Antal-Ferencz Ildikó eddig általában az amerikai magyar közösségekben aktív idős, legfeljebb középkorú személyekről készített riportokat, de most egy New Brunswick-i 17 éves ígéretes fiatalembert mutat be. Hunor édesanyja – akit egyébként a férje vitt be a néptánc világába – vezeti a helyi felnőtt Csűrdöngölő néptáncegyüttest, ő szervezte idén a Pontozót, Észak-Amerika legnagyobb magyar néptáncfesztiválját és a Magyar Nap, a régió legismertebb magyar rendezvényének is programfelelőse volt. Amikor Török Melindát korábban arra kérte, meséljen a fiáról, megtudta tőle: kiskora óta rettentő elszántan foglalkozik a magyar népzenével és tánccal, időnként még szülei is elcsodálkoznak, mennyire komolyan veszi. A Pontozón is legalább öt számban fellépett, kiemelt aranyoklevelet kapott szóló és páros kategóriában, emellett elismerést minden csoportos fellépésére is. Antal-Ferencz Ildikó interjúja az Amerikai Magyar Atléta Klubból (American Hungarian Atlethic Club, HAAC).
Édesanyád mesélte, hogy felnőttként lett néptáncos, New Yorkban, édesapád által. Te viszont már beleszülettél. Azt is tőle tudom, hogy kiskorod óta nyaranta egyedül jársz Magyarországra és Erdélybe.
Igen, első perctől kezdve belekerültem a magyar népi kultúra világába, hiszen minden pénteken, a Csűrdöngölő felnőtt táncegyüttes próbáin itt aludtam a babakocsiban a folyóson, amíg szüleim táncoltak. Már nem emlékszem, hogy ki kezdeményezte az első tengerentúli utazásokat, de én biztosan beleegyeztem és szerettem is. Először a rokonságot látogattuk meg együtt, vagy hozzájuk küldtek, aztán szüleimmel elmentünk néptánctáborokba is, de csak beugrottunk egy-két napra, több szabadságuk nem volt. Nekem viszont annyira megtetszett, hogy szerettem volna több ideig ott lenni; így eleinte egy-két, később hat-hét egyhetes táborba is eljutottam egy nyári alatt. Mindenfelé jártam Erdélyben, Kalotaszentkirályon, Válaszúton, és később Magyarországon is.
Kikkel találkoztál ott, kik voltak a tanítóid?
Eleinte csak egy-két embert ismertem, de később egyre többet. Sinkó András zenetanárommal Válaszúton találkoztunk – anya egyik gyerekkori barátnőjének a nevelőapja –, ő vitt táborról táborra, sokat tanultam tőle, rengeteget köszönhetek neki. Andrással egyébként innen is tartottuk a kapcsolatot: minden héten hegedülni tanultam tőle skypeon, sőt egy időben még a zenekarunkkal is foglalkozott online. Nyaranta pedig a táborokban mindig mástól tanultam, akik közül Fazekas Levente, a Heveder zenekar prímása tanított nekem a legtöbbet, főleg ott, de időnként Amerikába is kijött. Nagyon kemény erdélyi tanítása módszere van, ami nem mindig tetszett, de utólag nagyon értékelem, mert lett eredménye. Adatközlőktől is tanultam, például a csávási vagy a palatkai zenekartól; Csiszár Aladárral is volt alkalmam találkozni utolsó táborában.
Fotó: Magyar Nap
Mi vonzott gyerekként ezekbe a táborokba?
A falusi életmód és táncos-zenés közösség; az ottani fiatalok számomra sokkal szimpatikusabbak voltak, mint az itteniek. Mivel mi otthon mindig magyarul beszéltünk és népzenét hallgattunk, az ottani gyerekekkel lenni vidéki környezetben – számomra természetes volt. A másik, hogy eredetiben hallgattam a magyar népzenét az adatközlőktől, és rengeteget tanultam a táborokban tanít híres táncosoktól, amit itt, New Brunswickon nem tudtam volna. Most már jobb a helyzetem, mert már elértem azt a pontot, hogy egyedül is tudok tanulni: youtube-on meg találom az adatközlők zenéit és a táncosok lépéseit, és le tudom követni őket, vagy legalábbis igyekszem… Minden iskolán kívüli időm erre megy el. Az olyan hosszú napokat, mint a Pontozó verseny vagy a Magyar Nap nem könnyű végigtáncolni, de szeretem. És ami még fontos, hogy itt is van egy jó baráti kör, akikkel segítjük egymást – igaz, néha úgy érzem, csak én nyomom, de általában egymást toljuk.
A Pontozón két kiemelt díjat is nyertél (szólóban és párosban) és továbbiakat a csoportos fellépéseidre. Korábban is ilyen jól szerepeltél? Vannak más megmérettetések is Amerikában? A magyarországi Felszállott a Páva nem jött szóba számodra?
Az előző két Pontozón is nyertem szólóban és egyszer a tánccsoporttal is, párosban pedig korábban második helyezettek lettünk Emmával, aki szintén kiemelt aranyoklevelet kapott idén, két produkcióban is, de ő most másokkal táncolt – Zalánnal mezőségit és Lilivel lánypárost –, én pedig Idával. Sajnos túl sok verseny nincs errefelé. A Páváról csak futólag gondolkodtunk el Emmával, komolyan nem – a távolság és az iskola miatt.
Fotó: Magyar Nap
Ha már iskola… az amerikai korosztályoddal milyen a kapcsolatod?
Semmilyen. Az iskolában felhúztam egy falat magam körül, nagyon keveset tudnak rólam, és engem sem igazán érdekelnek… A matek házi vagy a sport persze ettől még lehet közös téma, de
személyes kapcsolatok nem nagyon vannak, azok a magyarokhoz kötnek.
A sulit csinálom, mert kötelező, de egyébként itt vagyok.
Táncolsz és zenélsz itt, láthattunk mindkettőt – melyik a fontosabb számodra, melyikkel töltesz több időt?
Változó, hogy mikor melyikre fókuszálok jobban. Mostanában inkább a tánccal. A zenekarral is mennek a próbák és a fellépések, de önállóan gyakorolni és zenét hallgatni mostanában kevesebbszer érek rá, többek között a Pontozó és a Magyar Nap miatt is. Mivel a Mákvirág gyermekegyüttes legidősebb csoportjának és a felnőtt Csűrdöngölőnek is tagja vagyok, a szóló és a páros mellett mindkettővel készültünk csoportos fellépésekkel is; és az idei alkalmakra összeállt Férfierő formációval is.
Fotó: Pontozó
Ebben a fiatalokat te, az idősebbeket édesapád vezette – szép volt. Kik a zenekar tagjai és kinek zenéltek?
Az eredeti zenekar, amivel még Andrástól tanultunk, a Betyárok voltak, a mostani a Fészer Banda. Bencével, a brácsással együtt nőttünk fel. Mindenki hegedűvel kezdi, ezért volt egy bőgős és három prímás, ami nem jó a zenekarhoz, ezért amikor az akkor még New Yorkban élő Bence is csatlakozni akart, anyukám javasolta neki, hogy brácsázzon, mert arra van szükség. Prímásként nagyon könnyen megtanulta; a hallása még tisztul, de nagyon jó füle van. Brano, a bőgősünk is New Yorkból jön, de ő idősebb és már nagyon régóta zenél, még az Életfával kezdte. Nagyon tehetséges; mi Bencével szétgyakoroljuk magunkat hetente, ő néha átjön, elgyakoroljuk és már megy is. Elsősorban magunknak csináljuk, de azért fellépések is vannak – anélkül lehet, hogy magunknak sem csinálnánk. Múlt hónapban például Arizonában egy kétnapos fesztiválon zenéltünk. New Yorkban többször felléptünk már a Réka Darida Foundation meghívására.
Édesanyád elárulta azt is, hogy csak tiszta népzenét vagy hajlandó játszani. Miért?
Anya azért mondta, mert néha javasolja, hogy esetleg próbálkozzak meg én is a fúziós zenékkel, de én nem szeretnék. Apa is mindenfélét hallgatott fiatalkorában, de ő is megmaradt a tiszta népzenénél, mert megtanulta, hogy attól, hogy valami jó, még nem jelenti azt, hogy követni kell, mert elveszíthetjük a fókuszt. Szüleimnek köszönhetően én is ezen nőttem fel, és meggyőződésem, hogy nagyon kevesen vannak azon a szinten, és
még nekik is nagyon ritkán sikerül jól átalakítani azt a zenét, ami évszázadokon keresztül alakult olyanná, amilyen ma.
Ha mindenbe belemegyünk, mindent összekombinálunk, könnyen káosz lehet a vége. Van, amikor az eredmény nagyon jó, de ritka – ezért döntöttem úgy, hogy maradok én is a tiszta népzenénél.
Fotó: Díjátadó, a díjat Magyar Kálmán adja át – a háttérben Hunor édesanyja, Melinda
A magyarság számodra a népzenét és a táncot jelenti. Más módon is ápolod? Akcentus nélkül és választékosan beszélsz, amit kevés itt született fiatal mondhat el magáról. Még a magyar néptáncos eseményeken is elég sok angol beszédet hallani…
Mostanában egyre többször veszem észre, hogy a barátokkal elkezdjük magyarul és átváltunk angolra – elég könnyen. A szüleimnek és a barátaim szüleimnek – vagyis a Csűrdöngölős szülőknek – köszönhetem a nyelvtudásomat és a magyarságtudatomat is. De hogy éppen milyen nyelven beszélünk, alkalomtól is függ: ha itt a klubban vagy magyar közegben vagyunk, általában mindig magyarul beszélünk, de ha elmegyünk valahová, akkor gyakran angolul. Amikor Erdélybe vagy Magyarországra utazom, az elején néha keresem a szavakat – ezt észre is szokták venni; nem az akcentust, hanem a szegényesebb szókincset –, de pár nap alatt belejövök. És amikor nyár végén visszajövök ide, azt veszem észre, hogy angol szavakat felejtek…
Más módon? Hát, nem vagyok nagy olvasó, aminek szüleim nem örülnek… A magyar iskolát végigjártam, befejeztem, de az inkább egy kötelező faladat volt, amit a haverokkal nem vettük túlságosan komolyan.
Apukámmal szoktunk például magyar történelemről beszélgetni. De a fókusz nekem a tánc és a zene.
Akkor csak ezzel szeretnél foglalkozni a későbbiekben is?
Nem csak ezzel, de a magyar néptánc és zene örök hobbi marad nekem szerintem; mindig is nagyon fontos része lesz az életemnek. Ugyanakkor több Magyarországon élő ismerősömön látom a kiégést. Nagyon profi táncosok és nagyon jó emberek, de nekem úgy tűnik, már nem élvezik annyira. Én is szeretem a profizmust, de amikor valakinek az élete csak erről szól, akkor – ha nem is munkának tekinti –, látszik rajta, hogy mégis azt jelenti neki, és például egy buliban már nem áll fel táncolni, már nem olyan fontos neki. Én
szeretném a tánc örömét megőrizni.
Építészmérnökire tervezek felvételizni, de még nincsenek pontos elképzeléseim. Magyarországon szeretnék tanulni, de azért ez sem egyértelmű – nyáron mindig nagyon jó ott, de most nem nyáron voltam, s bár most is jó volt, már nem annyira. Igazából nekem ott jó, ahol a közösségem van, és az most van itt is és ott is. Kicsit csökkent az itteni, de nem sokat, mert bevonunk újakat, de így is van „kopás”. Az itteni közösség megmarad, de nem feltétlenül úgy, ahogy mi felnőttünk: ha elvégzik a sulit, a barátaim elköltöznek ide-oda, és akkor már nem az lesz itt, ami engem ideköt… Magyarországon nagyon sok mindenkivel megismerkedtem az évek során, de egy ottani élethez és közösséghez idő kell, amíg kialakul. Például ott nem beszéltem eleget nem néptáncosokkal. Ha szóba is álltunk, az általában valamilyen néptáncos eseményen történt, és akkor érdekelte őket a téma, de nem tudom, mi lenne, ha máshol találkoznánk. Ezért sem vagyok benne biztos, hogy oda szeretnék költözni. Én eddig csak a néptáncos közegben töltöttem ott időt, ami azért nagyobb mint itt. Ez kisebb, szorosabb, de nem sokáig lesz így.
Antal-Ferencz Idikó
hirdetés
