Kovács György – vagy ahogyan mindenki ismeri Gyuri -,a legfontosabb külföldi magyar cserkésztáboroknak helyet adó, New York állam észak-nyugati részén, Fillmore-ban található Sík Sándor Cserkészpark igazgatója és a clevelandi 22. sz. Bessenyei György cserkészcsapat parancsnoka. Gyerekkori, életre szóló barátság köti össze a felnőttcserkészekkel, akik fizikai munkájukkal és anyagilag is támogatják a parkot, segítik a clevelandi gyerekcsapatokat és a Cserkésznapot. Beszélgetés disszidálásról, az amerikai kalandról, egy új élet felépítéséről – és a nagy szerelemről, a cserkészetről.
Hogyan kerültél Amerikába?
1972 végén disszidáltunk Olaszországba anyámmal és nővéremmel. Előző évben is volt egy disszidálási kísérletünk, Jugoszlávián keresztül, de elfogtak a határon.
A jugoszláv-olasz határon átvágtunk az aknaföldön, ahol nagyban lőttek ránk, a nővéremet lefogták az olaszok, anyukámat megverték a jugoszlávok, nekem meg a jugoszláv határőr pisztolyt tartott a fülemhez és úgy szórakozott, mert neki úgy volt kedve.
Én tizenkét éves voltam, Marika tizenöt. A magyar határőrök rendesek voltak, nem jelentették az ügyet, csak buszra ültettek és visszamentünk Vecsésre. Ennek ellenére a következő évben anyám valahogy elintézte, hogy kapjunk nyaralási engedélyt és útlevelet Olaszországba. A trieszti menekülttáborban maradtunk három hónapig, onnan osztottak tovább két másik táborba. Ezekben voltak olyanok, akik már tíz éve ott ragadtak, és akik valószínűleg soha nem is kerültek ki onnan, mert nem kaptak ún. „szponzort”.
Nagyon érdekes világ volt, mindenfajta nemzetiségű emberek együtt, s a különböző háborúk miatt mindenki utálta a másikat. A gyerekek is. Én a magyarokkal voltam, de voltak ott román és ukrán gyerekek, vigyázni kellett, hova mentél, mikor mentél, mert bizony voltak késelések. Az olaszok meg nem néztek be, azt mondták, az a bentiek problémája. Ha engedéllyel, vagyis egy kártyával kijöttél, az olaszok vigyáztak rád, de bent nem. Az emberek minden reggel leültek a küszöbre, várták, hogy jöjjenek az olaszok és adjanak munkát, mert a szálláson és a napi három ételen kívül mást nem kaptunk, tehát pénzt kellett keresni. Odakint csak alkalmi munkát kaphattunk, például paradicsomot vagy krumplit szedhettünk. Volt a közelben egy cirkusz, én oda mentem lapátolni az elefántok után. Bent a táborban lehetett takarítani és a konyhán dolgozni. Ezen kívül minden két hétben egyszer elvittek kirándulni. Anyukám nagyon szorgalmas és ügyes asszony volt, mindig biztatott, hogy gyerünk, most ezt nézzük meg! Láttuk Rómát, voltunk Pompei-ben, Vatikánban, egész Olaszországot bejártuk, így gyorsabban telt az idő. Közben minden nap vártuk, hogy felkerüljünk a listára, legyen szponzorunk és elmehessünk a táborból. Kellett egy listát írni, hova szeretnél menni. Nekünk Amerika csak a harmadik volt, inkább Ausztráliába vagy Új-Zélandra szerettünk volna menni. Kicsit több mint másfél év után végül a clevelandi református templom írt alá, ők lettek a szponzorunk.
Ha a neved végre ott a listán, akkor 24 óra múlva jön a busz érted, ahova már csak egy bőröndöt vihetsz. Ilyenkor a szobádra rátesznek egy jelzést, másnap már jön a következő család. Akkor már mindenki tudja, hogy te mész, és a korábbi barátságok abban a pillanatban megfordulnak. Összepakolod a bőröndödet, kimész a szobádból, és félreállsz, mert jönnek az emberek, berohannak a helyedre, és mindent elvisznek. Te ott állsz és nézed, ahogy a saját cuccodat elhordják. Jött a haverom, rám nézett, rátette a kezét a kedves biciklimre, amin dolgoztam; nem volt egy szó se közöttünk, és már vitte is a biciklit. Aznap este már nem volt matracunk sem. Ültünk az ágyon és vártuk a buszt hajnali 4 óráig. Kivittek a repülőtérre, ott levetkőztettek, lespréztek mindenfajta fertőtlenítőszerrel, kimosták a ruhánkat és feltettek a repülőre.
Soha nem felejtem el, ahogy megérkezünk New Yorkba, és a nővéremmel kirohanunk a repülőből, mert ilyet még nem láttunk és visszarohanunk. Az az öt család, aki együtt jött a táborból, összetartott, sokáig tartottuk egymással a kapcsolatot. Kettő New Jersey-be ment, három Clevelandba. Pár órát vártunk, felültünk a másik repülőre, és amikor megérkeztünk, Endrei tiszteletes úr tartott egy nagy táblát: Kovács család. Beültünk a kocsijába, és elvitt a Buckeye utcába, amelynek régen körülbelül nyolcvan százaléka magyar volt. Ott addigra már háromnegyedében nem magyarok laktak, de még lehetett gyalog közlekedni; már ma veszélyesebb, de ha arra van dolgom, a mai napig végig autózom azon az úton nosztalgiázni. Egy banképület felső emeletén volt három lakás, az egyik lett a mienk. Kaptunk két zacskó ételt, lefeküdtünk a poloskás ágyba, és másnap már mentünk dolgozni.
Az még nem derült ki, miért is jöttetek el, és miért csak hárman…
A mi családunk eléggé jómódú volt. Volt egy nagy házunk a pesti Váci utcában és egy Vecsésen. Szüleim vállalkozók voltak, apámnak sokáig volt egy gumijavító üzlete az Üllői úton, ügyesen csinálta, nagyon szorgalmas ember volt. Éjjel-nappal dolgoztak mind a ketten; de nemcsak ők, az egész családom is. Apámnak tíz testvére volt, anyámnak hat. Apám oldalán majdnem mindenki kereskedő volt, közöttük például játékkészítők is, és jól csinálták. Tehát nem az anyagiak miatt jöttünk el. Anyám azt gondolta, hogy apámat így ki tudja venni abból a világból. Az apám nagyon jó ember volt, és nagyon szerették egymást, de anyám nem tudta megváltoztatni, és azt gondolta ki, ha eljövünk valahova messzire, akkor megváltozik a világ apám körül. Jól gondolkozott, de apu nem akart jönni. És nem is jött.
Viszont anyám már annyira elhatározta magát, hogy nélküle is elindult. Anyám nagyon-nagyon kemény asszony volt. Magyarországon ejtőernyős kiképzést is kapott, nem félt ő semmitől. Így attól sem, hogy Clevelandban bekerült egy gyárba, ahol csapágyakat készítettek. Engem beadott inasnak egy családi tévéüzletbe, és azt mondta: neveljék a fiamat. Nem családilag, mert én otthon is kaptam elég nevelést, mégis úgy nézek rá arra a két emberre, mint a szüleimre. Néha utáltam őket, néha szerettem őket, de ott dolgoztam tizenvalahány évig. Közben bejártam iskolába, majd elmentem egyetemre is, elektromos mérnöknek, de két év után otthagytam, meguntam, nem éreztem, hogy újat tanultam volna. Utána elmentem a légierőhöz, hogy pilóta legyek, mert szeretek repülni, de azt sem tudtam két évnél tovább csinálni, mert közben nagyon pörgött az életem, folyamatosan dolgoztam. Amikor 17 éves koromban anyám újra férjhez ment, elköltöztem otthonról, nővéremmel béreltem egy lakást. Újságban hirdettem, hogy javítok tévét meg videojátékokat, és sokan hívtak, hetente 200-250 dollárt kerestem, ami akkoriban sok pénz volt.
Anyám a munka után takarított, hétvégén festett. Hét napot dolgozott, hogy nekünk legyen étel az asztalon. Az a család, akiknél takarított, felajánlott neki egy lakást, azzal, hogy ha a házból valaki kiköltözik, mi kifestjük, levágjuk a füvet, stb. Később elővettem a telefonkönyvet, végigmentem a neveken addig, amíg találtam egy céget, aki felvett engem; az elektromossághoz mindig értettem. Hat hónap alatt főnök lettem és felvettem anyámat is a céghez. Mondtam a tulajdonosnak: anyám nem tud jól angolul, de mindenki úgy fogja csinálni, ahogy ő mondja. Így is lett. Ha valaki szólt, odacsapott az asztalra: gyerünk dolgozni.
Miután eljöttem, ő lett a főnök, annyira szerették, onnan ment nyugdíjba.
Édesapáddal megmaradt a kapcsolat?
Anyám nem tartotta vele a kapcsolatot. Marika nővérem imádta az apánkat, és én is jól kijöttem vele. Én akkor találkoztam vele újra, amikor 1979-ben, a disszidálás óta először hazamentem. Apám egyik testvére akkoriban a belügyminisztériumban dolgozott, főhadnagy volt. Amikor leszálltam a Frankfurtból érkező vonatról, elvették tőlem az engedélyt, tudták, hogy ki vagyok. Mire beértem a Nyugati pályaudvarra, várt az egész család, voltak vagy harmincan. A keresztanyám azt mondta: „Látod azt a két kalapos bácsit? Azok fognak téged követni a következő három hétben.” És így is történt, mindenhol ott voltak: amikor kimentem Vecsésre, a családi házba, vagy bementem a Belvárosba, meg az unokatestvéreknél is. Apám többször volt itt, Amerikában és én is többször hazamentem meglátogatni. Mikor első fiunk 1995-ben megszületett, alig öt hónaposan Esztivel hazavittük, hogy apám találkozzon az unokájával. A következő évben hunyt el, így a két kisebb gyermekünket már nem ismerhette meg.
Akkor most mesélj a családodról.
Feleségem a clevelandi regösök (a magyar cserkészcsapatok azon tagjai, akik elsősorban magyar népi hagyományőrzéssel foglalkoznak – szerk.) csoportvezetője volt öt évig. Már korábban ismertem, dolgoztunk együtt, vele és a testvéreivel a cserkészetben. A Fricke-család, amelyből származik, egy jelentős földbirtokos nemes család volt Magyarországon, Esztiék hatan vannak testvérek, de ő már itt született. Hiába laktam a nyugati oldalon, a keleti cserkészetbe jártunk, de a nyugati cserkészlányokkal próbáltunk ismerkedni. Voltak teaestek, ahová mind a négy csapat eljött. Ilyenkor szerettem a bárban dolgozni, mert akkor mindenkivel tudtam találkozni. Emlékszem, hogy az egyik cserkész barátom elküldött táncolni Esztivel. Én nem akartam, de ő nem hagyott békén, így végül elmentem táncolni. Utána elmentünk vacsorázni is, és két évre rá megesküdtünk. Neki nagyon nagy családja van, nekem meg, ugye nagyon kicsi, így amikor összeházasodtunk, akkor hirtelen háromból három tucat családtagom lett Clevelandben. Sokszor megkérdeztem magamtól: mibe is keveredtem?…
Három gyerekünk van: Gábor 28, Gergely 26, Erika 21 éves. Mindegyikük járt magyar iskolába, cserkészetre, tisztán beszélnek magyarul. Erika online nyomozó, interneten keresi a bűnözőket, amit soha nem gondoltam volna róla. Gabi biológusként denevérekkel foglalkozik; Ausztráliában is élt hat hónapig, ott is dolgozott állatokkal. A felesége, Emese is cserkész, gyógyszerészeti doktorijára készül, egy éve volt az esküvőjük. Gergő fiam nem messze tőlünk lakik, ő is korán elköltözött, marketingesként dolgozik. Sokat utaztunk a családdal is, és aztán a gyerekek is bejárták a világot. Gergő például 12 éves korában elment Argentínába a cserkészekkel, Gabiék voltak Japánban nemrég, Erika Írországba szeretne menni. Magyarországra is gyakran járnak; ott nekem is nagy családom van, és ők az unokatestvéreikkel olyan viszonyban vannak, mintha testvérek lennének. Sőt, egy időben úgy is volt, hogy Gergő hazaköltözik Magyarországra, de aztán rájött, hogy nem biztos, hogy forintból meg tud élni.
Fotó: egy családi fénykép még 2011-ből
Ezt az anyagi jólétet te teremtetted meg nekik?
Az elején nehéz volt, mert amikor elkezdtem az üzletet, nem volt pénzem, mert azt mind vissza kellett forgatni az. Ha Eszti nincsen, akkor nem lett volna üzlet sem. Neki „rendes” fizetése volt, ő tudott ennivalót tenni az asztalra, a mindennapi költségeket fedezni. Eszti egyébként gyógyterapeuta; 37 éve ugyanannál a kórháznál dolgozik, ő vezeti az egyik részleget. Nekem pedig jelenleg van egy informatikai cégem, főleg fogorvosi és ügyvédi irodákban vezetjük be a számítógépes rendszert. Eredetileg nem értettem hozzá, de kitanultam.
Ez már a harmadik üzletem. Korábban 26 nagy teherautóval hűtőszekrényeket és mosógépeket szállítottunk ki, és szereltünk be harmincvalahány munkással öt évig, naponta 200 darabot. Bizony volt, amikor nem tudtam fizetni őket, és kölcsönt kellett kérni, hogy azon a héten oda tudjam adni a bérüket. Előtte volt a tévészerelős üzletem; akkoriban az emberek hangfalakat és házimozikat szereltettek a házaikba, minden váltásnál újra kellett kezdeni. Anyám megtanította: „Fiam, ne lógasd az orrod; ha valami nem megy, hagyd, és menj tovább. Senki nem fog téged megmenteni.”
Te hogy állsz a vallással és hogyan kerültél a cserkészetbe?
Eszti és a gyerekek mind katolikusok, anyám és nővérem is azok voltak, én evangélikus vagyok, mint az apám. A kommunizmus alatt, a hetvenes években nagyon le volt szorítva a hitélet. Mi ennek ellenére jártunk hittanra, mert a szüleim fontosnak tartották, de nem jártunk templomba minden vasárnap. Amikor Esztivel összeálltunk, az atyát rá kellett beszélni a katolikus esküvőre, engem pedig a jegyesoktatásra, de tisztességgel végig csináltam. A Szent Imre templomban volt az esküvőnk, több mint 400 emberrel, ekkora lagzit nem láttak errefelé… Később tapasztaltam, hogy más családokban vannak viták arról, hogy a szülők miatt a gyerekek is különböző vallásúak, és én ezt nem akartam, úgyhogy ezt a kérdést rábíztam Esztire teljes mértékben. De én is segítettem a családi logisztikában rendesen; többet jártam-járok katolikus templomba, mint evangélikusba. És egyébként is bárkinek szívesen segítek, ha arra van szükség, nem nézem, milyen felekezetű.
A cserkészetben nem minden ragyogó, van, amikor eléggé elhúzhat a családodtól. A másik az, hogy vannak, akik előrébb tudnának haladni a magánéletükben, a munkájukban, de mégsem teszik. Hiába tanítjuk azt a cserkészetben, hogy először csináld meg az otthoni dolgodat, a munkádat, foglalkozz a családoddal, és csak utána cserkészkedj, de a gyakorlatban nem mindig ez történik. Vannak, akik beleőrlik az életüket a cserkészetbe, pedig lehet, hogy magasra tudtak volna jutni a másik, a „kinti” világban is. Én viszont elmentem világot látni, teherautót vezettem két évig. Ez még a család előtt volt; én csak 30 évesen nősültem. Anyám mondta: „Fiam, nem kell túl korán lekötni magadat, menj, láss világot, tanuljál abból.” És én mentem. Annyi kalandom volt, hogy a gyerekeim sokszor mondják, hogy írnom kellene róluk egy könyvet.
Nem mesélsz egy-két sztorit?
1985-ben elmentem három hétre a Cserkésznapon megismert magyar barátnőmhöz Brazíliába. Amikor felszállt a gép Miamiban, nem volt helyem, ezért odaültettek a stewardess mellé. Amikor elindult a repülő, nagy durranás, leesik a motor. A repülő még nem emelte föl a kerekeit, így le tudott szállni. Jól van, mindenki kiszáll a repülőből. Egy hotelba vittek, és valami oknál fogva betettek egy 18 éves argentin leányt az én szobámba. Nagyon meg volt ijedve, hatalmas szemekkel nézett, alig tudtam elmagyarázni neki, hogy nyugi, nem bántalak, én sem tudom, miért ide tettek hozzám, de alhatsz az ágyon, én a földön. Reggel rátettek egy új repülőre, de nem Brazíliába mentünk, hanem Argentínába, ahol épp polgárháború volt, amiről nem tudtam, mert akkoriban még nem volt világháló.
Leszállunk éjjel egy órakor Argentínában, nincs semmi nyitva, és semmi mást nem hallasz, csak gépfegyver-, meg ágyúlövéseket. Elhelyezkedem egy széken, mindent az ujjamra kötök, hogy megérezzem, ha valaki el akar lopni tőlem valamit, zsebemben a cserkészkés, amit akkoriban még felengedtek a repülőre is. Már majdnem elalszom, amikor jön egy portás, és azt mondja, nem jó helyen vagyok, menjek át a másik terminálra, és akkor elvisznek még ma este. Kimegyek, épp rakétákkal lőnek, átszaladok a másik épületbe, ahol mit látok: ott állnak az emberek kacsákkal, disznókkal, mindenki dohányzik, és mindenki ordibál, mint a régi filmeken. Nem beszélek spanyolul, de szakállam volt és hosszú hajam, úgy néztem ki, mint ők. Sorba álltam, de éppen előttem húzták le az ablakot azzal, hogy nincs több ülés. Akkor megint vissza, közben lövöldözés, elhelyezkedtem, mire hirtelen bejött vagy húsz katona. Leültek mellém, kitisztították a fegyvereiket. A tiszt angolul beszélt velem, de én tisztára be voltam tojva. Aztán elköszöntek.
Másnap reggel ment tovább az élet, mintha nem történt volna semmi. Nagyon éhes voltam, hiszen már két napja úton voltam és nem ettem. Amint kinyitották a büfét, kértem egy narancslevet és egy muffint. Csak dollár volt nálam, valami aprót odaadtam, mire a gyerek egy egész nagy doboz muffint hozott, mert öt dollárért az egész bódét meg lehetett volna venni. Amikor bementem a repülőre, kinyitották a táskámat, volt benne egy új telefon, amit a lány apjának szántam, ajándéknak. A tiszt kivette, letette maga mellé, behúzta a cipzárt és intett, hogy menjek tovább. Akkor már ideges voltam, elkezdtem ordibálni. Meghallotta az egyik tiszt, aki beszélt angolul, elmagyaráztam neki, bocsánatot kért és visszaadta. Akkor végre felültem a repülőre, egyenest az első osztályra, ahol akkoriban még a lábadat is megmosták.
Brazíliában pedig bejártunk az Amazontól kezdve sok mindent. Ha leteszed az autót, bemész az őserdőbe pár métert, és utána nem találod a kiutat. Azt gondolod, cserkész vagy és értesz ehhez, de ott a fák összezárnak a hátad mögött. Nem látsz állatot, de hallod és látod, ahogy minden mozog körülötted. Megyünk az úton, látunk valami nagy dolgot rajta, a kamion próbálja kikerülni, de nem tudja, ezért integet, segítsünk odébb tenni az anakondát; úgy, mint máshol a faágat. Sok kalandom volt, de soha nem történt semmi baj. Mindig azt tanítottam gyerekeimnek is: ha kiállsz és magabiztosan beszélsz, akkor az emberek meghallgatnak, nem tudnak ellened semmit csinálni. Legyél határozott, akár másik emberrel, akár hatósággal szemben. Ha tudod, mit akarsz, és az jó, akkor csináld.
A Sík Sándor Cserkészparkban beszélgetünk, közben zajlik az idei VK-tábor. A park igazgatója és a keleti, 22-es Bessenyei György cserkészcsapat parancsnoka vagy. Hogy jutottál ide?
A négy cserkészcsapatot a ’90-es években valahogyan össze kellett vonni, mert az egyikben jóval többen voltak az idősebbek, a másikban a fiatalabbak. Ami akkoriban nagy dolog volt, a szülőknek nem tetszett, sokan lemorzsolódtak, sok probléma volt a baráti kapcsolatokban, de egy hosszú távú döntés volt. Mind a négy csapat megmaradt, de úgy, hogy a kelet oldali 22-es és a 33-as felnőtt cserkészcsapatok lettek. A gyerekek a nyugat oldali, a belváros közepéhez közeli csapatokba kerültek. A felnőtt női csapat mostanában főleg jótékonykodik, pénzt és ruhaneműt gyűjtenek a határontúli magyaroknak; mi sokáig besegítettünk a 14-es csapatnak, amikor nem volt elég vezető, később úgy döntöttünk, munkánkkal és anyagiakkal segítünk, például a clevelandi, többezer fős Cserkésznapot és a fillmore-i Cserkészparkot. Huszonnégyen vagyunk, a legtöbben dolgoztunk már mindkét helyen; én például pár évtizede vezettem a Cserkésznapon a kinti lacikonyhát. Nagyon szeretek főzni, értek is hozzá, azért is építettem újra a konyhát a Cserkészparkban. Itt 25 év alatt öt Jubitábor volt, amikor a 22-es csapat tagjainak nagy része tervezte az altáborok közös programjait. A KMCsSz vezetősége néha ferdén nézett ránk, mert „mások” voltunk: kicsit más volt az egyenruhánk a törzsi sapkánkkal, és nem szerettük, ha valaki beleszól a munkánkba… De rengeteg jó dolgot csináltunk a 30-40 év alatt.
Fotó: Testvérével, Marikával
2011-ben megkérdezték lenne-e kedvünk segíteni Lapmerth Zoli bácsinak, aki 30 évig vezette ezt a Cserkészparkot. Akkoriban kezdődött a magyar kormány diaszpóra-támogatása, lett pénz a fejlesztésekre, a KMCsSz-nek nem volt elég saját forrása a parkfenntartásra és kezdett szétesni több minden, elöregedett az infrastruktúra. Először én kezdtem idejárni, megbeszéltük, milyen projektet tudnánk megvalósítani minden évben. Először megépítettük a parancsnokság szobáit, ha idejövünk télen, ne sátorban lakjunk. Mindenki benyúlt a zsebébe, előre eladtuk a szobákat, így most van hat névre szóló szoba.
El tudod képzelni, hogy abbahagyod a cserkészetet és nem jársz ide többet?
Mindig is azt mondtam: attól kezdve, hogy abbahagyom, csak látogatóként jövök. Nagyon szeretem ezt a helyet, de minek szóljak bele más munkájába, amikor neki mások a meglátásai, a tervei. Én nem akarok senki háta mögött állni, és megmondani, mit csináljon. Ahogy másnak sem engedtem soha, hogy engem mikromenedzseljen, hiszen saját üzletem van 17 éves korom óta. Dolgozok még pár évig, aztán átadom másnak a kulcsot. Nézem majd messziről, csendesen a fejleményeket, és megyek tovább a következő kalandra. A clevelandi csapat és a barátok megmaradnak, hiszen 1951-ben mi voltunk a KMCsSz-ben szerveződött első csapat Észak-Amerikában.
Antal-Ferencz Ildikó
hirdetés
