„Mikor el kellett menekülnünk, nem haragudtam meg Istenre, mert tudtam, hogy a háború az emberek műve” – Lakatos Margit több, mint egy éve érkezett családjával Magyarországra, de időbe tellett, míg sikerült berendezkedniük. A Jezsuita Menekültszolgálat folyamatos támogatásának köszönhetően nemcsak az új élet kezdése vált lehetségessé számukra, még Ferenc pápával is találkozhattak a Rózsák terén. Margitot korábbi életéről, jelen helyzetéről és pápával való találkozás élményeiről kérdeztük, de megszólal az interjúban Rózsa Magdolna, a Jezsuita Menekültszolgálat munkatársa is, akinek fontos szerepe volt Margit felkarolásában.
Honnan érkezett Magyarországra?
Margit: Kárpátaljáról, Munkács régióból érkeztünk Magyarországra tavaly február végén. Két gyermekemmel, Sándorral és Margarétával együtt jöttünk át, a férjemnek hál’Istennek már hamarabb, a háború kitörése előtt sikerült eljönnie. Jelenleg Budapesten élünk, a Dévai Fogadóban dolgozom takarítóként.
Hogyan került kapcsolatba a jezsuitákkal?
Margit: Tavaly egy magánszemély lakásában éltünk, de a helyzetünk egyre nehezedett, a férjem csak alkalmi munkákat kapott, a kislányom közben sokat betegeskedett. Ismerősöktől hallottam a Jezsuita Menekültszolgálatról, így egy nap felkerestem a szervezetet. Szó szerint csak úgy beállítottunk oda, nem tudtuk, hogy kell időpontot kérni. Bekopogtunk, Magdolna nyitott ajtót, de nagyon elfoglalt volt a sok ügyféllel. Elmondtuk, hogy miért jöttünk, és azt mondta, ha az egyik ügyfél nem érkezik meg az időpontra, akkor tud nekünk segíteni. Pont úgy alakult véletlen vagy isteni gondviselésből, hogy valaki telefonált, hogy késik fél órát, így tudott minket fogadni. Magdolna adott a gyerekeknek édességet, kekszet, mert látta, hogy régóta vagyunk itt. Kaptunk vásárlási utalványt is, és ez egy időre elegendő volt. Jó ideig nem jöttünk újra, de egyre nehezebb körülmények közt éltünk, ezért ismét jöttünk támogatást kérni. Sajnos akkor nem tudott minket fogadni Magdolna, mondta, hogy ajánlólevélre van szükségünk a helyi családsegítőtől. De ekkor sem engedett el minket üres kézzel; a gyerekeknek színes ceruzát, kis hátizsákot adott. Aztán sikerült a papírozást elintézni, így mi is rákerültünk a támogatottak listájára.
Egy menekültszállón dolgozó önkéntesen keresztül albérletet is találtunk, ami egy kis felújítást igényelt, de hál ’Istennek a férjem ért ezekhez a munkálatokhoz. Három hét alatt tettük rendbe a lakást, idén februárban tudtunk beköltözni. A Jezsuita Menekültszolgálaton keresztül lakbértámogatást is kapunk.
hirdetésHogyan változtatta meg az Istenhez való kapcsolódását az a nehéz tapasztalat, hogy menekülnie kellett a háború miatt?
Margit: Hívő emberek, reformátusok vagyunk, a gyerekeim református óvodába járnak. Kárpátalján általában hetente mentünk templomba. Mikor el kellett menekülnünk, nem haragudtam meg Istenre, mert tudtam, hogy a háború az emberek műve.
Csak köszöntet mondtam az Úrnak, hogy a férjem át tudott jönni a határon még a háború előtt, így nem kellett katonának mennie,
mert minden férfinek kell, akinek nincs legalább három gyermeke. Már csak azért imádkoztam, hogy az alapvető dolgok meglegyenek, nem kell nekem vagyon, nem kell luxus ház. Kárpátalján a férjemmel nagyon sokat dolgoztunk, hogy szép házunk lehessen, szép bútoraink, és az igazat megmondom, nem adtunk annyi törődést a gyerekeinknek, mint amennyit most. Mindig csak mentünk, dolgoztunk. Korábban a romák közt éltünk, de nem volt ott jó a helyzetünk, nem akartunk abban élni, amiben ők, így a magyar nép közt vettünk egy házat, hitelre, három évvel ezelőtt. Így, mikor el kellett hagynunk a hazánk, nem volt egyáltalán félretett pénzünk, a három év alatt pont ki tudtuk fizetni a hitelt. Féltünk otthon maradni, mert nem naponta, hanem óránként jöttek a rossz hírek, mondták és mi is láttuk, ahogy katonák nyüzsögtek mindenhol. Mikor a temetőbe mentünk anyósom sírjához, még ott is voltak katonák.
Magdolna, hogyan próbálják segíteni a rászorulókat a Jezsuita Menekültszolgálattal?
Magdolna: A Jezsuita Menekültszolgálat (JMSz) a jezsuita rend szociális tevékenységeinek egyik alappillére, amelynek középpontjában a hazájukból elűzöttek szociális és oktatási központú segítése áll. A háború kitörése után nagyszámú támogatást kaptunk az Ukrajnából érkező családok megsegítésére. Kollégáimmal abban egyeztünk meg, hogy a legjobb az lenne, ha a beérkező pénzösszegekből nem élelmiszert vennénk, mert egyrészt, nem tudnánk hol tárolni, másrészt pedig nem biztos, hogy az adott családnak pont arra van szüksége, amink épp van. Ezért praktikusabb élelmiszerüzletben elkölthető utalványokat adni nekik.
A hozzánk érkező családok továbbadták másoknak is az elérhetőségünket, így rövid időn belül több százan jelentkeztek, hogy támogatásokban részesüljenek.
Szeptember elején le kellett zárnunk a közvetlen jelentkezők listáját, és csak ajánlással fogadtunk kérelmeket. Vannak egyéb szerveztek is, akiktől segítséget lehet kérni, és ha valaki tőlünk kér segítséget, szükséges, hogy felvegye a kapcsolatot a helyi családsegítő szolgálattal, ahogy Margit is említette az előbb. Hiszen például, ha valaki lakbértámogatást igényel, szükséges, hogy egy szociális munkás környezettanulmányt végezzen a házában.
Többféle támogatási programunk van, idén kezdtük el azt, hogy 30 családot hosszabb távú támogatási programba veszünk be. A már említett támogatásokon túl beszerezzük a gyerekek számára az iskolához szükséges tanszereket, tanítjuk és kísérjük őket, van oktatási csoportunk is. Én jelenleg nyolc családért felelek, ugyanakkor fogadom továbbra is azokat az ajánlásokat, amelyeket a családsegítő szolgálat küld. Szociális munkásként rendszeresen találkozom a rászorulókkal, kapcsolatban állok több segítő szervezettel, hogy tudjuk, ők miben segítettek az adott rászorulónak, és mi miben tudunk. Ezenfelül havonta tartunk családi napot, ahol a kollégáim kreatív foglalkozásokat tartanak, én pedig – mivel kozmetikus és fodrász is vagyok – professzionális szépségápolást nyújtok az ügyfeleink részére.
Jó, hogy a közösségformálás is céljuk, hogy ne érezzék a hozzánk érkező menekültek elveszve magukat.
Magdolna: Igen, fontos, hogy ne csupán ételt, ruhát adományozzunk, hanem meghallgassuk a hozzánk érkezőket, segítsük az integrációjukat. Kapcsolatban állunk a Cseriti adománybolttal is, ők szintén adnak ruhát, cipőt, ha valamelyik menekültnek arra van szüksége. Próbálunk kooperálni minél több olyan szervezettel, akik támogatást tudnak nyújtani, de nagyon fontos, hogy ezenfelül legyen mentális támogatás is.
Margit, mit szólt ahhoz, mikor megtudta, hogy jelen lehet majd a pápalátogatáson? Mit várt előzetesen ettől a találkozótól?
Margit: Egy kicsit féltem, megmondom az igazat, hogy mit kell majd ott csinálni, mit kell mondani. Két napig gyötörtek ezek a kérdések, féltem attól is, hogy hogyan fogják bírni a programot a gyerekeim, akik hét és öt évesek, tudnak-e nyugton maradni. De ugyanakkor izgatott is voltam. Végül Magdolnával úgy döntöttünk, hogy én bent leszek a templomban, a férjem pedig a templomudvarban a gyerekekkel.
Magdolna: Szolgálatunk 15 főt delegálhatott a templomba, és mivel a pápa érkezése miatt korán kellett a helyszínre érkezni, több órán keresztül várakozni, figyeltünk arra, hogy a pici gyerekek inkább a kertben legyenek, hiszen nem biztos, hogy kibírnák a várakozást. A meghívott családokkal együtt beszéltük át, mit gondolnak erről, és ők hozták meg a döntést.
Margit: Mikor elérkezett a pápalátogatás napja, és beléptünk a Rózsák téri templomba, már akkor örültünk, szépen fel volt díszítve a hely, zene szólt. A kisfiam nehezen ül meg egyhelyben, féltem, hogy elkóborol a templom udvarában, de szerencsére nem volt baj. A legszebb az volt a látogatás során, mikor a pápa bevonult a templomba; olyan jól esett, hogy nem kivételezett senkivel.
Látni rajta, hogy egy szent életű ember, a kisgyerekeket megpuszilta, mindenkinek köszönt a kezével.
Olyan közel volt hozzám, hogy a kezét megérinthettem. Gyönyörű volt a beszéde is, és az, mikor a romák megáldották őt. Mikor kijöttem a templomból, kérdeztem a családot, hogy érezték magukat. A kisfiam annyit mondott: nem is volt itt semmilyen pápa! Szegény pont aludt akkor, mikor a Szentatya megérkezett. A férjem ritkán szokott velem jönni a templomba, a két gyerekkel megyek általában, de ő is azt mondta, hogy nagyon jól esett neki ez a találkozás azután a sok rossz után, ami velünk történt. Amikor a XXII. kerületben laktunk menekültszállón, nagyon nehéz volt a helyzetünk. Sok mindenből volt hiányunk, nemcsak pénzből, hanem ételből is, mezítelenek voltunk. Ez a találkozás Ferenc pápával felüdített, nagyon jól éreztem magam, csak köszöntetet tudok mondani Magdolnának és a jezsuita szervezetnek.
Ferenc pápa beszédéből volt, ami különösen is megragadta?
Margit: Mikor az ukrán menekültekről volt szó, akkor megkért minket a pápa, hogy nagyon sokat imádkozzunk azért, hogy megálljon a háború, és ő is nagyon sokat imádkozik, mert a sok ártatlan nép megszenvedi ezt.
Úgy éreztem, hogy együtt érez velünk.
A pápa üzenete nagyon személyhez szóló és érthető volt, nem mondott bonyolult dolgokat. Lélekből szólt. Nem úgy jelent meg, mint egy nagyember, aki csak elmondta a beszédét, hanem érezni lehetett, hogy őszintén, szeretettel, közelségből beszél, nemcsak énhozzám, a többi néphez is. Mikor a romák áldást énekeltek neki, akkor is nagyon közel volt hozzájuk, megható élmény volt. És a nép nagyon tapsolt, örült. Amikor pedig már kifelé vonult a pápa, minden ajándékot elfogadott, amit felé nyújtottak, nem csak néhányakét. A Jezsuita Menekültszolgálat munkatársai készítettek egy olyan könyvet, amiben különböző rajzok voltak, s az én gyermekeim rajzai is benne vannak. Szép volt, hogy Istenről sokat hallhattam, és hogy személyesen találkozhattunk a Szentatyával.
Magdolna, milyen élmény volt az előkészületekben való részvétel?
Magdolna: Bár a Rózsák terén nem tudtam jelen lenni, de az előkészületekben való részvétel is nagy örömöt jelentett nekem, beszervezni a családokat, látni az ő örömüket, izgatottságukat, hogy részt vehetnek ezen az eseményen, kapnak ajándékpólót, ami ehhez az emlékhez fog kötődni. Online tudtam bekapcsolódni a Szentatya egy-egy beszédébe, és nagyon megmaradt bennem, amikor a kenyérszaporítás történetét mesélte el egy másfajta szemszögből, ugyanis arról a fiatalemberről beszélt, aki odaadta a néhány kenyerét és halát.
A pápa hangsúlyozta, hogy mindannyian tudunk adni abból, amink van, és hogy abban van igazán jelen Isten.
Sokszor nem tudjuk, hogy mit adhatunk, de tényleg mindannyiunknak van miből. Ahogy most Margitot hallgattam, olyan szépen beszél, olyan jól fejezi ki magát. Bár még annyira nem ismerem őt, biztos vagyok benne, hogy akivel beszélget, annak is jó élmény lehet.
Margit, van valami olyan mozzanat, amit magával tud vinni a hétköznapjaiba, amit szeretne megvalósítani az életében?
Margit: Ahogy mondta az előbb Magdolna is, nem csak kapni öröm, adni is. Pénzt, értékes ajándékot nem tudok adni senkinek, de szeretet, normális beszédet, odafigyelést igen. Engem nem édesanyám, hanem egy magyar nő nevelt, ő is református volt. Mindig arra tanított, hogy ha valaki szeretet ad nekem, normális beszéddel szól hozzám, akkor ne nézzem, hogy milyen az az ember, szegény-e vagy sem, hanem ugyanazt adjam vissza. A konfliktusoktól pedig, ha tudok, maradjak távol, csak akkor menjek bele, ha muszáj. Nincs olyan lehetőségünk itt, mint Kárpátalján volt, nehéz helyzetben vagyunk. Otthon könnyebb volt, volt, aki vigyázott a két gyerekemre, míg én a dolgaimat intéztem, dolgoztam. De abban reménykedem, hogy jó lesz itt az életünk, hogy a két gyerekemből normális felnőtt válhat, hogy én is tudom a jót adni nekik.
hirdetés
