2023. 06. 23.

Megtanultam jobban a Gondviselésre hagyatkozni – beszélgetés Hadi Luca KCSP-ösztöndíjassal

Antal-Ferencz Ildikó ezúttal a 23 éves Lucával, a Kőrösi Csoma Program (KCSP) ösztöndíjasával beszélgetett, aki New Jersey államban tavaly szeptembertől idén júniusig segítette a garfieldi magyar cserkészetet, a montclairi Kőrösi Magyar Iskolát és a passaic-i Szent István magyar plébánia közösségét.

Mesélj magadról és a családodról: honnan jöttél, mivel foglalkoztál az amerikai út előtt, mit hagytál félbe a KCSP miatt?

A Dunakanyarban fekvő Nagymaroson nőttem fel, ami szerintem a világ legszebb helye. Két húgom és két öcsém van. A kicsit tágabb családom is eléggé nagy. Nagyszüleim kezdettől fogva benne vannak a Nagymarosi Ifjúsági Találkozók szervezésében: a szervezőket, a papokat és az előadókat még mindig ők látják vendégül. Szüleim is nagyon sokat tesznek a közösségért, az egyházközségért, és mi is ebben nőttünk fel. Apukám informatikus, több saját vállalkozása van az egészségügyi kommunikáció és képzés területén. Emellett alelnöke az ÉrMe (ÉrtékMegőrző) Hálózatnak, amely keresztény vállalkozók és cégvezetők számára teremt rendszeresen találkozási lehetőségeket. Anyukám kert- és tájépítész mérnök, a gyerekekkel otthon töltött több év után pár éve a kismarosi ciszterci nővéreknél dolgozik, ahol sokféle feladatban tud segíteni a szerzetes közösségnek, többek közt az új lekvárüzemük vezetésében. Apukám akolitus (segítő) a plébánián, valamint a helyi Cédrus Egyesület alapító-elnöke. Ennek a civil szervezetnek különböző (sport és művészeti) szakágai vannak, céljuk a teljes ember kibontakoztatása a közös kulturális, művészeti és sporttevékenységek lévén. Anyukám 10 éven keresztül ovis hittant vezetett, jelenleg az egyik ifjúsági közösséget segíti. Mindketten részt vesznek a Kétigen Alapítvány munkájában, melynek célja a tudatos hosszú távú párkapcsolatok jól működésének segítése szakemberek bevonásával. Apukám az alapítvány elnöke, anyukám grafikai munkákkal segít. Emellett a budapesti Családok Jézusban Közösség (CSJK) tagjaiként jegyespárokat is kísérnek.

Ők is cserkészek? Merthogy te az vagy; amellett, néptáncolsz és énekelsz, és jövőre pedagógus leszel.

Ők mindketten regnumiak (azaz a Regnum Marianum katolikus ifjúságnevelő hálózat tagjai, amely sok tekintetben átfedésben van a cserkészekkel – a szerk.), mi viszont nem tudtunk oda járni a távolság miatt, így cserkészkedni kezdtünk. Négyen már vezetők vagyunk, idősebbik húgom nemsokára csapatparancsnok lesz. Az őrsöm, a Gyöngyikék nagyon fontosak számomra – ahogy egyébként maga a cserkészet is, ezért az elmúlt évben online őrsgyűléseket tartottam nekik. Segédtiszt vagyok, Szegeden három évig voltam kiképző.

hirdetés

A nagymarosi általános iskolába jártam négy évig, aztán a váci Piaristáknál érettségiztem. Utána az egyik legjobb barátnőmmel jelentkeztünk tanítóképzőre, az Apor Vilmos Főiskolára, ahol az idei év miatt csak jövőre végzek. Területem a hon- és népismeret, aminek nagyon örülök, mert néprajzzal is szerettem volna foglalkozni, de inkább a tanító szakot választottam, talán utána következhet a néprajz is. Nagyon szeretek az Aporra járni, mert nagyon jó szemléletű tanárok tanítanak és ha bármilyen ötletünk van, támogatják, vagy legalábbis nem utasítják el, és ez számomra nagyon lényeges, mert elég gyakran vannak ötleteim… (nevet)

Milyen ötleteid vannak?

Tavaly az egyik órára készítettünk egy társasjátékot, és kitaláltam, hogy adjuk ki. A rektor nemet mondott, de javasolta, hogy ha tudjuk, vigyük el az Országos Diákköri Konferenciára (OTDK). Nagyon sokat dolgoztunk rajta – a versenyzős része teljesen elkészült, a kooperatív játék része még nem –, de kijutottunk az OTDK-ra és különdíjat is kaptunk, így megoldódott a szakdolgozatunk kérdése is. A kiadásról sem mondtunk le, továbbra is iskolai taneszközként szeretnénk segíteni a hon- és népismeret-oktatást – belefér egy tanórába és van benne sok differenciálási lehetőség –; ehhez szponzorokat keresünk. Egy másik, hosszú távú tervem, álmom létrehozni egy iskolát, amiben inspirált sok szempontból a szerintem zseniális gödi Búzaszem iskola.

Mi mindent csináltál és hagytál abba még otthon?

Részt vettem a Tanítsunk Magyarországért programban, melyben hátrányos helyzetű gyerekeket támogattunk, én például Ludányhalásziban: játszottunk velük, foglalkoztunk velük, és reméljük, hogy továbbtanulnak majd. Tavaly például az egyik srác azért nem bukott meg, mert velünk akart maradni a következő évben is. Bár most nem vagyok velük, de voltak, akik egész évben írtak nekem, néha beszéltünk is. Ők is várnak vissza.

Egyébként

kiskorom óta zenét tanulok és néptáncolok:

több jó néptáncos tanított, többek közt harmadiktól nyolcadikig Sánta Gergő és Sánta-Bíró Anna, akik a Nemzeti Néptáncegyüttes tagjai és a Bartók Táncegyüttes vezetői lettek. Aztán a gimnázium és az egyetem alatt is folytattam helyben a néptáncot.

Hogyan jött a KCSP gondolata?

A passaic-i plébános, Balogh Laci atya régi barátságban van édesapámékkal, aki már korábban említette, hogy a KCSP-vel van lehetőség kijönni Passaic-ra segíteni a magyar közösséget. Emlékszem, minden olyan hirtelen történt, amikor kiírták a pályázatot. Nagyon gyorsan le kellett adnom a jelentkezést, pár nap alatt kellett önéletrajzot írnom, ajánlóleveleket kérnem és közben végiggondolnom, mit kell lezárnom, mert például a cserkészetet és a Tanítsunk Magyarországért programot nem akartam csak úgy félbehagyni. A másik bökkenő az volt, hogy az interjú éppen az őrsvezetőképző tábor első napjára esett, így szépen kiöltözve, nagy hátizsákkal érkeztem a beszélgetésre, és utána egyesen indultam Ópusztaszerre vonattal. Egyébként az egész kijutás is izgalmas volt: csak augusztus 18-án tudtam meg, hogy jöhetek, a vízuminterjúm pedig csak szeptember 14-én volt, amikor itt már nagyon vártak, így előre megvettem a jegyeket az összekuporgatott ösztöndíjamból és szurkoltam, hogy beleférjek az időbe. Sikerült: 19-én megkaptam a vízumot, és két nap múlva már utaztam is. Úgy gondolom, hogy

a Gondviselés mindent úgy intézett, hogy jól alakuljon.

Ez megerősítette bennem, hogy jó döntés volt belevágnom ebbe a kihívásokkal teli feladatba.

…és mindjárt a mélyvízbe kerültél, ahova a garfieldi csapatparancsnok – aki egyben a mentorod is – „dobott be”: már azon a hétvégén részt vettél egy cserkészkiránduláson… Tudtad, mire számíthatsz?

Nem igazán. Indulás előtt ragaszkodtam hozzá, hogy beszéljek Kozma Fannival, a helyi csapatparancsnokkal, hogy megkérdezzem tőle: mit hozzak, mivel készüljek. Éppen a Tátrában kirándultunk, s míg a többiek a zuhogó eső elől a házba húzódva társasoztak, én rettentően izgulva vártam a hívást: azt sem tudtam, hogy magyarul vagy angolul fogunk-e beszélgetni, és vajon mit is kérdezzek vagy mondjak… Eléggé tájékozatlan voltam. Fanni, aki egyébként egyéves korában került ide Magyarországról, és tökéletesen beszél magyarul, nagyon kedves és bátorító volt, és csak annyit kért, hogy néhány társasjátékot hozzak magammal. Eleinte náluk laktam pár hónapig, sőt autót is kaptam kölcsön tőlük egy időre, mert messze laknak a garfieldi cserkészháztól és a passaic-i plébániától. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy befogadtak és családtagként kezeltek. Fannival beszéltük meg az időbeosztásomat is. Először megmutatta a cserkészházat és az ottani feladataimat, utána a montclairi hétvégi magyar iskola két igazgatója, majd a plébánia ifjúsági vezetője is egyeztetett velem, hogy náluk mi lenne a feladatom.

Milyen feladatokat kaptál?

A magyar iskolában kaptam egy kicsi, négyfős másodikos fiú osztályt. Nagyon szerettem velük lenni, és gyorsan rájöttem, hogy például nem fogunk órákon keresztül ragasztgatni, színezgetni. (nevet) Kisebb részekre bontottam fel a tananyagot és közben sok mozgásos feladatot is adtam nekik. Érthető, hogy nehéz egy helyben ülniük, mert a magyar iskola a hatodik tanítási nap a héten. Itt

a valódi cél a magyarság megőrzése és ezzel együtt az, hogy a gyerekek megtanuljanak magyarul írni-olvasni.

Az év végére azt láttam, hogy már figyeltek arra, hogy csak magyarul beszéljenek – erre volt egy játékunk is –, és volt olyan, aki az elején nem szeretett volna megszólalni, a végén meg alig lehetett leállítani. Amikor kiderült a néptánc-tudásom, kérték, hogy tanítsam azt is; fél-félóra néptánc és énekóra volt felváltva korosztályok szerint. Elvállaltam, de előre jeleztem, hogy én nem vagyok profi táncos és táncot sosem tanítottam.

És a cserkészetnél? Nem volt saját őrsöd, de a búcsúztatón Fanni hosszasan sorolta, mi mindent csináltál.

Igen, ott is az egészen kicsiket, a kiscserkészeket és kistesóikat tanítottam heti egyszer néptáncra, és nem volt könnyű a korosztályos különbségeket áthidalni. Utólag visszatekintve nagyon jó volt, bár közben sokat izgultam, mert azt éreztem, nincs elég eszközöm. Menet közben természetesen utánanéztem módszertani ötleteknek, sokat tanultam belőle és meg is tetszett. Az volt a célom, hogy a néptáncot megszeressék a gyerekek, és ez sikerült. Amikor azonban New Brunswick-i szervezők meghívtak a Pontozó néptáncfesztiválra, amely közel ötvenéves múltú, komoly verseny, ahol profi tánctanárok készítik fel a résztvevőket, túl nagy feladatnak gondoltam, hogy két hónap alatt felkészítsem a csoportot egy produkcióra, hiszen még sosem csináltam ilyet, de végül azt is elvállaltam. Utólag látom, nem kellett volna ennyit izgulnom: a gyerekek nagyon lelkesek, aranyosak voltak és annyira élvezték a szereplést, hogy utána vissza akartak menni a színpadra.

A cserkészetben amolyan beugrós-tartalékos voltam; és mindig volt valami, amiben segítenem kellett. Mivel korábban sok tapasztalatot szereztem különféle helyzetekben, nem jöttem zavarba, amikor öt perccel korábban tudtam meg, hogy helyettesítenem kell egy őrsvezetőt, vagy rajfoglalkozást kell megtartanom, vagy legyek egy csintalan gyerekkel, akivel nem bír az őrsvezetője. Előfordult az is, hogy aki „büntetésben” volt nálam, tulajdonképpen élvezte, hogy velem lehet és figyelek rá… (nevet) Sok minden mást is szerveztem: új játékokat tanítottam, részt vettem kis- és nagycserkész-kirándulásokon, leltároztam a cserkészházat és az ottani könyveket, összeraktam egy ún. „kézügyességi központot”, március 15-i és anyák napi műsort szerveztem.

Milyen főbb különbségeket látsz a magyarországi és az amerikai (külföldi) magyar cserkészet között?

Nagyon sok mindenben mások és mégis hasonlóak – ezért szerintem mindkét fél rengeteget nyerne abból, ha szorosabb lenne köztük az együttműködés. És lehet, hogy ezt nem is „felülről” kell elvárni, hanem alulról kezdeményezni. Ha még egy évet maradhatnék, jobban összekötném a garfieldi és a nagymarosi csapatokat, mert meggyőződésem, hogy nagyon sokat tanulhatna belőle mindkét fél.

A legnagyobb különbség köztük az, hogy Amerikában a magyarság megtartása a cél, míg ez otthon adott. Például a keretmesék itt mindig a magyar történelemhez, magyarsághoz köthető témájúak, és sokszor úgy éreztem, itt sokkal több népdalt énekelnek a cserkészek, mint otthon. Az itteni tábortüzek mellett azért is fontos ez, mert éneklés közben nem hallatszik az akcentus, és megadja azt az élményt, hogy magyarul tökéletesen szól a dal. Ez egy biztos pont és életre szóló közös élmény a külföldi magyar cserkészek számára is.

Jó dolognak tartom, hogy Fillmore-ban (a Sík Sándor Cserkészparkban) vannak olyan átfogó programok, mint a Központi Akadályverseny, ahova az Egyesült Államok teljes területéről, sőt még Kanadából is jönnek magyar cserkészek. Vagy a nyári őrsvezetőképző táborok, ahova Argentínából és Európából is érkeznek résztvevők. Én az utóbbiban nem voltam, de részt vettem ősszel a Tiszti Konferencián.

Különbség az is, hogy Magyarországon jellemzően plébániák vagy keresztény iskolák, ritkábban egyesületek a fenntartók, itt viszont a szülők közösségei – így a cserkészeknek nem kell szorosan kötődniük egyházi vagy civil szervezetekhez. A garfieldi cserkészcsapatok és a passaic-i plébánia között szoros a kapcsolat: van cserkészmise, a kirándulások sokszor a miséken végződnek, a betlehemezést bemutatják a templomi közösségnek is, idén nagyböjtben újra volt Szent Sír őrség, amelyet helyi cserkészek biztosítottak, közösen vesznek részt a nemzeti megemlékezéseken (március 15., október 23., stb.). Ugyanakkor a cserkészet nyitott a nem templomba járók felé is. Az együttműködés pedig azért nagyon fontos, és azért támogatja mindkét fél, mert itt a magyar közösségek úgy tudnak hosszú távon megmaradni, ha a magyar szervezetek összedolgoznak.

Fotó: Lengyel Emi 

Ezért is volt a plébánia a harmadik terület, ahol sokat segítettél. Ott milyen konkrét feladataid voltak?

Hitoktatói végzettségem nincs, de otthon sokat segítettem édesanyámnak az óvodás hittanórákon, és később a nagyobbaknál is, hozzájuk fogok most ősszel visszamenni. Itt a legkisebb csoportot segítettem (4-7 évesek), havonta egyszer a gyerekfoglalkozáson, az evangéliumi magyarázatok után vezettem a kézműveskedést, a nagyböjtben pedig interaktív keresztutat szerveztem a gyerekeknek. A Lant és Toll hagyományőrző csoport előadásain énekeltem és szavaltam (október 23., világháborús emlékműsor, március 15., Pünkösd, Trianon) és ha kellett, besegítettem a Lantocska gyermekcsoportnak is. Ezekből én is nagyon sokat tanultam.

Ennyi feladat mellett volt időd egy kicsit körülnézni, utazgatni is?

Meglátogattam a barátaimat Wisconsinban, és a rokonaimat Tennessee államban, megnéztem a Niagara-vízesést és Buffalo városát, voltam Torontóban. Washington DC-be és New York City-be többször is eljutottam, és persze jártam sokfelé a környéken is, New Jersey államban. Az utolsó hetemet Fannival töltöttem, Maine államban kirándultunk. Úgy gondolom, hogy Passaic és Garfield nem tartoznak a világ legszebb helyei közé, viszont jó a tömegközlekedés, ami eléggé ritka Amerikában; és itt van ez a lendületes magyar közösség is.

Összességében hogyan érezted itt magad? Mi az, ami számodra lelki feltöltődést jelentett?

Nagyon jól éreztem magam, de örülök, hogy nem kell a folytatásról döntenem, mert nagyon nehéz lenne. Nagyon fognak hiányozni az itteniek, kíváncsi vagyok például, melyik gyerekkel mi lesz 5-10-15 év múlva; ugyanakkor nagyon várom, hogy találkozhassam az otthoniakkal és be kell fejeznem az egyetemet.

Mindenképpen nagy támogatás volt számomra, hogy otthonról sokan gondoltak rám, imádkoztak értem, amiért nagyon hálás vagyok. Sokszor küldtek nekem mindenfélét: lekvárt, levelet, mézet. (nevet) Szerencsére a technika engedte, hogy akár napi szinten tartsam a kapcsolatot a családommal, barátaimmal, mégis kihívást jelentett az időeltolódás. Megtanultam jobban a Gondviselésre hagyatkozni; főleg a rengeteg új kaland és váratlan helyzet miatt.

Jó volt látni, más népek és kultúrák hogyan imádkoznak és dicsőítik Istent.

Passaic-on eljártam a lengyel templomokba is misére, voltunk egy gospel church-ben, és egyszer elutaztam egy keresztény könnyűzenei koncertre. Ezek mind újra és újra erőt adtak, ha már nagyon honvágyam volt. Nagyon jó egyéni élményeim voltak, de a közösségben, ahol igazán jó emberi kapcsolatokat, új barátokat szereztem, egy-egy beszélgetés során realizáltam, hogy tényleg nagyon jó (volt) itt lenni. Nagyon hálás vagyok Fanninak, Laci atyának és a garfieldi közösségnek mindenért. Ők fognak hiányozni a legjobban.

Mi az a három dolog, amit elviszel magaddal?

Újraértelmeztem, mit jelent magyarnak lenni. Otthon, ha valaki néptáncol, népviseletet hord, vagy kirak egy magyar zászlót, sokan azt mondják rá: magyarkodik, itt viszont megtanultam, hogy

ez nem üres magyarkodás, fontosak a szimbólumok és megtartó erejük van.

Ráadásul gyönyörű szép. Nagyon sok ötletet viszek haza, amit meg szeretnék valósítani otthon is, például a Lantocska gyerekfoglalkozást és a cserkész hétvégék egyes részeit. A harmadik pedig a hozzáállás, a kitartó áldozatvállalás a nagyobb jó érdekében. Bármilyen sűrű a hét, hétvégén a felnőttek akkor is elviszik a gyerekeket a magyar iskolába, magyar cserkészetre és magyar misére; nyáron akár többször is elmennek Fillmore-ba (ami csak egy irányba öt-hat órás utazás) magyar iskolatáborba, cserkésztáborokba; hétközben is megpróbálnak csak magyarul beszélni, és ezzel példát mutatni a gyerekeknek, tanítványoknak, vezetetteknek. Ezt hűségben képviselni szerintem csodaszép dolog.

 

Antal-Ferencz Ildikó 

Interjú
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás