Forrai Tamás atya Budapesten született és nőtt fel, tanári pályára készült, és eddig három helyen szolgált: volt miskolci gimnáziumigazgató, budapesti tartományfőnök és hat éve torontói plébános. Magyarországon lett cserkész, állandó résztvevője a fillmore-i vezetőképző táboroknak is. Beszélgetés a kanadai magyarság és az ottani jezsuiták helyzetéről, saját szolgálata kihívásairól és lehetőségeiről.
Melyek voltak a magyarországi szolgálatod legfontosabb állomásai?
Budapesti vagyok, a második kerületben nőttem fel és jártam iskolába. Tanári pályára készültem, történelem-latin szakos tanár vagyok az ELTE-ről, az utolsó kommunizmus alatti generáció tagjaként. Az ELTE-vel párhuzamosan, világiként kezdtem el teológiát tanulni 1986-ban. Amire ’89 tavaszán végeztem, megszületett bennem a döntés a papság iránt. Negyedéves teológusként már a szemináriumban éltem meg a rendszerváltást. Akkoriban találkoztam a jezsuitákkal, és én is vágytam arra, hogy a papságot közösségben éljem meg, ezért beléptem a noviciátusba, az újrainduló szerzetesrendek közül a jezsuitákhoz. 1998-ban szenteltek pappá, azóta három helyen szolgáltam: Miskolcon, Budapesten és Torontóban. Tizenkét évig dolgoztam a miskolci gimnáziumunkban, a budapesti rendi központban pedig hat és fél évet.
hirdetés2017 szeptemberétől, tehát hat éve vagyok a torontói magyar egyházközség szolgálatában.
Kanadában volt egy erős jezsuita jelenlét, sőt, noviciátus is, igaz?
A diaszpóra papsága nagyon erős átalakulás alatt van, ez a lelkipásztori ellátást is meghatározza. Most esnek ki azok az utolsó idősebb lelkipásztorok, lelkészek, akik annak idején még politikai emigrációba menekültek. Ők nagyon nagy részben ’56-osok, vagy akár korábbiak. Ez egy nagyszámú és elkötelezett generáció. Az amerikai diaszpóra lelkipásztori szolgálata egyébként már az 1900-as évek elejére kialakult, míg a kanadai kivándorlás és politikai emigráció későbbi, nagyobb mértékben a második világháború után kezdődött és az ’56-os forradalom után erősödött meg. A kanadai lelkipásztorkodásban a jezsuita jelenlét nagyon erős volt a kezdetektől fogva, hiszen a kommunizmus miatt számtalan magyar jezsuitát is kimenekítettek otthonról. A magyar jezsuiták sokkal világosabban, korábban látták, hogy a rend otthon hosszú távon nem fog tudni működni a kommunizmus alatt. Azoknak, akiket fölszenteltek, elöljárói utasításra ott kellett maradniuk Magyarországon és fölkészülniük egy-egy földalatti egyházi szolgálatra, akik viszont a képzésük elején jártak és vállalták, azok külföldre menekültek. Köztük is volt egyfajta optimizmus, hogy tanuljanak kint, szentelődjenek föl, és ha majd „néhány év múlva” összeomlik a kommunizmus, akkor menjenek vissza és legyenek készek a szolgálatra. De ez sokkal hosszabb lett, mint öt év…
Mi változott a rendszerváltáskor?
Ekkor tört meg a diaszpóra létjogosultsága, identitása, amiből mindenki levonhatta a következtetést. Ráadásul nálunk, jezsuitáknál, különlegesség az, hogy a rendszerváltáskor megindult egy fordított misszió: vissza Magyarországra. Voltak olyan közösségek, például a Torontó melletti dohányvidéken, Courtlandon, ahol addigra olyan mértékű volt az asszimiláció, hogy egyszerűen elfogyott a magyarság. De voltak olyan helyek is, mint Montreal, Hamilton, Vancouver, London (Ontario állam), ahol a jezsuiták egyházmegyés papoknak adták át a szolgálatot. Ezek közül néhány helyszínen még egy-két papi generáció erejéig ment tovább a magyar nyelvű szolgálat, de aztán e közösségek is elfogytak, beolvadtak.
Torontó maradt meg egyedül a magyar jezsuita közösség számára, két dolog miatt. Létezett egy érzelmi elköteleződés: a torontói magyar katolikus közösség nagyon támogatóan fogadta be a jezsuitákat. Az egyik szempont tehát jezsuita szemszögből az volt, hogy ameddig itt van ez a nagyon elkötelezett generáció, addig szolgáljuk őket. A másik, hogy maradunk, amíg azt érezzük, hogy a magyar közösségnek valóban szüksége van ránk. Torontóban mind a kettő megvan. Csak érdekességképp: Montreálban a járvány alatt visszakönyörögték, hogy ott is szolgáljon jezsuita rendtárs, tehát most újra két helyen szolgálunk Kanadában, de ez csak egy hároméves átmeneti időszak. Az is új, hogy az engem megelőzően szolgáló Rigó Jenő után a második olyan magyar pap vagyok Torontóban, akinek nincsen emigrációs háttere. Így kezdem most a hetedik évemet.
Miért mondtál igent a tengerentúli szolgálatra?
Amikor befejeztem a magyarországi szolgálatomat, akkor az utódom megkérdezte, hogy egy kis pihenés után mik lennének azok a feladatok, amiket szívesen vállalnék. Elkezdtünk erről beszélgetni, és arra jutottam: annyira jó helyen vannak, értelmesek és szépek a magyar jezsuita szolgálatok, hogy tulajdonképpen bármelyiket el tudom képzelni a magam számára. Az az igazság, hogy eszembe se jutott ekkor, hogy Torontó is hozzánk tartozik, pedig korábban nagyon sokat jártam észak-amerikai körutakon. Iskolaigazgatóként próbáltam külföldi tapasztalatokat szerezni arról, mit is jelent a 21. században a jezsuita pedagógia. A provincia vezetőjeként pedig hivatalból évente voltam itt. Mégsem merült fel bennem, hogy itt szolgáljak, és ennek két oka volt. Az egyik ok, hogy korábbi látogatásaimból az az élmény maradt meg bennem, hogy az emberek itt mindig veszekednek. A másik ok pedig az volt, hogy közben már kaptam egy szívemhez közel álló feladatot szociális téren. Ennek háttere az, hogy budapesti hat évemben sok mindenben segítettem, de a szociális terület állt legközelebb hozzám: a magyar cigány integráció (elsősorban oktatási téren) és a menekültek integrációja. 2015-től, a migrációs válság után a magyar állam nagyszámú embernek adott letelepedési engedélyt, menekültstátuszt stb., de azzal nemigen foglalkozott, hogyan tudjuk őket tartósan segíteni. Tehát engem az érdekelt, mi segít egy valódi, mélyebb, közösségi integrációt.
Végül abban maradtunk, hogy ezeket a programokat fogom csinálni odahaza, emellett pedig elkezdek egy politológiai doktori iskolát, pont ebben a témában: mi az, ami egy modern társadalomban segíti a társadalmi integrációt. Kaptam erre egy csendes időszakot. Először egy trappista kolostorban voltam 2017 nagyböjti időszakában, ami teljes megnyugvást jelentett, utána pedig elutaztam Washington DC-be, a Georgetown Egyetemre, egy szabad olvasókurzusra azzal a kérdéssel: mi integrál a mai világban, mi nem, és hogy miért több a széthúzó erő. Miközben arra készültem, hogy megyek haza, június végén hívott a provinciális, hogy neki lenne egy kérése-kérdése… „Baj van Torontóban” – mondta, és arra gondolt, mégis ide kellene jönnöm, mint aki ismeri valamennyire a helyszínt és akinek megvan a szabadsága és mozgathatósága. Kértem tíz napot, nyeltem párat, próbáltam picikét átrendezni a soraimat, végül azt mondtam: ha erre van szükség, jövök. Hazautaztam, összecsomagoltam, visszajöttem. A tervezett politológiai tanulmányokat lemondtam.
Milyen értelemben volt baj Torontóban?
A Szent Erzsébet plébánia a Kárpát-medencén kívül a legnagyobb magyar katolikus közösség. Bár a koronavírus-járvány megütött minket is, egy stabil vasárnap majdnem 300 ember van a vasárnapi miséken. Ráadásul mi egy missziós központ is vagyunk: hit és kultúra, egy templom és egy művelődési ház egyszerre. A kulturális vonal része egy erős hétvégi magyar iskola, egy egyedülálló gimnázium, a cserkészet és a táncegyüttes, hogy csak a nagy csoportokat említsem. Mindez egy 40 éves, modern, nagyon jól használható és szerethető épületegyüttesben, az agglomeráció egyik legjobban elérhető pontján.
Nekünk így az is felelősségünk, hogy ez a lelki és kulturális központ megmaradhasson.
Sok szinten volt baj. Mint említettem, az észak-amerikai magyar diaszpóra és emigráció nagyon erős átalakulásban van, és ez mélyen érinti a pasztorációt.. Az egyik probléma a hatalmas generációs váltás. Az ’56-os nemzedéket, amely nagyon nagy mértékben, különösen hosszú ideig, 50-60 éven át rendkívül karakteresen meghatározta az emigrációt, és rengeteg mindent fölépített, most kísérjük el utolsó útjára. Amit problémának látok az én szűk perspektívámból, de lehet, hogy más is látja ezt: annak a nagyon nagy önbizalomnak, ami ott volt az ’56-os generációban, megvolt a hátulütője is: nem tudta sikeresen átadni a stafétát. Aktívan biztosan nem nagyon kereste az utódját, sőt, nagyon sokszor el is marta a következő generációkat. Az olyan ember, illetve közösség, akinek ilyen nagy az erőtudata, nem tud mit kezdeni saját gyengeségével, elmúlásával. Emiatt következett be a hirtelen összeomlás időszaka: a kimenő nagy generáció alatt több generáció hiányzik.
A második, ami nálunk mindenképpen kihívás volt, de nem csak nálunk az: az együttműködés hiánya. Sok-sok, kis széttöredezett szervezet létezik. Sokféle statisztika van; amit leggyakrabban látok, az a 40-50 ezres magyar jelenlét Torontóban és vonzáskörzetében. De a töredék töredéke az, aki aktívan bekapcsolódik a magyar közösségi életbe; attól függően, hogy milyen szinten érzi vagy mondja magát magyarnak is. Hat év után azért már ismerem az arcokat, és ha az összes közösséget és az átfedéseket is számba veszek, akkor azok száma, akik tényleg jelen vannak valamilyen folyamatossággal a magyar közösségi életben, nem több, mint ezerötszáz fő. Korábban, amikor lényegesen nagyobb volt a létszám és mindenki aktívabb volt, rengeteg fajta szerveződés, kulturális, korosztályos és egyházi csoport tudott kialakulni. Van egy katolikus plébánia, négy református közösség, egy evangélikus, két kisegyházi és egy erős baptista közösség; ezek mind láthatóak, de együttműködés igazán sosem alakult ki közöttük és a többi csoport között, pedig az lehetne az egyik legnagyobb erőforrásuk. Nálunk talán nem volt akkora politikai széttagoltság, mint sok amerikai város magyar közösségeiben, ahol ott voltak a háború előttiek, a háború utániak, az ’56-osok, a későbbi disszidensek és a rendszerváltás után érkezők. Nálunk az ’56-os jelenlét volt a meghatározó. Talán ők túl erősek voltak, mindenki magasan hordta az orrát: nekünk nincs szükségünk másokra, mi erősebbek vagyunk, mi nem foglalkozunk másokkal, a mi célunk a legfontosabb stb. De ezek a kezdeményezések gyakran öncélúvá, belterjessé váltak. Nem tudtak hordozni egy közös, fölöttük levő nagyobb célt. Ráadásul mindezt nagyon sokszor személyes rivalizálások is megnehezítették, és sokszor csak utólag derült ki, hogy ki honnan és miért szakadt ki…
Ha az ’56-os generáció itt ennyire erős volt, akkor nekik lehetett volna egy erősebb víziójuk a magyarságban való hosszú távú gondolkodásra, nem?
Talán igen, de ez a vízió hiányzott. Én történész vagyok, és valahol nagyon érdekes volt történeti szempontból megérteni a dolgokat. Amikor érkeztem, akkor volt a plébániánk alapításának 90 éves jubileuma. Akkor azt mondtam, hogy ez egy jó alkalom arra, hogy végiggondoljuk, mit tudunk tanulni történetünkből és mit kell újra gondolni. Sikerült összegyűjteni a korábbi eseményeket, tulajdonképpen egy idővonalat a 90 évre. Nagyon meglepődtem, amikor azt láttam: nagyjából a ’92-es év volt a vízválasztó. Addig folyamatosan épült minden az egyház körül, de akkor megtört minden szám, ami addig folyamatosan növekedett. Amiről beszélek, az a cserkészet, a magyar iskola és a templom hármas egysége. Addig folyamatos volt az építkezés, két-három évente biztosan létrejött valami új, például 1928-ben megalakult az egyházközség, 1929-ben érkezett az első állandó lelkész, közben egyre nagyobb kápolnát béreltek, 1944-ben megvásárolták az első saját templomot, öt évvel később elindula cserkészet. Később megalakult a Szent Erzsébet Magyar Iskola, új plébánia épület lett, 1985-ben templomot is építettek. De 1992-től egy-két éves különbséggel minden téren elindult egy visszaesési folyamat, különböző mértékben és változó sebességgel.
Én alapvetően a vízió hiányához kapcsolom a változást. Rendszerváltás előtt a vízió az volt, hogy utálják a kommunistákat. Volt egy közös ellenség, ami nagyjából összetartotta a magyarokat. ’89-90-ben megszűnt a közös ellenség – ebből látszik, hogy a közös ellenség nem építő, legfeljebb rövid távon tud adni egy gyors izomerőt, de nem tud közös célokat létrehozni. Korábban, a folyamatos építkezés során mindig volt valami célja a közösségnek, de a ’90-es évek második felétől már nem látunk célokat. És ha az nincs, akkor elkezd minden szétesni; a jó gazdaként való gondoskodás, a fenntartás figyelme is lankad: nem baj, hogy göcsörtös a parkoló; hozzászokunk, hogy eső esetén hova kell rakni a vödröt a templomba, ahelyett hogy kijavítanánk a beázás helyét. Azt érzem, közösségünk elvesztette ezeket a hosszabb távú víziókat, kisebb-nagyobb célokat, reményeket. De ez nem csak náluk kihívás. Nagyon könnyű hátradőlni.
Te messziről jött ember vagy… Elfogadták a te nézőpontodat?
Engem hamar elfogadtak, de a bajokról nehéz volt sokáig beszélni. Itt volt egy nagy beépített probléma: félelem a jövőtől. Ez az, amiről talán a legnehezebb beszélni a diaszpórában élőknek.
Én egyre inkább azt hallottam ki az itteniekből, hogy valami zsigeri félelem van bennük a jövőtől.
Mondok egy példát: nagyon jó egyháztanácsunk van. Különböző hátterűek, értelmesek és jól megvannak egymással. De csak most, a hatodik évem telén tudtunk arról beszélni, mit gondolnak arról, hogy öt év múlva milyen lesz a közösségünk? Egy év után sikerült eljutni egy spontán, nyílt és felszabadult beszélgetéshez, amikor elmondták, hogy attól félnek, sokkal kevesebben lesznek és nem tudják kontrollálni ezt a jövőt.
Még saját családjaink jövőjét se látjuk feltétlenül, nemhogy a közösségét…
Pontosan. Azt gondolom, ha ezt az ebből adódó félelmeket ki lehet mondani, mert akkor tudunk igazán elkezdeni gondolkozni. Én is félek dolgoktól. Például attól, amikor azt mondjuk: a diaszpóra reneszánsza van. Mert azt érzem, hogy ezzel a hurráoptimizmussal eltakarunk valamit: egy mélyebb valóságot. Ki kellene tudnunk mondani: a diaszpóra velejárója az asszimiláció. Ezért olyan lényeges a rendszerváltás időpontja. Mi, magyar jezsuiták, akkor levontuk a következtetést: most visszamegyünk Magyarországra. Tudom, nagyon nehéz ezt kimondani, hiszen az itt élő diaszpórának itt vannak a gyerekei, unokái, barátai. De akkor legalább azt mondjuk ki: az asszimilációról beszélni kell! Mindenki látja, hogy milyen erővel megy, mégis tabu téma.
Talán a cserkészet az, amelyik a legerősebben tartja a nyelvet a diaszpóra magyar kulturális, egyházi, közösségi programjai, nagy szervezetei közül. És ez rengeteg energiát jelent. De aki foglalkozik vele, éppen azért teszi, mert ezt felismeri. Ez egy abszolút valóság. Szerintem nagyon érdekes dolog, hogyan lehet bátran, félelem nélkül szembenézni azzal, hogy a diaszpóralét automatikusan maga után von egy nyelvi, kulturális asszimilációt. Egyre nagyobb a földrajzi szétszórtság; a mobilitás nagyon jellemző Észak-Amerikára: tömegek élnek máshol, mint ahol megszülettek, felnőttek, iskolába jártak. Ahogy egyre kevesebb tagból áll az új generáció, egyre nehezebb magyar házastársat találniuk, még ha szeretnének is, tehát egyre nagyobb eséllyel történik meg, hogy vegyes nyelvi és kulturális hátterű házasságok jönnek létre. Ez a realitás. Mi 2018-ban kisebb-nagyobb csoportokban, több ütemben elkezdtünk végre beszélni arról, hogyan látjuk a közösséget, mi az erősségünk, mi a gyengeségünk, mit tudunk tanulni a történelemből, milyen feladatok vannak most előttünk. És ez akkor elég sok tennivalót adott nekünk.
Konkrétan mi az, amit a következő évekre kitaláltatok?
Ami akkor megfogalmazódott, és ami azóta is mindig „aha-élményt” nyújt: igen, kevesebben leszünk, de hisszük azt, hogy nem fog minden összeomlani, mert ugyan kevesebben leszünk, de talán egy egészségesebb korfa tud kialakulni és stabilizálódni. Létre tudunk hozni egy kisebb, de valódibb közösséget, ahol mindenki otthon van és mindenkinek talál magának szolgálat. Ahol mindenki meg tudja érteni: csak úgy tudunk továbbmenni, ha mindenki valami picit hozzátesz az egészhez. Ha jobban tudunk figyelni a generációk közötti programokra; ha valóban prioritást tud élvezni a fiatalokat támogatása figyelemben, anyagi forrásokban. És ha ki tudunk alakítani egy nagyobb együttműködést. Ezekkel talán semmi újat nem mondtam. Mi még egyet kimondtunk, ami talán következik az előzőkből: szeretnénk előrébb is tekinteni. Habár nagyon nehéz előre tervezni, de amennyire emberileg lehet látni, tudjuk, hogy egy viszonylag belátható időn belül el fogunk érni egy olyan időszakhoz, ahol egyértelműen lesz igény magyar katolikus közösségre, magyar iskolára, magyar cserkészetre, viszont az anyagi erőforrások már nem lesznek adottak mindehhez, mert a közösség már túl pici hozzá.
A kisebb, de valódibb közösség gondolatát Ferenc pápától is hallhattuk a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alatt. De vajon fenntartható-e egy ilyen közösség?
Ez sok mindentől függ. Hadd hozzak be még egy félelem-faktort, ami szerintem nagyon érdekes és sok helyen létezik: amikor elkezdi a közösség észrevenni, hogy kevesebb az anyagi forrás, elindul a megszorítások ördögi köre. Minél inkább szorítjuk, annál kevésbé él. Ez persze nemcsak nálunk, jó pár más helyen is probléma. És az is nagyon érdekes, hogy a sokféle félelem közül talán az anyagi félelem, amiről a legőszintébben lehet beszélni itt Észak-Amerikában. Viszont itt is félrevisz a félelem, mert én még nem láttam olyan katolikus közösséget, amit azért kellett bezárni, mert nem volt elég anyagi forrás. Olyat viszont láttam, hogy elfogytak az emberek, vagy a hit, vagy mindkettő. De az anyagi kérdések sosem voltak igazán súlyosak. Tehát azt gondolom, a közösségre, az emberi tényezőre érdemes fókuszálni. Ezért én átfordítottam teljesen a logikát: azt mondtam, nem kérünk bérleti díjat egymástól. Ha tud, adjon adományt és annyit, amennyit tud. És kimondjuk azt is, hogy fönn kell tartani az épületet, mi transzparensen megmutatjuk, mire mennyit költünk, ezt támogassátok. És azt érzem, ez a fajta világos beszéd segít. Miközben mégsem minden a pénzről szól, az emberek nagylelkűbbé váltak. Tehát tulajdonképpen sokkal inkább önfenntartók vagyunk most, mint voltunk néhány éve.
De azért itt van egy kérdőjel is: mit kezdünk azzal a helyzettel, hogy sok embert veszítünk a nyelvi asszimiláció miatt is. Az egyik válasz, amiért én nagyon hálás vagyok: a magyar iskola, cserkészet, néptánc nyelvi szempontból nagyon jól kiegészíti, sőt erősíti egymást. A néptáncnál, ahol a tánc a fontos, egymás között angolul magyarázzák, és ott semmilyen formában nem kizáró az, hogy valaki angol nyelvűként táncoljon, de a cserkészetnél alapfeltétel a magyar nyelvtudás. A magyar iskola pedig a kettő között áll. Ez önmagában nagy lehetőség. De más a helyzet a lelkipásztori szolgálatban, ahol van egy jó bérmálkozásra készülő csoport, viszont nem beszélnek elég jól magyarul, ezért két-három alkalom után azt mondtam, váltsunk át angolra. Konyhanyelven beszélik a magyart, és amikor mélyebbre megyünk, nem tudják magukat kifejezni. A szülők nem háborodtak fel, megértették. Az a fiatal, aki itt kezd iskolába járni, angol nyelvűvé válik – ez egyértelmű; a kérdés az: a második nyelvet, a magyart, milyen szinten tudja megtanulni, megtartani?
Abban viszont már elég nagy különbségek vannak… Mi következik mindebből?
Mi kimondtuk: a mi plébániai közösségünk jövőképébe belefér, bele kell illeszteni azt, hogy kezdjünk el kétnyelvűségben gondolkozni. Ez egy nagy falat volt. Hozzánk 150 kilométeres körzetből jönnek az emberek, viszont mellettünk a szomszédságban nem lakik több magyar, mint bárhol máshol Torontóban. Nagyon jó helyen vagyunk, de messziről jönnek hozzánk. Ezért az elmúlt 20 évben a hétköznapi misék már csak angolul mentek. Mert közben kialakult egy olyan szomszédos, nem magyar katolikus közösség, aki megszerette ezt a templomot. Ezért az alapvíziónk az lett, hogy rájuk építve kezdjünk el kialakítani egy olyan párhuzamos szolgálatot, ahova be tudnak kapcsolódni azok a családok, ahol a nyelv már meggyengült és azok is, akik vegyes házasságban élnek. Vasárnap a kilenc órai angol nyelvű, a tizenegy órai magyar nyelvű mise, és közte van egy találkozási felület. És a magyar mise után mindig van valamilyen kulturális közösségi program is, és ha akar, a nem magyar nyelvű hívő itt tud maradni arra is.
Azon gondolkodom: te pont jókor jöttél vagy te voltál nagyon tudatos, vagy mindkettő?
Jó időben érkeztem. A generációváltás idején, amikor még tudtam építeni a nagy öregekre, de már szabad volt az út a fiatalok számára is!
Akkor mindkettő, hiszen a tudatosságról volt szó mindeddig. Milyen hosszú egy ideális szolgálat nálatok?
A 101 éves atya elődöm 40 évig szolgált. Ő vezényelte le a templom-költözést, nagyon ügyes atyafiguraként; viszont beragadt ebbe a szerepbe. Szerintem a 7-8-10 év a szerencsés időtartam, amikor mindent bele tudunk tenni, utána már kevésbé vesszük észre, hogy mire lenne szükség, ezért jó a váltás a lelkipásztornak és a közösségnek is. Nem véletlenül alakult ki ez így, nagy általánosságban. Nagyon sok helyen az a probléma, hogy a régi, idős ’56-os papok is beragadtak a helyzetükbe. Ők építették fel, jól csinálták, de nem vesszük észre, hogy sok minden megváltozott, amiért váltani kellene. És van a másik, a fordított probléma, amikor valaki túl rövid időre jön Magyarországról. A legminimálisabb szerintem az öt éves ciklus kellene legyen, ami már használható, de nagyon sok esetben mégsem működik, mert csalóka: sokan azt hiszik, itt minden ugyanaz. Nem ugyanaz.
Nagyon más a gondolkozás, a szokások, a helyzet, a problémák.
Például már önmagában az is más, hogy Magyarországon egy pap soha nem lesz egy vidéki művelődési ház gondnoka és igazgatója, Észak-Amerikában viszont jellemzően az. Persze itt sem alakult ki még a jó kerete-menete, hogyan is kell ezt jól csinálni, de az biztos: nagyon tudatosan kell. Tehát korábban az volt a gond, hogy ha jól csinálta, akkor maradt, és beleszürkült. Most pedig inkább az, hogy nincs jó kiválasztási rendszer, az érkező nem tud beilleszkedni, itt nem tudja azt csinálni, amit esetleg jól tudna Magyarországon.
Mivel otthon is küzdenek a létszámhiánnyal, kevés energia jut arra, hogy a diaszpórában hosszútávon gondolkodjanak. Ezért különösen fontos a folytonosság, az átgondolt átadás.
Igen. Fontos, hogy legyen reflexió és az legyen is átadva, legyen folyamatossága. Ki kell alakítani egy reflexiós kultúrát: mik az alapértékek, mire akarunk figyelni – azért ez nem lehetetlen. Én most nagyon erősen ezt próbálom csinálni nálunk; és pár észak-amerikai magyar katolikus paptárssal azt is megpróbáljuk, hogy közösen reflektálunk. Ennek megvolt a szép hagyománya, bár a koronavírus-járvány nagyon erősen hatott erre a folyamatra is, de korábban minden évben volt egy személyes találkozásunk: három napra összejöttek az észak-amerikai magyar papok egy személyes megosztásra, reflexióra.
A magyar közösségi együttműködésekben továbbra is az egyház tűnik főszereplőnek. Hozzájuk bárki becsatlakozhat anélkül, hogy a másikat lenyomná. Talán ezért is tud kohéziós erő lenni…
Természetesen nagyon nagy helyi különbségek vannak. Ugyanakkor is azt gondolom, hogy egy ilyen nagyon változó világban az egyházi közösségek egyszerűen kikerülhetetlenek, mert ahol nem kapcsolódnak be, vagy ahol ne adj Isten, kizárják őket, ott nem fognak működni a közösségek. De fordítva is igaz: biztos, hogy elkötelezett világiak nélkül nem tudjuk folytatni a szolgálatot. Az egyházi közösségek a legstabilabbak hagyományaikban, jogi struktúráikban, épületekben, de a másokkal való együttműködés nélkül ők sem tudnak fennmaradni hosszú távon, már csak azért sem, mert egy erős szekularizációs hullám megy át egész Észak-Amerikán. De közben nagyon kell figyelnünk arra, hogy ez sose úgy jelenjen meg, hogy az egyházat „nyomom”, hanem úgy, hogy mi ezt tudjuk tenni, fölajánlani a nagyobb, közös jó érdekében.
Antal-Ferencz Ildikó
hirdetés
