Szeretném megosztani tapasztalatomat a pápalátogatással kapcsolatban, ugyanis bennem egy hatalmas fal tört át a vasárnapi mise után.
Bevallom, néhány éve megromlott a kapcsolatom a katolikus egyházzal, bár pontosítva talán inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy falat húztam magam elé néhány tanítás miatt. Távolságtartásom miatt nem sűrűn vettem részt katolikus eseményeken. Azelőtt szenvedélyesen és kissé haragosan hirdettem katolikus ismerőseimnek, hogy ne zárják be Istent egyetlen felekezetbe, miközben észre sem vettem, hogy én pedig kizártam őt innen, és nem engedtem meg magamnak, hogy észrevegyem a jelenlétét ezeken az eseményeken.
Isten az elmúlt egy évben erőteljesen elkezdte ledönteni merev falaimat és kitágítani szűk határaimat, mondván: „Nekem a szív számít, nem a felekezet. A szívüket nézd.”
A pápalátogatás hírére eleinte nem buzdultam fel túlságosan, de péntek estére valami áttört bennem. Rájöttem, hogy nagyon szeretném látni Ferenc pápát. Tény és való, hogy mindig is szimpatikusnak tartottam – ha lehet ilyet mondani -, de ezen az estén szíven ütött, hogy valójában milyen kegyelmes, szeretetteljes pápája van ezekben az időkben a katolikus egyháznak! Kiváltság lenne őt személyesen is látni.
Felbuzdítottam a családomat is, hogy menjünk el vasárnap a misére. Pedig én nem bírok korán kelni! Mégis annyira lelkes voltam, hogy 4 órakor – magamtól – keltem ki az ágyból. 5-kor már a metrón voltunk, és Istennek hála még a beléptetésnél sem kellett sokat várnunk, sőt, könnyen elfoglalhattuk helyünket a Kossuth téren felállított székeken, ahonnan tökéletesen láttuk az oltárt.
Én sosem érzem jól magam tömegben, és azt is bevallom, mindig bekerít a félelem hasonló eseményeken a rosszullét miatt. Nem tudok sokáig egy helyben ülni, hamar megfájdul a gerincem, fájni kezd a fejem. De ez az alkalom mindent felülírt. Egyáltalán nem voltam fáradt, nem fájt 5 órán keresztül egy helyben ülni, nem fájt a fejem és egy olyan béke kerített hatalmába, amit talán még soha nem éreztem azelőtt. Amikor pedig megláttuk közeledni a pápamobilt, felugrottam a székre, és úgy integettem Ferenc pápának, mint egy 5 éves kisgyerek! Talán nem hazudok, ha azt mondom, hogy 5 éves korom óta nem mertem ennyire önfeledt, vidám gyermek lenni mások előtt. És olyan jó volt látni, hogy a körülöttem lévők szintén ilyen gyermekien, vidáman integetnek.
De ami számomra a legértékesebb: valóságosan áttört az ítélkezés felirattal elátott falam.
Valóságosan megtapasztaltam Isten jelenlétét ott, ahonnan azelőtt kizártam Őt.
Isten nem fér be egy dobozba, ahogyan százba sem. De az, hogy nem fér bele, nem zárja ki, hogy ne lenne jelen bennük. Azt hiszem elkezdtem megtapasztalni és megélni, hogy mit jelent Isten mindent átölelő jelenléte.
Köszönöm Istennek és Ferenc pápának ezt a falakat átütő, mindent felülíró kegyelmet.
Dudás Ágnes
Vendégszerzőnk nem akármilyen fotót készített vasárnap:
hirdetés
