„Éljetek bátran a bűnbánat szentségével, mert az Isten elmegy felétek, hogy találkozzon veletek, és Ő irgalmazni akar” – fogalmazott a 777 imaestjén Horváth Zoltán terézvárosi plébános, aki a pápalátogatás liturgikus felelőse volt. Az atya az esszenciáját nyújtotta mindannak, amit a pápával való személyes találkozásakor átélt.
„A repülőn a pápa köszönteni akarta az első sorból egy mikrofonnal a járaton ülőket, de a mikrofon elromlott, hiába ütögette, nem szólt. Majd fölállt, körbement és mindenkivel kezet fogott, így Martí Zolival, a 777 főszerkesztőjével is – hogy ő hogyan válaszolt, ezt majd megkérdezzük tőle.
A Szentatyára jellemző ez a spontaneitás: azonnal fölismer egy-egy helyzetet, és máris reagál – természetesen a testőreinek a legnagyobb problémát okozva ezzel, mert ott jelenik meg és akkor, amikor nem számítanak rá. Ugyanakkor az én aggódásom vagy izgalmam pont azért volt, mert ezt én is bírom, de úgy láttam – mert előtte számtalan videót végignéztem, hogy hogy néz ki egy pápai liturgia – hogy mindig valahogy nagyon morcos, komoly, mi lesz velem? Az ember ilyenkor megfagy, hogy hogy lesz ez? És valami olyat éreztem meg… Nem tudom, hogy így van-e, mert nem kérdeztem meg tőle, de azt hiszem, hogy amikor a liturgia elkezdődik,
amikor Istennel beszélünk, amikor megjelenik igéjében, testében és vérében köztünk Krisztus, ez egy olyan csoda, amit ő komolyan vesz.
Szemléli és vele éli mindezt.
Fotó: Bodnár Patrícia
Majd aztán vége van a szentmisének, akkor újra mosolyog és integet, jön-megy, beszélget, kezet fog, de amikor az Úrral van, akkor teljesen Vele van. Nem arra figyel, hogy odahozták-e azt a liturgikus eszközt, amire éppen szükség van. Nem arra figyel, hogy most hogyan olvasott a felolvasó, hogy szépen-e vagy hadart, hanem csak a lényegre, az Úr Jézusra. Ezt éreztem meg, és mindjárt meg is nyugodtam, mert a pápa nem fog odafigyelni, ha lesz a liturgiában valami hiba. Mert hát ő nem azt figyeli, hanem az Úr Jézust és az Úr Jézusban nincs hiba.
II. János Pál pápa szintén volt ebben a bazilikában, akkor is itt lehettem, aztán pedig a Hősök terei szentmisének szintén a liturgikus felelőse voltam. II. János Pál a szentmise közben is mosolygott és tekintett kifelé, fantasztikusan képes volt kontaktust teremteni egy egész tömeggel, ez nem egy könnyű dolog. Ferenc pápa esetében ez akkor történik, amikor találkozóra kerül sor. Ez az ifjúsági találkozó volt számomra, ahol átélhettem a színpad alatt azt, hogy hogyan kommunikál a tömeggel. Na, de hogy kerültem a színpad alá? Hát úgy, hogy Farkas Ferenc atyával, aki terézvárosi káplán, munkatársam és óriási segítség volt számomra a pápalátogatás előkészítésében, lebonyolításában, szépen leültünk a színpadon, majd megjelent két testőr és közölte, hogy át kell adni a helyünket. Fordítva történt, mint az evangéliumban, de mindenesetre értettük és már lent is voltunk. Lent pedig beszélgetett két technikus. A pápának az a kis matchboxa megállt az egyik helyen, pontosabban visszatolatott oda, ahol tolókocsis fiatalok ültek. De már fölvitték a színpadra a botját, mert az majd ott fog kelleni. Mutatta, hogy „botot kérek”. Majd a színpadról ismét lehozták a botot, mert ki akart szállni és oda akart menni a tolókocsisokhoz. Amikor odament, akkor megszólal az egyik ilyen technikus. Azt mondja a másiknak: „Ez már megint a bénákhoz megy csak oda.” Erre megszólal a másik technikus: „Aki oda tud menni hozzá, azt szeretettel fogadja, aki meg nem tud odamenni hozzá, ahhoz meg ő megy.” Óriási csönd lett ott a színpad alatt.
Tehát egész biztos, hogy az ő személyisége olyan, amelyik megragadja az embert, és valamit kivált az emberből: bosszankodást, vagy éppen mély megértést és megérzést.
Ferenc pápával nem lehet közömbösnek maradni, és ez nagyon jól van így.
A harmadik, ami eszembe jut, hogy az ifjúsági találkozón így mutogatott a fejére. Kiderült, hogy azt jelenti a mozdulat, hogy véssétek az eszetekbe, és megkérte a tolmácsot, aki újra és újra leült, hogy menjen már megint oda a mikrofonhoz, és mondja el, amit kér a pápa, hogy mindenki ismételje el, Isten mindig megbocsájt. „Ezt véssétek az eszetekbe, hogy Isten mindig megbocsájt!”
Fotó: Bodnár Patrícia
Az irgalom a szeretetnek a legnagyobb ajándéka. S mikor ott ismételgettük színpad alól, hogy Isten mindig megbocsájt, rájöttem,
én csak akkor vagyok méltó az Istenhez, ha én is tudok mindig és újra megbocsájtani.
Volt egy édesanya, akit a férje két gyermekkel otthagyott egy másik hölgy kedvéért, akibe beleszeretett. Ez az édesanya soha, egyetlen szóval nem mondott a gyerekeinek rosszat az édesapjukról. Óriási dolog. Pedig őt a legnagyobb szeretetében és a legmélyebb érzelmében sértették meg. S a gyerekek felnőttek, majd pedig egyszer csak csöngetnek, ennél az asszonynál – már egyedül élt, addigra a gyerekek már nem voltak otthon – a szomszéd volt. „Te, nem lehet, hogy a férjedet láttam a bolt előtt ott a padon feküdni?” Lement a bolt elé, és a férje volt az. Amikor már nem tudott mit nyújtani anyagilag, meg sehogyan másként annak a másik hölgynek, akkor az a férfit kirakta, aki azóta a padon aludt. S a volt feleség, akit megsértettek, akinek fájdalmat okoztak, aki nem kapott gyerektartást, hiába ítélte meg újra és újra a bíróság, egyedül nevelte fel a két lányát, fölsegítette a volt férjét, hazavitte Miután beteg lett, éveken keresztül ápolta, majd tisztességgel eltemette. A férj minden este kezet csókolt a volt feleségének, és megköszönte. Azt hiszem, hogy ez az asszony értette, hogy a pápa miről beszél, belevéste az agyába, de főleg a szívébe, hogy az Isten mindig irgalmaz.
Éljetek a bűnbánat szentségével bátran, mert az Isten elmegy felétek, hogy találkozzon veletek, és Ő irgalmazni akar.”
hirdetés
