2023. 08. 07.

Hagyd kint a valóságot? – inkább nézz szembe vele!

Egy hit-és személyiségfejlődési út, amely szöges ellentétben áll a híres szlogennel: Hagyd kint a valóságot! Miért viselünk annyiszor álarcot mi, hívők? Miért nem beszélünk arról, ami tényleg van? Isten biztos ezt várja el tőlünk? Vele nem a valóság megtagadása, sokkal inkább az azzal való szembenézés jellemző – így tudjuk aztán a valódi arcunkat vállalni mások előtt is.  

Remekül hangzik marketing szempontból a Budapest Park szlogenje: „Hagyd kint a valóságot!”. Könnyen megjegyezhető, könnyen felidézhető, még dalszövegekbe is beleírják az előadók (megfelelő összegért). Csak éppen az üzenete az, amivel nem értek egyet. Nem jó eszerint élni. Tudom, mert sokáig én is próbálkoztam vele. Jó kislány, jó tanuló, jó keresztény – valaki, akivel „mindig minden rendben van”. Aki jól van, aki soha nem emeli fel a hangját, aki mindenkivel kedves, aki inkább alkalmazkodik, mint hogy az igényeit asszertíven kommunikálja mások felé. Aki nem káromkodik, nem iszik, csak nagyon ritkán, nem vesz fel túlságosan kihívó ruhákat, nem pletykál. Beleáll a kötelességeibe, ha kell összeszorított fogakkal, ha kell, betegen, de megteszi, amit „muszáj”. Aki 0-24-ben meg akar felelni önmagának, mindenki másnak és Istennek is.

„Hagyd kint a valóságot!” Nálam ez ezt jelentette sok-sok évig. Néhány embert leszámítva, aki nagyon közel állt hozzám,

mindenki előtt álarcot viseltem, a „jó vagyok és jól vagyok” álarcát.

Csakhogy egy idő után ez rettenetesen fárasztó. Mindenki igényeire figyelni, és ha véletlenül nem feleltem meg, jó sokáig haragudni magamra. Ha hibáztam, azt katasztrófaként megélni. Ha nem imádkoztam vagy olvastam az igét egy hétig, akkor vádolni magam és hinni a „milyen keresztény vagy te?” szlogennek (vajon kitől ered?).

„Hagyd kint a valóságot!” Ne lássák rajtad, ha fáj! Ne mutasd ki a haragod! Fojts el minden „nem megfelelő” (azaz negatív) érzést! Légy kedves, alázatos és udvarias – akkor is, ha veled a másik ember egyáltalán nem az. Ne merj beszélni a vágyaidról, az igényeidről! Hagyd a múltat, és élj a jelenben (akkor is, ha sok fájdalom ért a múltban)! Az meg aztán, hogy haragudj Istenre, a legalja! Hogy merészelsz, te kis porszem haragudni a Teremtődre, az Alkotódra? Ne mondd el Neki, ha nem érted, miért hagyta, miért engedte meg azt a dolgot az életedben! Csinálj úgy, mintha minden rendben lenne! Ne kiabálj! Maradj csendben és alázatban. Istennek csak ez kedves.

Nos, ez a pár mondat csak egy apró ízelítő volt a belső kritikusom – korábban kiabáló, ma már csendesebb, néha egészen elhalkuló – terjedelmes monológjaiból. Azért írom le mindezt, mert tudom, mennyien szenvedünk ettől. És mert már sokat gyógyult a szívem a vádlás által ejtett sebekből.

Mi volt a gyógyulásom első lépcsőfoka? Az, hogy rájöttem,

Isten sosem kérte, hogy hagyjam kint a valóságot.

Ennek a megértése kulcsfontosságú ahhoz, hogy a folyamatos megfelelésből adódó szorongás és a nagyon magasra tett mérce miatti ismétlődő kudarcérzés  elkezdjen csökkenni. Isten sosem vádolt. „Nincsen azért már semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint.” (Róm. 8:1) Jézus éppen azért halt meg értünk, mert képtelenek voltunk betölteni a törvényt. Ő volt az egyetlen tökéletes – és nem is lesz rajta kívül más ezen a földön.

Isten nem akarja, hogy letagadjuk a valóságot Őelőtte és mások előtt. Ha belegondolunk, nevetséges is, hogy rejtőzködni akarunk előle és inkább nem kimondani, ami igazán feszít belül vagy ami igazán mozgat. Rájöttem, hogy

régebben inkább szép imákat mondtam, mint őszintéket.

Aztán a zsoltárokon keresztül az Atya megmutatta, hogy Dávid is mennyiszer fejezte ki az értetlenségét, a haragját, a nehézségét az Úrnak. Szerintem sokszor hangosan vitatkozott Istennel ima közben, vagy csak felnézett az égre és kitárta a két karját, hogy „Na jó, Uram, ez most mi?”. Olyan felszabadító volt rájönni, hogy lehet így is. Lehet szabadon megélni azt, ami TÉNYLEG van. Lehet kimerülni, lehet haragudni és azt kifejezni, hogy aztán megkönnyebbült szívvel haladjunk a megbocsátás (nem szőnyeg alá söprés!) felé. Minden ima, minden csend, minden dicsőítés, minden mise, istentisztelet vagy házicsoport lehet egy őszinte szembenézés. Nyílt lapokkal.

Az a helyzet, hogy Istennek kell a valóságunk. Ő nem akarja, hogy kint hagyjuk. Mióta ezt felfogtam, sokkal tisztábban érzem, hogy Ő arra bátorít, nyugodtan legyek őszinte Vele, magammal és másokkal is.

Teljesen oké időnként nem jól lenni.

Teljesen oké padlóra kerülni. Teljesen oké beszélni ezekről – a keresztényeknek is. Teljesen oké kimondani, minden mézes-mázas szirup nélkül, hogy most épp hogy vagyok. Van, hogy Istennek nem is tudok szavakkal imádkozni, csak hagyni, hogy sírás közben megvigasztaljon. Olyan is van, hogy kidühöngöm magam valami eldugott helyen egyedül, és aztán Ő meg én jót nevetünk az egészen. Van, hogy bátorít, van, hogy megfedd. Érzem és tudom, egyre biztosabban, hogy Neki nem kell megfeleljek, mert egyszerűen a szeretete által válok egyre jobbá és szebbé.

Neki mindenestül kellek. Neki a valóságom kell – az, ami van, amit kár lenne letagadni vagy szépítgetni.

Ha ezt az igazságot beengedtem a szívembe és az elmémbe, akkor egyenes következménye, hogy az emberekkel is őszintébb kapcsolatba tudok kerülni. Többször fel merem vállalni, ha valami nem esik jól. Többször ki merem mondani, amit valójában hiszek és gondolok. Határokat állítok. Kevésbé érdekel, ha emiatt egy ideig valaki mérges lesz rám – mert közben pontosan tudom, az Atya így is, most is szeret. Mindezt úgy érdemes tenni, hogy közben a másik határait is tiszteletben tartjuk – így lesz jogos az igény, hogy ő is tartsa tiszteletben a miénket.

„Hagyd kint a valóságot!” Ma már nem teszem. Ha éppen fájnia kell, fájjon. Ha sírni kell, sírok (persze, ha lehet, nem egy munkahely vagy egy tömött busz közepén – bár erre is volt már példa). Ha szót kell emelnem önmagamért vagy másokért, megteszem. Ha csendben kell maradnom, hallgatok. Ha éppen félek, az is rendben van. Ha vagyok, aki vagyok – akkor megismerem egyre tisztábban azt, Aki éppen így mutatkozott be. Akihez nemcsak behozom a valóságom, hanem aki maga a Valóságom.

 

Szilágyi Anna

Borítókép - Fotó: Dreamstime.com
Blog Szilágyi Anna
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás