Ismerős az érzés, amikor egy hosszú nap után már semmi máshoz sincs kedvünk, csak görgetni valamelyik közösségi média platform hírfolyamát? És az, amikor bármennyire is fáradtak vagyunk, mégis fent maradunk, hogy legalább éjszaka foglalkozhassunk olyasmivel, mint az olvasás vagy a filmnézés? Az a helyzet, hogy mindez egyre többeknek ismerős világszerte, és valamilyen formában a kiégés tünetei. A keresztény ifimunkát támogató Ifjúságépítők cikkét szemlézzük.
„Miért kell ezzel ennyit foglalkozni? Valahogy mi nem égtünk ki soha, maguk meg jó dolgukban már nem tudják, mit csináljanak” – fogalmazott valaki egy egyeztetés végén néhány évvel ezelőtt, amikor szóba került a téma. A különböző generációk közötti tipikus szakadékot jelentik a kiégéssel kapcsolatos kérdések, de azt fájdalmas volt megtapasztalni, hogy a jelenlévők közül senki sem állt ki mellettünk, Y generációs fiatalok mellett. Mi vagyunk azok az 1980 és 1996 között születettek, akik körében már húszas éveikben megjelennek a burnout szindróma tünetei, és akik szeretnének tudatosan fellépni ezellen – még akkor is, ha ez szélmalomharcnak tűnik. Valahol ezután a befejezetlen beszélgetés után kezdett komolyabban érdekelni a téma, és az a kérdés, miként ragadja magával egyre több barátomat, ismerősömet az úgynevezett kiégés-spirál. Vajon ennyire generáció specifikus lenne ez az egész, és akik 1980 előtt születtek egyszerűen nem égnek ki? Valóban annyira szép az élet és annyi a lehetőség, hogy nem tudunk jól élni velük? Korántsem.
Az elmélet kevés
1974-ben Herbert Freudenberger pszichológus fogalmazta meg először, mit is jelent a kiégés: „A burn-out szindróma a krónikus érzelmi megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, mentális, emocionális kimerülés, mely a reménytelenség és inkompetencia érzésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek.” Ettől kezdve sokáig a segítő szakmák sajátjának tekintették a kiégést, csak az elmúlt bő másfél évtizedre jellemző, hogy szélesebb körben is megpróbáljuk értelmezni. Azt egyre több szakember hangsúlyozza, hogy a kiégés elsősorban azokat az embereket érinti, akik mély meggyőződésből, szakmai elhivatottságból végzik a munkájukat, de bárki találkozhat vele.
Ebben a folyamatban először igent mondunk, amikor nemet kellene, így
a szabad ösztönzésből kényszer lesz és mindent elvállalunk, mérlegelés nélkül.
Emiatt elkezdődik a fokozott erőfeszítés ideje, ami a krónikus kimerültség felé vezet, ilyenkor az ember már hajlamos felélni a tartalékait. Így lassan elkezdjük elhanyagolni a saját szükségleteinket, ami magával vonja az érzelmi kimerülést, majd akár az agressziót és a depressziót is. Ha pedig ezeket a szükségleteket hosszútávon hanyagoljuk el, akkor a munkában is megjelenik a teljesítményromlás. Ilyenkor az ember elméletben tudja a helyes cselekvési rendet, de valójában már nem eszerint él. És talán ez a legnagyobb csapdája ennek az egésznek: egyre inkább ismerjük a kiégés folyamatát, elméletben tudjuk, mit kellene tenni, de mégsem sikerül. Mégis miért nem? Ismerünk már különböző trükköket, tippeket, elméleteket, és talán a saját határainkat is, ennek ellenére sokan képesek vagyunk újra és újra igent mondani, amikor nemet kellene.
Két lábon járó tennivalólisták kora
Ezzel a kérdéssel egyre többen foglalkoznak az utóbbi években, jellemzően Y generációs fiatalok – de nem azért, mert a kiégés csak a mi privilégiumunk lenne. Nemrég jelent meg magyarul Anne Helen Petersen amerikai újságíró „Jöttünk láttunk, elegünk van” című könyve, amely a kiégés mögötti okokkal foglalkozik és azzal, miként lett az Y generáció a kiégés generációja. A szerző nem intézi el a problémát egyszerű önsegítő tippek puffogtatásával és nem állítja, hogy ha sikerül megtalálni az „álommunkát”, akkor minden rendben lesz – sőt. Egyszerűen megpróbál szembenézni azzal a társadalmi háttérrel, amely a korábbihoz képest teljes egészében megváltozott az elmúlt négy évtizedben.
Mint írja, a „milleniál” nemzedéket még mindig hajlamosak gyengén teljesítő egyetemistaként nézni az idősebbek, miközben mára ez a generáció már nem is az első munkahelyét keresi, hanem a következő lépést egy stabilabb élet felé – ezért is szembesülnek, szembesülünk annyiszor a kiégéssel és sok estben a kiábrándultsággal is. Az írónő szerint az Y generáció meghatározó életérzése a fásultság, ezek a fiatalok a korábbi generációkhoz képest nem részesülnek semmilyen előnyben, és sok esetben rosszabbul élnek, mint a szüleik ugyanebben az életkorban. Az a vád ér bennünket, hogy nem szeretünk dolgozni, miközben mégis a túlhajszoltság köt bennünket össze a leginkább. Életünk talán úgy foglalható össze, hogy hétköznapjaink, szabadnapjaink, hétvégéink, de még az ünnepeink is tennivalók sorozatából állnak, és ahogy telik az idő, egyre inkább úgy érezzük, hogy soha sem érjük utol magunkat. Emiatt szorongunk, ha pedig nem értékelik a teljesítményünket, elönt a bűntudat és a szégyenérzet.
Mivel rengeteg időt töltünk munkával, egyre kevesebb idő jut önmagunkra és az emberi kapcsolatainkra
– miközben nem azt szeretnénk, hogy a munkatársaink legyenek a családunk, hanem azt, hogy legyen időnk a családunkra.
Fegyelem helyett teljesítmény
Petersen az iskolarendszert nevezi meg a felnőttkori kiégés egyik okaként, valamint azt, hogy a ’80-as évektől felnövők lettek az első generáció, akiket már tudatosan készítettek fel a munkaerőpiacra, különórákkal, fejlesztő alkalmakkal. Ez oda vezetett, hogy az akkori gyermekekből hamar mini felnőttek váltak, akik már kamaszként megismerték a túlhajszoltság érzését. Azonban a munkaerőpiacon hamar kiderült, hogy az ígért nyugalom még várat magára. Bár a könyv jóval bővebben veszi sorra ezeket a kérdéseket, azt minden fejezetben egyértelművé teszi, hogy a kiégés egyre inkább társadalmi probléma, amire társadalmi szintű megoldásra lenne szükség.
Hasonlóan vélekedik Byung-Chul Han dél-koreai származású német filozófus , aki „A kiégés társadalma” címmel írt könyvet a témában. Han nemes egyszerűséggel úgy foglalja össze a kérdést, hogy
a 21. századra a társadalom hiperaktivitást kényszerít az emberre, ami miatt természetes módon jutunk el a kiégésig, majd a különböző mentális betegségekig.
Ennek alapján maga az életünket jellemző tempó az, ami elkerülhetetlenül hajt a kiégés felé, mégpedig azért, mert a rengeteg lehetőség között egyre elképzelhetetlenebb nemet mondani bármire. A rövidke kötet gerincét az a nézet képezi, miszerint társadalmunk már régen nem a fegyelmezésen alapul, hanem a teljesítményen. Ez a teljesítménykényszer vezet oda, hogy nem tudunk igazán elmerülni sem különböző a feladatokban, sem pedig a pihenésben – így egyre inkább elmagányosodunk.
Online dopping
Mindkét említett szerző felhívja a figyelmet az online világ kiégéshez vezető útjaira is, amelyek nélkül valóban nehéz erről a témáról párbeszédet folytatni – különösen 2020 tavasza és a vírushelyzet okozta változások tükrében. Az már a We Are Social és a Hootsuite social media vállatok két évvel ezelőtti kutatásából is kiderült, hogy a 16-64 éves internetezők naponta körülbelül 2-2,5 órát töltenek a közösségi oldalakon, amely a teljes életükből öt évet vesz el. Feltételezhetően ez a szám az idő előrehaladtával nőni fog, már csak azért is, mert a felhasználók egyre fiatalabb korban regisztrálnak a közösségi oldalakra.
Tény, hogy a social media használatakor az agy dopamint termelő területein aktiválódnak a neuronok, és hasonló kémiai reakció kezdődik, mint nikotin- vagy kábítószerhasználat esetén. Emiatt legtöbbször pozitív megerősítéssel társítjuk a közösségi média jelenlétet, mert nyomában izgalom és öröm tölt el – ezt stimulálja a kedveléseken, hozzászólásokon, megosztásokon alapuló rendszer. Emellett ezeken a platformokon eldönthetjük, milyen képet közvetítünk magunkról, illetve azt is, milyen információkat fogadunk be, amely könnyen leegyszerűsítheti a világról alkotott képünket. A korábban már említett fásultságot ezekkel együttesen hamar kiváltja a FoMO (fear of missing out), vagyis „lemaradásról való félelem” érzése, ami a szinte folyamatos online jelentétet és a hírfolyamok görgetését jelenti: ennek a félelemnek az alapja a közösséghez való tartozás vágya és az, hogy „képben” legyünk, ismerjük a változásokat. Azonban a jelenlegi környezetben szinte lehetetlen mindenről értesülni, emellett egyre több és több időt vesz el az online aktivitás.
Az élet ritmusa
Mit lehet tenni a kiégés ellen? Az egyre inkább bebizonyosodik, hogy egy-két jól hangzó életvezetési tanács nem vezet eredményre és rendszerszintű válaszra lenne szükség. Már csak azért is, mert nagyon nehéz például egy munkahelyi környezetben nemet mondani a munka és magánélet határait átlépő kérésekre úgy, ha a többség nem mond nemet. Azonban illúzió azt várni, hogy a társadalmi rendszer csak úgy magától megoldja a problémákat, ezért mindenképp fontosak az egyéni válaszok.
Byung-Chul Han azt mondja, olykor vissza kell térnünk az „unatkozáshoz”, és élnünk kell az olyan lehetőségekkel, mint a „kötelező pihenőnap”, vagyis a sabbath. Önmagukban még ezek sem oldják meg a rendszer hibáit, de keresztényként emlékeztetnek a pihenés igazi lényegére: nem véletlen, hogy a 4. parancsolat a nyugalom napjának megszenteléséről szól, arról, hogy szükség van a megállásra és az ünnepre.
Ez a megszentelés valójában a hálára való felhívás, hiszen csak úgy válhat ünneppé a pihenés napja, ha újra és újra felidézzük a teremtést és az új teremtést. Ezért fontosak a lecsendesedés percei, hiszen ezek hiányában könnyen elszalaszthatunk olyan pillanatokat, melyek segítenének meghozni a fontos döntéseket – és ami még szomorúbb, ezek nélkül elfelejtünk hálát adni mindazért, amink van és így kilátástalan, pihenés nélküli robottá válnak a mindennapok.
A munka, a pihenés és a hálaadás keretet ad az életünknek,
ezek helyesen értelmezett ritmusa segít megalapozni munka és magánélet, munka és szabadidő határait, még akkor is, ha az össztársadalmi válaszok váratnak magukra.
Farkas Zsuzsanna
Forrás: Ifjúságépítő.com
hirdetés
