„Életünket az Istentől kapott talentumok határozzák meg, ezzel tudjuk valóban megszólítani embertársainkat” – mondta a Liszt Ferenc-díjas Pál István Szalonna a Református vagyok első adásában. A kárpátaljai születésű népzenész büszkén mesélt Gundel Takács Gábornak szüleiről, életútjáról, valamint arról, mit érez egy viski ember, amikor megpillantja a református templomot. A beszélgetésben szóba került az orosz-ukrán háború is, és természetesen a kárpátaljai magyarok sorsa is.
Pál István Szalonna a zenét már egészen kiskorától szívta magába a szüleitől, akik a Kodály-módszer kárpátaljai meghonosításán dolgoztak, például Visken. Ide született 1980-ban, de az iskolás évek egy részét már Magyarországon töltötte. A tiszapéterfalvi zeneiskolából kis kitérővel a Debreceni Református Kollégiumba vezetett az útja, majd felvették a Magyar Állami Népi Együttes zenekarába, amelynek jelenleg is művészeti igazgatója. Tehetségét – azt mondja – Istentől kapta, és arra használja, hogy minél több emberrel megismertesse a magyar népzenét.
Kárpátalja neked a szülőfölded, a családod, a gyökereid, az otthonod – most egy olyan országban, amelyik háborúban áll. Hogyan éled meg most, hogy kárpátaljai vagy?
Nagyon furcsa helyzet, olyan, mintha valamidet elveszítetted volna, mintha valamelyik szerved nem működne. 2021 karácsonyakor voltunk otthon utoljára, azóta eljöttünk, és semmi. Mi korábban csináltunk egy mesterképzést, kétszáz gyereknek, és emiatt havonta járunk haza. Visken ott van a szülőház, Péterfalván ott van a ház, ahol utána éldegéltünk, és egyszerűen nem mehetünk haza. Nem ismertük eddig ezt az érzést. Ugye a délvidéki, vajdasági barátainktól hallottuk annak idején ezt, hogy átjöttek és nem mehettek haza, de akkor még olyan távolinak tűnt ez az egész.
Ünnepekkor, amikor a családdal lennénk, tényleg mindig egy késszúrás, hogy nem tölthetjük velük az időt. A kárpátaljai ember azon szocializálódott, hogy mindent kibírjon az elmúlt sok esztendőben, és tényleg ki is bírt már mindenféle nehézséget, de most már azt látom, hogy kezd roppanni. Azt látom, hogy kezdik eladni a házakat, kezdenek átjönni a feleségek, az anyukák, nagymamák. Ne legyen így, de
ha ez sokáig tart még, akkor a kárpátaljai magyarság szerintem szertefoszlik.
Nyilván mindenünkkel azon vagyunk, hogy ez ne történjen meg, és amivel tudunk, mi is segítünk, de az emberek az utolsókat rúgják.
Nem tudtok, vagy nem mertek hazamenni?
A szüleim járnak haza. Ők a táncegyüttesekhez vagy akár a főiskolára is hazamehetnek, mert ők már idősebbek. De mi 18 és 60 év között vagyunk, és elvinnének katonának. Ki tudja, hogy most mit találnak ki éppen a határon. Tehát tényleg nem könnyű.
Azért is drámai, amit mondasz, mert ha esetleg tényleg kiürül Kárpátalja, akkor nem tudnátok visszatérni a gyökerekhez, ami pedig óriási jelentőséggel bír.
Az az érzet, amikor például mi viskiek befordulunk a sajáni útra, és meglátjuk a református templomot, akkor hazaértünk. Ez tényleg mindegyikünkben ott van. Ott vannak a sajáni hegyek vagy a Kárpátok, a Tisza partja – és most mindezt nem látjuk. Ha bárki ne adj’ Isten a rokonságban meghal, még temetni se tudunk hazamenni. Ez hihetetlen fájó. Nyilván abban bízunk, hogy egy idő után két keresztény ország politikusai, vallási vezetői le tudnak ülni egy asztalhoz, és azt mondják, hogy ne haljanak már meg emberek. Napról napra egyre több emberélet fogy, és itt ez a legfájóbb az egészben.
Mennyire mélyek ezek a gyökerek? Neked a szüleid, nagyszüleid is kárpátaljaiak?
Mindenki kárpátaljai. Én Visken születtem, és a viski ember mindig nagyon büszkén tartja azt, hogy viski, de szerintem mindenki a saját településével így van. Nekünk ténylegesen annyira Visk minden, de egyébként a szüleim átköltöztek Péterfalvára ’86-ban vezetni egy együttest. Mondják a Péterfalviak, hogy „te a tévében beszélsz, meg újságban, és mindig csak Visket emlegeted, Péterfalvát miért nem?” Nagyon szeretem Péterfalvát is, de az, ahol felnőttél, az, ahol nagymamád krumpligombócának az íze, az illata a mai napig az orrodban van, ahol gombát szedtél az erdőben, ezeket nem tudod mással pótolni, ez a legerősebb kötődés.
Korábban a szüleim, nagyszüleim földművesek voltak. És ők nagyon büszkék voltak erre, hogy nem parasztemberek, hanem földművesek. Mindenük a föld volt. És mikor apu zenész akart lenni, akkor mondta nagyapám: „Fiam, a legszebb csikót megveszem neked, csak ne legyél muzsikus!” Megszokták a nagyszüleim, hogy muzsikusnak csak a cigányok állnak. Nem volt még zeneiskola, meg ilyesmi. Egyébként pedig nagy tiszteletben álltak a faluban a cigány muzsikusok, hiszen minden rendezvényen a születéstől a temetésig ők zenéltek. Úgyhogy nem volt ezzel gond, de hát azért azt akarták, hogy a földdel foglalkozzunk, és akkor apám meg zenész lett.
Elment Kijevbe a Zeneakadémiára, utána bekerült a kijevi Operaházba karmesternek. Csak egy idő után szóltak, hogy lehet karmester, csak legyen kedves belépni a Kommunista Pártba. Akkor mondta, hogy ezt nem, és így a kijevi Operaház után visszajött Viskre, ahol a zeneiskolában kezdett el tanítani. Onnantól kezdve elkezdték tanítani édesanyámmal együtt a Kodály-módszert, és elindult Kárpátalján ez a magyar népzenei, klasszikus zenei nevelés. Amit ők csinálnak, annak van mondanivalója.
A szüleimtől láttam, hogy mit jelent valóban nagybetűs Pedagógusnak lenni,
nevelni a gyerekeket és zenét oktatni nekik.
De téged nem neveltek feltétlenül muzsikusnak. Ha jól tudom, volt több opció, hogy mi leszel.
Eredetileg én focista akartam lenni, aztán református lelkész. Utóbbi onnan származik, hogy apunak igazából egész életében két nagy vágya volt. Az egyik az, hogy prímás legyen, a másik, hogy református pap. Ugye református pap nem lehetett abban az időben, mert a szovjet világban tiltották a vallást, tehát erre esélye nem volt.
A kommunizmus váltása után lettek Kárpátalján lelkészek, akik igazából gyorstalpalón kaptak reverendát, aztán utána tudtak menni tanulni, mivel nem volt lelkész, és újra kellett indítani az egész egyházat. De ez volt az egyik, a másik pedig ugye a prímásság, viszont keresztapám volt a zenekarban a prímás, tehát az sem lehetett. Akkor azt mondta, hogy két úton megpróbál elindítani: az egyik az, hogy hegedűsként legyek prímás, a másik pedig az, hogy az egyházi iskolák révén hátha református pap leszek.
Miért pont hegedűt adtak a kezedbe gyerekként, vagy te nyúltál a hegedűhöz?
Szerintem én lehettem, 5-6 éves korom körül. Ez abból fakadhatott nálam, hogy akkor prímás akartam lenni. A prímássághoz kell egyfajta személyiség is. Ki kell állni a zenekar elé és vezetni kell embereket. Nekik bízni kell benned, és neked is bíznod kell bennük. Tehát
egy nagyon-nagyon erős bizalomjáték, hogy vezetője legyél egy zenekarnak,
és ez tényleg mindenre értendő.
Én mindig azt hittem, hogy ez a Szalonna pont egy népművészhez illő, olyan jó kis magyaros becenév, de ha jól tudom, igazából nem feltétlenül a népzenéhez kötődik, hanem inkább a futballhoz.
Vegyes, mert az első népzenei táborunk volt, amikor voltam ’92-ben Sarudon, ott fociztunk, szalonnát sütöttek a pálya mellett, én meg mindig kiszaladtam, egy darab szalonnát levágtam, bekaptam, és mentem vissza focizni. És akkor ott kérdezték, hogy mit csinálsz? Mondom, ti nem érzitek? Hát hogy lehet így focizni, hogy itt a szalonna? És akkor így egyszerűen az egyik cimborám rám ragasztotta ezt a becenevet.
Amikor Károly hercegnek még a 60. születésnapján meg voltunk hívva, hogy zenéljünk, akkor meg volt nekünk is terítve, és ültetőkártyák voltak kitéve. Az enyémre rá volt írva ilyen kis királyi címerrel, hogy Mr. Bacon. Úgy röhögtünk rajta. Hát ezt is megélhettem.
Azért az elég determináns, hogy te már 19 évesen bekerültél az Állami Népi Együttesbe. Hogy kerültél be ennyire fiatalon?
Ez úgy történt, hogy befejeztem a gimit, elsős lettem a főiskolán, és az a zenekar, akiktől én népzenét tanultam meg, akikkel már játszottam, a Galga zenekar, ők lettek a Magyar Állami Népi Együttes zenekara. Jártam az előadásokra, és el voltam ámulva. Valamikor a ’80-as évek végén, vagy a ’90-es elején láttam az Állami Népi Együttest nálunk Visken fellépni, és az ilyen csodaszámba ment, hogy Kárpátaljára jöttek, gyönyörűen táncoltak. Bementem, és akkor mondta a prímás, hogy ha van kedved, állj be a zenekari számba. Nagyon boldog voltam.
Bementél és mondtad, hogy tudsz hegedülni? Vagy ez hogy volt?
Bementem az együttes igazgatójához, és mondtam neki, hogy én szeretnék a Magyar Állami Népi Együttesben játszani. Csak nézett rám, azt mondja, hát ez nagyon jó dolog, hogy szeretne itt játszani, de itt hosszú sorok állnak, sokan szeretnének bekerülni, nem lehet csak úgy besétálni. Mondtam, nézze, én egyetemista vagyok, én egy évig játszom ingyen és bérmentve, és egy év után döntsék el, hogy kellek vagy nem. És ez így is volt, végig játszottam, minden próbán, minden előadáson ott voltam, és egy év múlva jött egy japán turné, és akkor azt mondták, hogy na, akkor ezt egyedül csinálod meg mint hegedűs, és hogyha úgy van, akkor felveszünk utána.
Tisztességesen megcsináltam, és hazajöttem, és akkor azt mondták, hogy jó, szeretettel várnak, és onnantól kezdve már minden voltam a Magyar Állami Népi Együttesben, karhegedűs, szólamvezető, prímás, zenekarvezető, művészeti igazgató, és most főigazgató-helyettes. Most már 25 éve ott vagyok.
Rengeteg hit és szenvedély van abban, ahogy beszélsz erről a világról. És ugye a hitről már beszéltünk, hogy erősen református kötődésű vagy, sőt az is fölvetődött, hogy lelkész legyél. Most hogy van benne az életedben a hited, miből táplálkozik?
Egyrészt a hitem odafentről táplálkozik, ez ténylegesen így van. Amikor kérdezik, hogy templomba járó vagyok-e, azt mondom, igen, templomba járó vagyok, csak én akkor szórakoztatom az embereket a muzsikámmal, amikor te pont, lehet, hogy templomba indultál, mert nekünk a hétvége a muzsikálás. Mi mindig megyünk. Persze amikor nem játszunk, akkor a családdal mi is elmegyünk templomba, de én azt láttam a szüleimen is, akik szintén istenhívő emberek, hogy az életünk, ahogy éljük, és az, ahogyan a talentumokkal élünk, ez határozza meg a hitünket. Fontos, hogy valóban
a hitéleted a földön járjon és az égbe kapaszkodjon,
mert ezzel tudsz példát mutatni, ezzel tudsz megszólítani embereket. Amit teszel, ahogy emberekkel viselkedsz, ahogy magadban próbálod ezt az egészet rendbe tenni, az otthoni háborús helyzettől a tanításig, ezek azok, amik valóban hívő emberré teszik azt, akinek én is gondolom magam.
A teljes adást itt megnézheted:
hirdetés
