozásunkat, hagyományainkat és szokásainkat. Szükségünk van egy helyre, ami igazán a mienk, ami pótolja az óhazát, és ami minden hozzánk jóindulattal közeledő honfitársunkat szívesen befogad. Ma is hiszünk azokban az elvekben, amelyre ez a szerveztet épült, és amihez továbbra is ragaszkodunk kell, hogy fennmaradjunk. A tagságnak azt kell nézni, mit tud adni a Magyar Tanyának, nem pedig azt, hogy lehet ezt a helyet kihasználni.” Így kezdődik Lengyel László beszéde, amely a hatvanadik évfordulót ünneplő eseményen hangzott el a Magyar Tanyán. Beszélgetés Lengyel Lászlóval, feleségével Marikával és lányukkal Emíilával.
Fenti beszédedben ismertetted a Tanyát alapító egyesület történetét is. Milyen volt a kezdet?
Lengyel László: Az alakulás időpontja 1961. november 4. volt Philadelphiában, az eseményen 67 fő ’56-os menekült vett részt, a forradalom leverésének ötödik évfordulója alkalmából. A legtöbb menekültnek akkorra már volt családja vagy éppen kezdtek családot alapítani. Az alapítók létrehoztak egy nonprofit szervezetet, és részvényeket jegyeztek a terület megvételére, de nem sok fogalmuk volt a fenntartásról, így azt a befolyt összeget, aminek alaptőkének kellett volna lennie, működtetésre fordították. Jelképes, 2 dolláros tagdíjat szedtek, a kiadásoktól függetlenül, és ez bizonyos mértékben ma is így van: a tagdíjak az éves kiadások harmadát sem fedezik. Bár a szervezeti szabályzat kötelezi a vezetőséget, hogy a tagság között egyenlő arányban ossza meg az éves kiadásokat, ezt az elmúlt több mint 60 év alatt a vezetőség egyszer sem hajtotta végre. Ugyanis nem az volt az elsődleges, jön-e be pénz a részvényekből, hanem az: aki részvényes, sokkal inkább sajátjának érzi a helyet. Az első elnökünk Dr. Bódi Tibor volt két évig, őt követte Machán Tibor egy évig, majd Szodfridt József, aki 80 éves korában bekövetkezett haláláig, majdnem 40 évig viselte ezt a tisztséget. Utána következett Remetei Alajos, majd én hét-hét évig, majd Veres Erzsébet négy éve után most az öcsém az elnök, én az alelnök. Idén az igazgatóság húsz főből áll, elnök, alelnök, titkár, pénztáros, magyar jegyző, angol jegyző, és 14 igazgató, akik a tagság 10-10 százalékát képviselik. Ez a létszám eredetileg szépen nőtt, de mára már sajnos csökkent, mert nagyon sok alapító már nincs köztünk. Én ’71-ben, 21 évesen lettem igazgató.
Annyira fiatalon? Vagy ez általános volt akkoriban? És mi a helyzet most?
Lengyel László: Az alapszabály szerint 18 éves kortól lehet szavazni és vezető tisztségeket is viselni. Akkoriban részt vettek a vezetésben más fiatalok is, de nem mindenki maradt, én viszont azóta benne vagyok az igazgatóságban. Az elmúlt 52 év alatt voltam igazgató, titkár, alelnök, elnök – már voltam minden, csak pénztáros nem. Volt, amikor nem volt olyan könnyű részt venni az igazgatóságban, vezetőségben, például amikor két évig távol, Houstonban dolgoztam, de amikor itt kellett lenni, akkor mindig eljöttem onnan is. Amikor tíz évig Pittsburgh-ben dolgoztam és laktam, éppen akkor voltam elnök, így a gyűlésekre iderepültem vagy vezettem; elég sok időm ráment az utazásra. Minden évben van egy közgyűlés és egy választás. Azon kívül évi 4-5 igazgatósági gyűlés, attól függ, mi történik és milyen döntésekre, alapszabály-módosításokra van szükség. 2012-ben, 62 éves koromban nyugdíjba mentem, és akkor ideköltöztünk egy, a Tanyától pár percre lévő házba, – de nem a Tanya miat, nem mindig jó ugyanis, ha az ember túl közel lakik, mert akkor bármikor ugrasztható. A környéket már régen ismertük, én a szüleimmel kezdtem idejárni a kezdetektől. Az induláskor 11 éves voltam, és azóta itt vagyok. A Tanya nélkül is ideköltöztünk volna. Amikor összeházasodtunk Marikával, távolabb laktunk, de akkoriban is idejártunk.
Tagokat nem nehéz szerezni, sok a jelentkező, de olyat, aki magáénak érzi a helyet és úgy is kezeli, abból kevesebb van. Most 110-120 a tagság létszáma, de egy tag egy családot jelent, úgyhogy több mint kétszázan vagyunk, ha csak a felnőtteket számoljuk.
hirdetésItt valaha magyar iskola és cserkészet is volt, pedig sosem éltek errefelé tömbben magyarok…
Lengyel László: Igen, erről Vörös Katalin és a Pigniczky család tudna sokat mesélni, ők vezeték annak idején az itteni cserkészetet, de sajnos megszűnt a ’90-es években. A Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCsSz) nagyon ügyesen megköveteli azt, hogy akárki nem lehet cserkész csak azért, mert feltesz egy nyakkendőt, ahhoz magyarul is tudnia kell. A magyar iskola a cserkészettel párhuzamosan működött és szűnt meg, hiszen ugyanazok a gyerekek jártak mindkettőbe.
Lengyel Marika: Én óvónő voltam a magyar óvodában a Tanyán, akkoriban 12 kisgyerek is járt ide; nagyjából mindegyik beszélt magyarul annyira, hogy megértettek mindent. Két évig jártak hozzánk, amíg nem lettek iskoláskorúak. De akkorra már sokaknak annyi minden más dolguk volt, hogy nem értek rá a magyar iskolába jönni.
Lengyel Emília: Itt nőttem fel, nekem ez az otthonom. Itt cserkészkedtem, itt jártam magyar iskolába. Minden hétvégén itt voltunk, pláne nyáron. Pigniczky Esztivel és Rékával testvérekként nőttünk fel. Ők most is aktívak. A fillmore-i Sík Sándor Cserkészparkban (New York állam) az éves vezetőképző tábor kiscserkész segédtiszti altáborában szoktam kiképzőként részt venni, és a kis őrsvezető képzésen is tartok kiképző előadásokat. De idén nem oda mentem, hanem részt vettem a németországi VK-táborban, annak Dobó altáborában. Előtte Európában nyaraltam, aztán rokonokat látogattam Magyarországon – ezt minden évben megteszem.
Mielőtt belemegyünk a Tanya épületeinek történetébe, meséljetek a saját életetekről.
Lengyel Marika: A szüleim 1948-ban jöttek Amerikába. A háború végén Németországban apám katonatisztként amerikai fogságba került. Próbáltak kihozni engem is ’53-ban, amikor amerikai állampolgárok lettek, de a magyar kormány nem engedett ki. Így ’56-ban a nagynéném menekített ki a szüleimhez, 13 éves koromban. Amikor szüleim Budapestről menekültek Nyugat felé, az ablakok ki voltak lőve a vonaton. Én 15 hónapos voltam és tüdőgyulladásom volt. Amikor arra vezetett az út, ahol dédnagyanyám lakott, letettek nála, ők mentek tovább. Amikor nagynénémmel később kijöttünk, ő egy évig lakott a szüleimnél, utána eljött Philadelphiába, önállóan megállta a helyét, és amikor én férjhez mentem, beköltözött hozzánk, velünk lakott harminc évig. Hogy milyen volt 13 évesen ide kijönni? Rettentő rossz. Mindenki hiányzott. A szüleim egy farmon laktak, apám mérnök volt, de szeretett a farmon élni, kint a szabadban tenni-venni; szarvasmarhákat is neveltek. Én viszont egyedül éreztem magam, és mivel éppen kamaszkorban voltam, sosem tudtunk igazán összemelegedni. Így elmentem egy magániskolába, Kentuckyba, ott fejeztem be a gimnáziumot, utána meg eljöttem Philadelphiába a nagynénémhez. A találkozásunk Lacival vicces történet. Élt itt a közelben egy hentes, aki disznókat nevelt, sokan odajártak a Tanyáról is húst meg egyebeket venni. Lacival akkor találkoztunk, amikor befogtak, hogy segítsek a húst és a zsírt feldolgozni. Ez ötszáz méterree volt onnan, ahol most lakunk; ezért volt fontos nekem, hogy ide visszajöjjünk. Én akkor kezdtem a Tanyára járni, miután összeházasodtunk. Azóta én is hazajárok ide.
Vagyis akkor és itt találtál végre otthonra. És te, Laci, hogyan kerültél ki Amerikába?
Lengyel László: Apám részt vett a forradalomban, és a szomszéd szólt neki, hogy keresik. Innen nem messze, Pottstownba kerültünk, apám nagynénje lakott ott, ő szponzorált bennünket, én pedig az ottani katolikus iskola második osztályába kerültem. Az angolt egyáltalán nem beszéltem, de könnyen és gyorsan megszoktam. 1961-ben volt a Tanyán az első cserkésztábor, azon már részt vettem.
Emi, ahogy említetted, te itt nőttél fel. És a cserkészek között. Mit jelent neked a cserkészet és mivel foglalkozol még?
Lengyel Emília: A cserkészet egy életmód, teli örömteli dolgokkal. Az én alaptermészetem szerint is mindig vidám vagyok, szeretem az embereket és gyerekeket is. Negatív dolgok is vannak az életben és a cserkészetben is, de én mindig a pozitívat nézem Egyébként tanár vagyok, már 35 éve. Negyedik osztályt tanítottam 16 évig, utána két évet az egyetemen professzorként. A gimnáziumban 16 évig dolgoztam, és most két éve a középiskolában olyan gyerekekkel foglalkozom, akiknek olvasási problémái vannak. Nagyon szeretek tanítani. Jó pár éve az egyik cserkésztáborban elkezdtem fényképezni, utána föltettem a képeket a közösségi oldalra, és mindenkinek tetszett. Így kezdődött és azóta szinte minden jelentős cserkésztáborban ott vagyok és fényképezek. Mindenkit ismerek, engem is mindenki ismer, és mindig nyakamban lóg a fényképezőgép. A gyerekek egyből mosolyogni kezdenek, amikor meglátnak, mert tudják: jön a fényképezés. A szülők is szeretik látni, hogy a táborban minden rendben a gyerekeikkel, és jól érzik magukat.
Említetted, hogy minden évben jársz Magyarországra. Oda is hazajársz?
Lengyel Emília: Igen! Engem a szüleim magyarnak neveltek. Ehhez jött a cserkészet meg a magyar iskola. Magyarnak érzem magam, és amikor Magyarországra utazom, akkor hazamegyek. Az amerikai iskolában is, ahol tanítok, mindenki tudja, hogy magyar és cserkész vagyok. Benne van a szívemben mindkettő. Hat-hét éves voltam, amikor Ida néném először Magyarországra vitt, három hétre. Azóta minden évben mentem szüleimmel és az öcsémmel, Lackóval; amióta felnőttem, azóta egyedül vagy anyuval.
Hogy nézett ki eredetileg ez a terület?
Lengyel László: Eredetileg egy düledezőfélben lévő ház és pajta volt itt, lyukas tetőkkel. Nem volt WC, víz, fűtés, tűzhely, csak egy nagyon gyenge villanyhálózat. A háznak nem volt alapja, a falak kifele dőltek, a közepe meg volt süllyedve. Nem voltak utak, a mostani tó helyén mocsár volt. Az asszonyok kezdetleges, szinte ősi körülmények között, kinti tűzhelyen főztek, amihez a forrásból kellett vizet hozni; abból van több is a Tanyán. A ház épületét föltámasztották és alatta kiásták; ott van most a konyha és az ebédlő. Az öreg házat megtoldották egy táncteremmel, nyolc vendégszobával, parkolóhelyekkel, garázzsal. A medence 1972-ben készült el, mert a családoknak kellett egy hely, ahol lehet fürödni is. Először kialakították a tavat, annak partján volt egy homokos rész, az lett a strand. Jóska úgy ásta ki a tavat, hogy egy öreg tankot alakított át buldózernek. A tó formája a régi Magyarországot idézte. Idővel azonban egyre több farmer használt vegyszereket, ezek bekerültek a talajvízbe és felbukkantak a tóban. Amikor a vízminőség már nem volt megfelelő, megépítettük a medencét.
Lengyel Marika: Nappal dolgoztak, este táncoltak. A Falbontó nevű zenekar zenélt nekik, amikor besötétedett, az asszonyok készítették vacsorát, utána hajnalig táncoltak. Ez volt minden szombaton, vasárnap megint dolgoztak. Közben hazamentek, mert itt nem volt hol aludniuk. Az épület eredetileg szállodának volt tervezve. De télen nem nagyon alkalmas a használatra, messze van a főúttól, úgyhogy november végén, mielőtt bejön a keményebb tél, ezt az épületet és a medencét lezárjuk, és átvonulunk a másik klubházba. Április-május táján pedig onnan visszaköltözünk ide. Emiatt itt is kellett egy táncterem, így lett ez a Katalin-terem. Az első Katalin-bálunkkal nyitottuk meg.
Lengyel Emília: A rengeteg virág, amit az épület körül és a park területén lehet látni, mind anyu keze munkája. Pláne, tavasszal, nyáron, és ősszel, mindenki élvezi a virágos kerteket. Én 15 éve tervezem, összeállítom, és levezettem a nemzeti ünnepélyeket és megemlékezéseket amit a környékbeli igazi magyarok értékelnek.
Lengyel Marika: A medence építésével párhuzamosan kezdődött a kemping kialakítása. Először itt táboroztak, a második réten. Volt, aki felhúzott egy kis házat; volt, aki csinált fából egy alapzatot magának és arra tette a sátrat. Esténként nagy tábortüzet raktak, ott boroztak, nótáztak, beszélgettek – ezzel megvolt nekik az az otthoni érzés. Később a hegyoldalban is kialakítottak kempingező helyeket. A halászcsárda úgy épült, hogy néhány lelkes halász nagyon akart egy halászcsárdát. Ez az újabb épület felépülése előtt történt. Sátorozáskor kellett nekik egy fedett gyülekezőhely, hát megépítették. Van ott egy nagy tűzhely, ahol volt, hogy egy egész disznót is megsütöttünk.
Lengyel László: A jurta pedig úgy került ide, hogy a Smithsonian Institute ’67 óta minden évben megrendezi Washington DC-ben a „Folklife Festivalt”; 2013-ban pedig Magyarország volt a díszvendég. Akkor a kiállításra küldtek több faépületet, amiket a fesztivál végén a KMCsSz-nek ajándékoztak, így majdnem minden Fillmore-ba került, ahol föl is állították őket, kivéve ezt a jurtát. Pár évig a földön feküdt, ette a szú meg a hangyák. Teherautóval mentünk érte és megszerveztük a helybéliekkel, hogy segítsenek a nagy hóban felpakolni. Itt szétszortíroztuk és a fénykép alapján újra összeraktuk.
Szakrális helynek tűnik; itt szoktak misézni?
Lengyel László: Nem, a tó melletti emlékműnél van egy oltár, ami négy-öt éve került ide, az allentowni Szent István templomból, amely nem messze van innen. Pennsylvaniában Bethlehem környékén voltak nagy vasgyárak, a 20. század elején sok magyar dolgozott és lakott arrafelé, akik több templomot is felépítettek. A nyolc évvel ezelőtti nagy templombezárási hullámmal együtt sajnos ezt az allentowni Szent István magyar templomot is bezárták, és az olasz márványból készült oltárt kitették a parkolóhelyre, hogy elássák. Az ottani magyar hívők szóltak nekem erről, kérve, hogy próbáljuk megmenteni. A megyéspüspök megadta az engedélyt, hogy elhozzuk és misét is lehessen itt mondani. A Tanya igazgatósága pedig elfogadta, hogy elhozza és méltó helyre felállítja. Elhoztuk, építettünk föléje egy kis tetőt, kápolnát és oda behelyeztük az oltárt az ’56-os emlékmű mellé.
Hányan jártak, járnak ide és honnan?
Lengyel László: A nagyobb eseményeken akár százan, a kisebbeken harminc-negyven fő jelenik meg, de korábban volt, amikor 300-400-an is voltak. A Magyar Napon, amit ’83-óta minden évben megtartunk; volt, hogy ezer résztvevő is megjelent. A korosztály vegyes, bár főleg az idősek kötődnek ide, de azért jönnek fiatalabbak is; igaz, új ideákkal: egyesek azt hiszik, a pénz a fán nő és mindent meg lehet valósítani pénz nélkül is. Csak néhány szám: a 30 ezer dollárból épült medencét 90 ezer dollárból újítottuk fel.
Lengyel Emília: A nemzeti ünnepségekre a washingtoni nagykövetségről jöttek az ünnepi szónokok: dr. Szemerkényi Réka volt nagykövet, valamint dr. Szakács Imre és dr. Kumin Ferenc volt főkonzulok. Dr. Szemerkényi Réka kezdeményezte az apám kitüntetését, amit a 2018. május 4-i tiszteletbeli vacsorán a következő szavakkal fogadtam: „Szeretném megköszöni a Magyar Köztársaság Elnöknek, Áder Jánosnak ezt a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést és mindazoknak, akik jelölték, támogatták és átadták ezt a tiszteletet Apunak. Gondolva azokra, akik a Magyar Tanyát alapították, szüleimre és családomra, mert ők megadták a példát, alapot és bátorítást, hogy az egyesületet bevezessük a jövőbe.”
Lengyel Marika: A régi időkben voltak itt nagyon értékes irodalmi estek is. Majdnem minden író és művész, aki az emigrációban élt vagy ide látogatott ’56 után megfordult nálunk: vendégünk volt Fürj Lajos, Wass Albert, Tamási Áron, Claire Kennett, Szörényi Éva, és sokan mások. Tollas Tibor nagyon kedvelt vendégünk volt mindig. Ilyen események már nincsenek, de helyette jönnek Magyarországról művészek és néptáncosok. A környékbeli néptánc csoportok is gyakran vendégeink. Helyet adunk téli-nyári cserkésztáboroknak is. Sok hétvégi vendégünk van, akik nagyon szeretik a Tanyát. A gyerekek szabadon mozoghatnak. Mehetnek sétálni, játszani, focizni, röplabdázni, fürödni. A gyerekek tehát biztonságban vannak.
Végül beszéljünk pár szót a jövőről. Van utánpótlás?
Lengyel László: Amikor nyolcadik elnöki évemben voltam, nem tudtam, hány évem van még. Amíg tudom, csinálom, de próbáltam átadni. A munkahelyemen is kötelező volt az utánpótlás tervezés, belém nevelték a cégnél, és ugyanezt a gondolkodást hoztam ide az igazgatóságba is. Hosszú távon gondolkodom: azért nem vállaltam újra az elnökséget hét év után, hogy más is megtanulja, mi hol van és hogyan kell ezt az egyesületet vezetni – és azért, hogy így tanulják meg és ne úgy, hogy nincs senki, aki átadja. Ha nem vállalja senki más, akkor csak idő kérdése, mikor zárjuk be az ajtót. Lehet, hogy nem most, hanem csak öt év múlva, de ugyanott leszünk. Így vette át tőlem az elnökséget 2017-ben Veres Erzsébet. Tőle pedig az öcsém, aki nyolc évvel fiatalabb nálam, tehát majdnem egy másik generáció. És vannak még fiatalabbak, 30-40 évesek; az utóbbi években sikerült az átlagéletkort folyamatosan lecsökkenteni a 65 évről 50 év körülre, ami azért sokkal biztatóbb.
Antal-Ferencz Ildikó
hirdetés
