A 777+ csoportban nemrég arra bátorítottunk Titeket, hogyha van kedvetek, osszátok meg velünk a bizonyságotokat. Országh György jelentkezett a felhívásra, és a megtérése története valóban nem mindennapi. Lenyűgöző, hogy Isten hogyan munkálkodik az emberek életében, érdemes erőt meríteni ezekből!
A kezdet
Az észak-magyarországi Kazincbarcika kisvárosi, sivár légkörében nőttem fel. A szüleim reformátusnak kereszteltek, de abban az időben (70-es évek) erről jobb volt nem beszélni, különösen ebben a kommunista városban. Mivel felvidéki magyarként költözött át a családom 1965-ben, a beilleszkedés miatt is jobb volt alkalmazkodniuk a helyi hangulathoz. Nem kaptam vallásos neveltetést, és amikor tinédzser koromban előjött az Isten-kérdés, én hevesen tiltakoztam, az iskolában tanult „tudományos” szemlélet alapján.
A szüleim rengeteget dolgoztak, hogy boldogulni tudjon az ötfős család. Édesapám külföldön vállalt munkát, ami nagy áldozat volt a szüleim részéről, de sajnos azzal nem nagyon számoltak, hogy mekkora áldozat lesz az én nevelésem szempontjából. Sokat voltam egyedül, a testvéreim is kollégiumban laktak már, ezért egy idő után a magányosságomat azzal ellensúlyoztam, hogy olyan haverokkal lógtam, akikkel nem kellett volna.
A cigi 12 évesen, az ivás 17 évesen lett része a mindennapjaimnak.
Nem láttam az élet értelmét, miközben az alaptermészetemből adódóan sokat röhögtem az osztálytársaimmal, de az ivócimborák között már nem éreztem ennyire jól magam. Egyre több képmutatást fedeztem fel mindenhol, még azok között is, akik hippiként vagy rockerként a lázadók közé tartoztak, és ez csak tovább tetézte az egész életben való csalódottságomat. Egyik nap úgy mentem haza, hogy csak úgy felnéztem az égre, és azt kérdeztem magamban, kinek van joga megmondani, hogy mi a jó és mi a rossz?
Este, néhány sör után elindultunk a haverjaimmal a városba, a szokásos köröket róni – egyik utcán fel, másik utcán le… Nekem semmihez sem volt kedvem, egy kissé lemaradva, egyedül bandukoltam. Valaki odacsapódott az előrébb járó társasághoz, de nem ismertem. Beszélgettek egy keveset, amiből annyit kihallottam, hogy valami szokatlan, komolyabb témáról van szó. Majd odajött hozzám a srác, miközben céltalanul vonultunk tovább. Ahogy mellémért, bemutatkozott. S. Laci volt. Én is bemutatkoztam. De rögtön hozzátettem – ha már komolyságról van szó, akkor miért ne – hogy „úgysem ez számít…” Erre kérdezett valamit tőlem, ami ehhez kapcsolódott, valami olyasmit, hogy szerintem mi számít, de erre nem sok mindent tudtam mondani.
Ő elkezdett arról beszélni, hogy szerinte mi számít, és mi az élet értelme. Elmesélte, hogy habár hasonló módon élte a hétköznapjait, mint mi, néhány éve befogadta Jézust a szívébe, és teljesen megváltozott az élete. És csak ömlött belőle a szó. Leginkább arra emlékszem, hogy Isten szeret engem, mint ahogy minden embert, és ahhoz, hogy ezt megtapasztaljuk, csak Jézusban kell hinnünk. Meg még sok mindent elmondott, de már nem igazán emlékszem rá. Az biztos, hogy órák múlva is a társasággal tartott, és amikor az egyik sarkon már a punkok és a metálosok is ott ácsorogtak, ő továbbra is beszélt Jézusról meg a változásokról, amiket át lehet élni az Istenben való hit által. Amikor már késő este volt, és indult volna haza, a szegecses dzsekikbe öltözött, szinte tátott szájjal hallgató fiatalok félig viccesen is, de rákiabáltak: „Nem mész sehova Laci, folytasd csak!” Nekem ez az egész egy olyan élmény volt, amire a mai napig is nagyon konkrétan emlékszem,
mintha addig egy sivatagban jártam volna, most meg valaki egy pohár vizet adott nekem.
Pedig még nem is hittem abban, amiről beszélt…
Megbeszéltem Lacival, hogy még találkozni akarok vele, és innentől kezdve elindult egy fantasztikus időszak az életemben. Rendszeresen felmentem a lakásukra, ahol a szüleivel élt (akik néha Jézushoz hasonlítottak engem a hosszú hajam miatt), vagy csak a városban találkoztunk, néha mások is vele voltak. Laci pedig végtelen türelemmel csak mondta és mondta az evangéliumot, a természetfeletti megtapasztalásokat, bizonyságokat, és mindezt úgy, hogy egyszer sem próbált győzködni vagy rávenni, hogy térjek meg – de természetesen a megtérésről is beszélt, mint az egyik legfontosabb bibliai üzenetről. Egy-két hónap múlva már a legtöbb evangéliumi tanítást fejből ismertem, és valahol elkezdett megérni bennem, hogy ha ez az egész igaz, akkor Jézus követője akarok lenni. Egyik nap, miközben egyedül sétáltam az utcán, minden átmenet nélkül belém hasított a felismerés: én hiszek Istenben! Letagadhatatlanul, egy konkrét belső meggyőződéssel.
Majd jött egy szünet, amikor egy ideig nem kerestem Lacit. Ő (mint utólag megtudtam) hosszú ideig imádkozott és böjtölt értem. Ezután megpróbáltam leszokni a cigiről. Szerettem volna valahogy újat kezdeni, mert féltem, hogy beteg leszek tőle. De sehogy sem sikerült, hiába dobtam ki este hazafelé menet az utolsó néhányat, hogy „mostantól egy szálat se!” – reggel már az aprót keresgéltem a zsebemben, hogy vehessek egy új dobozzal. Nem bírtam volna egy fél napot sem cigi nélkül.
Egyszer, fogalmam sincs miért, megnéztem a filmklub plakátján, hogy milyen filmvetítések lesznek, és láttam, hogy egyik este a Jézus életét vetítik. Aznap nem inni mentem, hanem ezt néztem. (Ekkor még jóval az internet világa előtt voltunk.) A videó lejátszása többször is akadályba ütközött, mert vagy a kazetta, vagy a lejátszó volt hibás, már nem tudom, de a fiatalok, akik ezt intézték, még csendben imádkoztak is ott, hogy ne hiúsuljon meg az aznap esti program… Nem hiúsult meg. A film végén a Sinkovits Imre narrációjával elhangzott imádságot félig-meddig gondolatban, félig-meddig a fogaim között elismételtem én is. Este, amikor hazaértem és becsöngettem, a szüleim csodálkozva néztek rám, ahogy szín józanul álltam az ajtóban.
Fotó: orszaghgyorgyszolgalata.wordpress.com
A fordulat
Majd eljött a nap, amikor otthon, egyedül, végre dűlőre akartam jutni. A nem sokkal korábban feltett kérdésre, hogy meg akarok-e térni, mindig csak annyit tudtam válaszolni Lacinak és a többi keresztény fiatalnak, akik néha vele voltak, hogy „Nem tudom”.
Ahogy egyedül voltam a lakásunkban, elővettem édesapám régi könyvei közül az Újszövetséget, és a kanapémra dőlve elkezdtem olvasni az elejétől. A Máté evangéliuma első fejezetében olvasható nemzetségtáblázat nagyon unalmas volt – gyakorlatilag rögtön egy csalódottság érzésével indult a személyes Isten-keresésem. Majd a betlehemi történet – ezt is fejből tudtam, és semmi újat nem adott, pedig én valami igazira vágytam. Azt reméltem, hogy a Biblia olvasása közben valami megvilágosodásom vagy Istenélményem lesz. A keresztény fiataloktól tudtam a történetüket, hogy mindegyiküknek valahogy úgy jött el a fordulat, hogy befogadták Jézust a szívükbe egy imádsággal. Én még valahogy nem álltam készen erre – a több hónapnyi gondolkodási lehetőség után sem.
Aztán az olvasás közben, hirtelen egy döbbenetes élményem volt. Ahogy ott támaszkodtam a könyökömön, az Újszövetséget lapozgatva, volt egy látomásom. Nem voltam felkészülve semmi ilyesmire. Olyan valóságos volt, mintha a szemeimmel láttam volna. Egy piros külsővel és ördögszarvakkal rendelkező alak jelent meg velem szemben, vigyorogva. Azt láttam, hogy valami búrát tesz a Bibliára, ami ott van előttem. Olyan volt az átlátszó búra alakja, mint a nyitott Biblia felülete, és ráhelyezte, hogy azon keresztül olvassam. Nagyon megrémültem a látványtól! Azt hittem, hogy eljött értem az ördög, és most azonnal meghalok és levisz magával a pokolba! Semmire sem tudtam gondolni, csak ott ültem lesokkolva, és vártam, hogy most mi lesz…
De aztán megszűnt ez az élmény, és fellélegeztem. Úgy voltam vele, hogy most már mindenképpen meg akarok kapni valamit a Biblia olvasása által. De a következő percben egy hasonló átélésem volt. A levegőben vízszintesen a hátán feküdve, ugyanolyan ördögfejű alakot láttam meg, ahogy a feje pont a Bibliámig ért, és ugyanazzal a kaján vigyorral, rátette a fejét a Bibliámra, hogy azon keresztül olvassam! Ezzel még inkább nem tudtam mit kezdeni, és csak ott ültem, várva, hogy most mi fog történni. Semmi kedvem nem volt visszatérni a Biblia olvasásához, pedig úgy éreztem, hogy ott lesz az, amire várok, amire már hónapok óta készültem a lelkemben, hogy Jézus követője legyek, csak valahogy nem mertem még tettekre váltani ezt a vágyat.
Aztán jött a harmadik élmény. Ez viszont már nagyon más volt, mint az első kettő. Nem láttam semmit, és senkit. Csak azt tudtam, hogy valaki, láthatatlanul, ott áll előttem. Éreztem, hogy közel hajol hozzám, olyan közel, mintha megragadná a grabancomat, és a következőt mondja a szemembe: „Most már tudod, mi az igazság! Mire vársz még?”
Elhatároztam, hogy megteszem a lépést, amivel odaszánom az életemet Istennek. Tudtam, hogy nekem is csak annyi a dolgom, mint a többieknek, akik bizonyságot tettek az életük megváltozásáról: hogy befogadjam Jézust a szívembe. Elhatároztam, hogy életemben először önállóan imádkozni fogok.
Ahogy felkeltem az ágyról, elkezdődött bennem egy zűrzavar. Azt mondta az eszem, hogy Gyuri, te hülye vagy, megbolondultál, magadban fogsz beszélni. De az elhatározásomat már semmi sem állíthatta meg.
Mivel valamiért azt gondoltam, hogy az ilyen komolyabb imádkozás valami olyasmi, amit egy oltár vagy valami hasonló elé állva szoktak tenni, ezért beálltam az ágyneműtartó elé, zavartam összekulcsoltam a kezem, majd elengedtem, mert eszembe jutott, hogy a vallásos külsőségeknek nincs jelentősége – és kis vívódás után belekezdtem az imába: „Jézus, ha te vagy, akkor gyere be a szívembe!” Mivel nem tudtam, hogy mi mást mondhatnék, ezért hogy „elég hosszú” legyen az imám, elkezdtem ismételgetni: „Jézus, kinyitom a szívemet, gyere be a szívembe, Jézus, adjál nekem új életet…”
És miközben ezt ismételgettem,
valahol belül, a szívem közepéből kiindulva, egy óriási öröm és békesség kezdett betölteni. Tudtam, hogy Jézus bejött!
Ez egy mindent felülíró öröm volt! Semmire sem vágytam ez után. De arra sem, hogy megosszam másokkal az élményemet. Ez egyszerűen az enyém volt, az én életem valósága. Tudom, hogy sokan ilyenkor arról számolnak be, hogy elkezdték mondani fűnek-fának, hogy mit éltek át, de nálam ez nem így volt. Egyszerűen csak örültem, hogy átéltem a valóságot.
Aztán másnap megint szerettem volna megtapasztalni ugyanezt az örömöt, ami nem hasonlítható semmihez. Mivel tudatlan és tapasztalatlan voltam, ezért átgondoltam, hogy előző nap mit kellett mondanom ahhoz, hogy ezt érezzem, úgyhogy elkezdtem ugyanazt megismételni: Jézus gyere be a szívembe, adjál nekem új életet… És mivel Isten a szívek vizsgálója, és nagyra értékeli a gyermeki alázatot és őszinteséget, újra betöltött a szeretetével, a jelenlétével, az örömével és a békességével. Csodálatos volt megtapasztalni, hogy ez tényleg valóság, nem csak az egyik napon, hanem máskor is. Csak azon kezdtem el gondolkozni, hogy ha tegnap behívtam és bejött, akkor ma már valami mást kellene mondanom neki… De itt megállt a tudomány, ugyanis ahhoz valahogy nem volt merszem, hogy elmondjam ezt a lépésemet a kérdéseimmel együtt, még a hívőknek sem.
Aztán pár nap múlva újra találkoztunk Lacival, vele volt egy másik srác is a gyülekezetből, és ahogy a parkban leültünk egy padra, Laci újra csak mondta és mondta az evangéliumot. Ilyen türelmet és hitet csak az Úr tudott adni neki.
Én már szerettem volna elmondani, hogy ne azt a részt mondja, hogy miért kell megtérni, hanem valami mást, mert én már túl vagyok ezen a döntésen, csak valahogy nem mertem. A félelem olyan természetellenesen ült rajtam, hogy szinte fizikailag éreztem, hogy egy vas-abroncs feszül a mellkasomon, és nem hagy megszólalni. Egy vívódás játszódott le bennem, talán már negyed órája, és azon vitatkoztam a saját fejemben, hogy most akarom én ezt, vagy nem akarom. Úgy éreztem, hogy Isten kérdezi tőlem. Miközben már rég nem tudtam figyelni a mellettem hangzó prédikációra, éreztem, hogy döntenem kell: meg akarok térni, vagy sem. Azt mondtam magamban, hogy igen, akarom! Ekkor odafordultam Lacihoz, és a mondata közepén közbevágtam: „Laci várj, valamit mondani akarok! Meg akarok térni!”
Leesett az álluk! Nagyon örültek a döntésemnek. Hónapok óta erre vártak, és kitartóan foglalkoztak velem. És most hirtelen, minden látható átmenet nélkül bejelentem, hogy megtérek. Azt mondták, hogy jó, akkor imádkozni fogunk.
Arra nem került sor, hogy elmeséljem nekik az élményemet. Egy előre mondott imaszöveget ismételtem el, amelyben Istent a mennyei Atyámnak szólítottam, Jézus nevében jöttem hozzá, megvallottam, hogy bűnös vagyok és hogy hiszek Jézusban, aki meghalt a bűneimért a kereszten és feltámadt, és hiszem, hogy meg vannak bocsátva a bűneim, és örök életem van. És hogy odaszánom az életemet Istennek mostantól mindörökre.
Ez mind összhangban volt azzal, amit én is akartam, viszont a legerőteljesebb élményem továbbra is az az otthoni, egyedül átélt ima volt, amikor először behívtam Jézust a szívembe. Annak a napnak a másik felejthetetlen történése az után jött, hogy megkérdezték az ima után, hogy van-e valami, amiért én konkrétan szeretném kérni, hogy imádkozzanak értem. Esetleg szeretnék-e megszabadulni valamitől. Igen, a cigitől nagyon szerettem volna megszabadulni, mert a saját erőmből nem bírtam leszokni róla, mivel már hat éve szívtam, és évek óta napi egy dobozzal.
Imádkoztak, de az az igazság, hogy semmit sem éreztem. Aztán elindultam haza. Elhatároztam, hogy letesztelem: mi történt az ima hatására. Elővettem egy cigit, betettem a számba, meggyújtottam. Beleszívtam. Aztán vártam, hogy majd szokás szerint jöhet a második slukk. De valami teljesen más történt. Hat év után először azt éreztem, hogy ez a cigi büdös! Ki nem állhattam a füstöt. Teljesen idegen volt, éreztem, hogy nekem erre semmi szükségem nincs, sőt, undorodom tőle. És ami addig elképzelhetetlen volt, a szinte teljes szál cigit, úgy, ahogy volt, eldobtam.
És azóta sincs szükségem rá.
Ez ma már több mint harminchárom éve így van. Szabad vagyok, mert Jézus neve és a Benne való hit megszabadított engem.
Országh György
hirdetés
