2023. 06. 20.

Helye van-e a templomban a mesterséges intelligenciának?

Az elmúlt időszak kétségtelenül egyik slágertémája a mesterséges intelligencia és a hit kapcsolata lett – a kérdés a hívők között is komoly vitákat generált, például a 777 kommentszekcióiban. Ezért is kértük meg Márkus Tamás András református lelkészt, hogy fejtse ki véleményét arról, hogy a mesterséges intelligenciának van-e helye a templomban. Írása bőven túlmutat ezen a rövid, de annál nehezebb kérdésen is.

Mind a társadalom, mind azon belül a keresztyén szcéna a mesterséges intelligencia jelenségétől hangos. Sokan írnak arról, hogy milyen lehetőségeket rejt magában a hétköznapi életünket tekintve (például az üzleti életben, az oktatásban), de egészen elrugaszkodott előrejelzésekkel is találkozhatunk, melyeknek a lényege, hogy az emberi tényezőt szinte teljesen ki lehet majd iktatni. Egyesek már valóságos „ipari forradalmat” emlegetnek.

De mi a mesterséges intelligencia? Itt mintha félreértésekbe ütköznénk, ugyanis a „mesterséges intelligencia” kifejezés hallatán egyesek egyből a Terminátor filmekből ismert Skynetre, azaz az öntudatra jutott gépre gondolnak (vagy csak tévesen a gépek megszemélyesítésére). 1955-ben John McCarthy, a kaliforniai Stanford Egyetem emeritus professzora alkotta meg a „mesterséges intelligencia” kifejezést, amely az ő meghatározása szerint nem más, mint az „intelligens gépek létrehozásának mérnöki tudománya”. Újabb meghatározások szerint azoknak a számítógépes rendszereknek az elmélete és fejlesztése, amelyek képesek olyan feladatok elvégzésére, amelyekhez általános emberi intelligencia szükséges. Más meghatározás szerint az emberi intelligencia szimulálása gépek, különösen is számítógépes rendszerek által.

A mesterséges intelligenciát azért fejlesztették ki, hogy segítsen kezelni az általunk generált nagy mennyiségű adatot.

Segít olyan algoritmusok alkalmazásában, amelyek adatokat, mintákat, összefüggéseket elemeznek, és az ezen folyamat során kinyert információkat felhasználja döntések meghozatalához. Sokan azt mondják, hogy a mesterséges intelligencia utánozni próbálja az emberi agy működését, és mint ilyen felhasználható prognózisok felállítására, tanulásra stb.

Kissé közelítve a mesterséges intelligencia keresztyén szempontból való értékeléséhez, nem árt hangsúlyozni, hogy a mesterséges intelligencia (és algoritmusainak) létrehozója, életre hívója maga az ember, amely működteti. Ebből adódóan tükrözi mindazt a jót és rosszat, amelyre az emberi faj képes.

Az úton-útfélen hallható „standard” keresztyén reakció minderre lényegében a következő: Arra kellene törekednünk, hogy megértsük a mesterséges intelligenciát, a működését és a hatását. Mivel a keresztyének mindig is élen jártak az információ kezelésében és feldolgozásában (lásd a papiruszok, majd a kódexek írását, másolását, egyáltalán, az írott, majd a nyomtatott szöveg felhasználását a Szentírás üzenetének terjesztésében, illetve az azt lehetővé tevő kolostori, majd egyetemi rendszer keretében), ezért ezt az új technológiát is kiaknázhatják üzenetük továbbadásában. El szokott hangozni az is, hogy a technológia maga sem nem jó, sem nem rossz, hanem semleges, emiatt szabadon alkalmazható, semmiképp sem szabad félnünk tőle, inkább értsük meg, azután keresztyén elvek szerint aknázzuk ki (ahogy kiaknáztuk a rádiót, a televíziót, majd a közösségi médiát is). E buzdítások mögött az a megfontolás is szerepel, hogy akármennyire is szeretnénk, nem tudjuk feltartóztatni a technológia fejlődését, ezért nem menekülhetünk a mesterséges intelligencia elől sem. Jöjjön tehát, aminek jönnie kell, csak használjuk etikusan és ügyesen. Sőt alakítsuk mi, keresztyének (is) a mesterséges intelligencia fejlődését – mondják.

Emellett általában a következő veszélyekre hívják fel a figyelmet: mivel a mesterséges intelligencia az adatgyűjtésre épül, ezért oda kell figyelnünk személyes adataink kezelésére, tárolására, nehogy manipulatív célokra használják őket – ez különösen is lényeges a gyermekek esetében. A keresztyéneknek tehát mandátumuk saját, biblikus etikájukat követve, hogy részt vegyenek az adatgyűjtési, megfigyelési és adatvédelmi kormányzati intézkedések kialakításának folyamatában (különös tekintettel a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévőkre).

Hogyan értékeljük mindezt? Lehet, hogy egyelőre egyfajta „várakozó” attitűd a megfelelő. Egyébiránt az előző, általánosnak tekinthető véleménycsokor egyes megfontolásai mögé is kérdőjeleket tehetünk. Egészen biztos, hogy mindenféle technológia „semleges” etikai szempontból? A technológiában rejlő pozitív lehetőségek miatt biztosan megéri integrálni az adott technolóigát anélkül, hogy felmérnénk, hogy a benne rejlő negatív hatások és következmények nem haladják-e meg esetleg jócskán a pozitívumokat? Valóban „megéri” nekünk? Mindenképpen alkalmaznunk kell egy új technológiát Krisztus testén belül, ahol ráadásul teológiai szempontból az emberi tényező – a személyesség – alapvető jelentőségű? Lehet, hogy önvizsgálatra is késztet bennünket: az egyes technológiák csak építették Krisztus testét, vagy esetleg rombolták is? Esetleg inkább rombolták, mint építették? Egy egyszerű, de azt hiszem, mégiscsak alapvető kérdés:

valóban építi az egyházat globális kontextusban például az igehirdetések, istentiszteletek közvetítése?

A pozitívum egyik oldalról egyértelmű: az evangélium olyan sok emberhez jut el (és olyan gyorsan), mint soha a világtörténelem korábbi szakaszaiban. Rendben, és ez építi a keresztyén közösségeket, vagy inkább erodálja? Jobban hozzájárul a gyülekezetek kohéziójához, vagy kevésbé? Több a megtérő, vagy kevesebb? A végső választ – legalábbis a történelem jelenlegi szakaszában – biztos nem tudjuk megadni.

Ne becsüljük le ezt a jelenséget, ugyanis már most világosan érzékelhetők a negatív következményei. Vannak, akik pozitívan fogadják azt az egyébként valóban pozitív tényt, hogy egy közismert amerikai lelkipásztor igehirdetései elérhetők online formában. Mivel hallgathatjuk a „legjobbat” (vagy ami nekünk a leginkább tetszik), miért is zarándokolnánk el egy konkrét helyi gyülekezetbe, hogy ott meghallgassuk a kevésbé érdekfeszítő homíliát? Szépen lassan – otthon épülve – elmaradozunk a közösségből, keresztyén közösség és testvéri kapcsolatok híján azonban kontroll nélkül marad a megszentelődésünk, nem kapunk visszajelzéseket, hamis képet alakítunk ki magunkról, mindezeken túl pedig képtelenek leszünk aktív, kezdeményező és cselekvő módon szeretni keresztyén hittestvéreinket. Ez csak egy példa arra, hogy a technológia fejlődése (amelynek kétségtelenül vannak pozitív hatásai) hosszú távon erodálja keresztyén életünket, mert személyes, másoktól elszeparált, individualista kegyességbe, végső soron gnoszticizmusba torkollik.

A mesterséges intelligenciánál maradva már most látszik az emberi tényező gyarlósága. Például jó pár hónapja egy protestáns (nem református) lelkipásztor egy „ökumenikus” közösség istentisztelete keretében mesterséges intelligencia által „írt” prédikációt olvasott fel. Azóta több ilyen próbálkozásról hallottunk.

Őszintén szólva nem értem, hogy bizonyos lelkipásztorokat és híveiket miért nyűgözi le az igehirdetések szerkesztésének ez az újszerű módja – már csak azért sem, mert itt lényegét tekintve nincs semmi újszerű. Eddig is vettek át, ollóztak össze igehirdetéseket, eddig is kompiláltak szövegeket, miért olyan különleges, hogy ehhez már minimális erőfeszítésre sincs szükség részünkről, legfeljebb annyira, hogy begépeljük a ChatGPT felületén, hogy miről szeretnénk hallani prédikációt. (A program csak korábban elkészített emberi szövegekből dolgozik.) Őszintén kérdezem: ez miért olyan érdekes? Miért akkora szenzáció?

Ha pedig nem erről van szó, hanem arról, hogy itt valami emberi tényezőt mellőző program „prédikál”, akkor érthetetlen a mögöttes teológiai indoklás. Úgy tűnik, hogy az előbb említett esetben így tekintettek a mesterséges intelligencia „prédikációjára”, hiszen az érintett lelkipásztor és ismerősei áhítattal szóltak arról, hogy őket bizony „elbűvölte” a „gép lelke”. (Milyen „gép” és milyen „lélek”?) Mindenesetre az illető leszögezte, hogy „egyszeri és megismételhetetlen” alkalom volt. Ez jó hír, ugyanakkor érthetetlen az örömteli lelkendezés tükrében a konklúzió… Ha ilyen „jól sikerült” minden, ugyan miért is ne lehetne megismételni?

A teológiai indoklás egyszerűen letaglózó (természetesen negatív értelemben): „…az a fontos, hogy Isten üzenetei eljussanak az emberekhez, ám ezek a szavak bárkin és bármin keresztül érkezhetnek, legyen ez pap, gyilkos, szamár, csipkebokor vagy mesterséges intelligencia.” Ez a magyarázat az Isten történelemben való munkálkodását, annak is a különleges alkalmait, a teofániákat egyenlővé teszi a Krisztusról, az evangéliumról szóló emberi tanúságtétellel, másrészt megfeledkezik azokról az ószövetségi és újszövetségi kritériumokról, amelyek épp az Isten igéjét továbbadó, azt másokkal közlő emberi személyekre vonatkoznak. Még jó, hogy nem idézi be a Lk 19,40-et: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” Problémák vannak itt az üdvtörténet különböző stációi közötti különbségtétellel, az Isten ó- és újszövetségi kijelentésének értelmezésével és az evangelizáció természetének megértésével kapcsolatban is. Még ha ritka esetekben elő is kerülnek a Szentírásban Isten üzenetének rendhagyó hírvivői (például egy szamár, lásd Bálám szamara), sehol sem olvasunk arról, hogy Isten általános elvárásként vagy lehetőségként tekintene rájuk. Sajnálatos módon épp az embereket érintő magas elvárásoknak való meg nem felelés miatt alkalmazott Isten ilyen különleges hírvivőket, mintegy megalázva azokat, akiknek a feladata lett volna Isten igéjét üledékmentesen továbbítani.

Ebből azonban nem következtethetünk arra, hogy Isten üzenetének továbbadása rendszerint bárhogy megtörténhet, tehát az emberi tényező adott esetben akár el is hagyható.

Különben megtehetnénk – az előbbi érvelésből ez következik –, hogy monitorokat vagy szamarakat állítunk a templomokba és az imaházakba a szószék mellé, és köveket rakunk az Úr asztalára, hátha Isten ott és akkor más csatornákon keresztül szeretne hozzánk szólni. Persze ellenvetésként fel lehet hozni, hogy „de ember olvasta fel a kinyomatott, »gép által írt« igehirdetést, tehát jelen volt az emberi tényező”. A válasz az, hogy „most még” jelen volt, de legközelebb talán már arra sem lesz szükség, és – követve a fentebbi érvelést – ezzel sem lenne gond.

A legnagyobb problémát jelenleg tehát sajnos nem a mesterséges intelligenciának a szokványos életünket gyökerestül átalakító hosszú távú hatásai jelentik, hanem a gyér teológiának a kóklerséggel, a lustasággal vagy a szenzációhajhászással való házassága – ebben viszont semmi új nincs.

Egy szó, mint száz, az igazi kérdés nem a technológiában rejlő lehetőségekről szól, hanem arról, hogy mi az a plusz, amelytől igehirdetés az igehirdetés, imádság az imádság és gyülekezet a gyülekezet. Lehet, hogy a ChatGPT bizonyos algoritmusok segítségével meg tud írni egy prédikációt Luther Márton vagy Charles Spurgeon stílusában, de az igehirdetés – a valódi igehirdetés – több mint adatgyűjtés és prezentáció. A chatbot is kutathat, írhat és beszélhet. De nem tud – a szó valódi értelmében – igét hirdetni, képtelen szívből imádkozni, és nem tudja pótolni a testvérek közötti személyes kapcsolatot.

Márkus Tamás András
református lelkész

Vélemény
hirdetés