Szívhez szóló. Nosztalgikus. Maradandó. Különleges. Ilyen jelzők jutnak először eszembe a Volt egyszer egy nyár című filmről, amely egy régi nyaraláson keresztül mutat be egy mély apa-lánya kapcsolatot. Ha a tucatfilmek után vágysz valamire, ami megmozgat vagy elgondolkodtat, akkor mindenképp jó választás.
Régebben tartottam a művészmozik kínálatától, mondván, hogy ott biztos nagyon elvont és érthetetlen filmek mennek. Aztán rájöttem, hogy sokszor egy-egy értékes alkotást, amely tényleg izgalmas és jó, nem adják a nagy multiplexek, csak a kisebb artmozik. Így kötöttem ki az icipici, meghitt Tabán moziban és néztem meg a Volt egyszer egy nyár című filmet – ami azóta is élénken él bennem.
A film története nagyon egyszerű: a harmincas éveiben járó Sophie felidéz magában egy régi nyaralást, amikor kilencéves korában apja, Calum elvitte Törökország partjaira. A nő emlékeiben járunk mi magunk is, újraéljük, mi történt velük akkor ott, hogyan töltötték közös napjaikat, hamarosan pedig megértjük, hogy valójában mi is az oka annak, hogy Sophie újraéli ezt az időszakot. Valójában ennél sokkal többet nem is nagyon lehetne mondani a cselekményről, ugyanis nem ez a lényeg benne,
sokkal inkább a hangulat, az érzelmek, a kapcsolódás apa és lánya között.
Fotó: Port.hu
Lehet, hogy ez elsőre furcsán hangzik, mert hozzászoktattak minket a nagy kaliberű, sok pénzből készülő, látványos, akciódús filmekhez. De valljuk be, azok közül sok csak addig érdekes, amíg nézzük, a film után egy nappal pedig már eszünkbe sem jut. Na a Volt egyszer egy nyár nem ilyen. Lassabb, halkabb, közelebb hozza a karaktereket, szinte megvárja, amíg mi is odaérünk a két főszereplő mellé lélekben és hangulatban. Ahogy a Fidelio kritikájában is olvassuk: a film egyik legközpontibb eleme a nosztalgia. „A Volt egyszer egy nyár ereje abban az ellentmondásosságban rejlik, amit bárki érezhet nosztalgiázás közben: hogy tudniillik hiába idézünk fel egy alapvetően boldog emléket, az a tudat, hogy ezek az örömteli pillanatok már odalettek az időben, és csak a fejünkben léteznek, végső soron mégis elszomorít bennünket. Melankólia és idill egy időben, talán ez a nosztalgia, és szemmel láthatóan tudja ezt a rendező, Charlotte Wells is.”
Az, hogy szinte az egész film visszaemlékezés, sok ponton feltűnik: egyértelműen a kislány szemszögéből látjuk az eseményeket, néha nem is a teljes látvány tárul elénk, csak a benne megmaradt szögek, hangok, beszélgetésfoszlányok. Ami különösen közel tudja hozni a szívünkhöz az alkotást, az a régi VHS kazetták felvételei – kiben ne hozná fel a saját családi videóinak emlékeit? Ezen kívül is nagyon izgalmas megoldásokat hoz a film, például a régi jelenetek mellett időnként bevillannak egy táncos buli képei, és fokozatosan áll össze a nézőben, hogy mit jelent mindez. Annyira szeretem, amikor egy rendező nem szájbarágósan akarja átadni a tanulságot, hanem csak finoman sejtet, szabadságot hagyva, hogy mi egészítsük ki magunkban a történetet – nyilván ki-ki a maga emlékeiből, érzéseiből kiindulva.
Fotó: Port.hu
Mivel a sztorinak inkább csak kontextusát adja a nyaralás, és sokkal élesebb a szülő-gyerek kapcsolat, igazából bárhol játszódhatna. A kapcsolat pedig teljesen eleven és reális, például abban, hogy néha igenis van csend, amikor csak egymás mellett ülünk beszélgetés nélkül, néha félreértjük vagy megbántjuk egymást, néha nem akarjuk meghallani, amit a másik kérdez. De mindezt áthatja a mély kötődés és szeretet, az a fajta, amelyet tényleg csak egy családtagunkkal élhetünk meg.
Neked milyen volt a kapcsolatod az édesapáddal? És milyen most? Mi az, ami nehéz volt? Mi a legélénkebb emléked vele? Hogyan fejeztétek ki egymásnak a szeretetet? – ilyen kérdések biztosan felmerülnek majd benned, miközben a filmet nézed. De talán az is, hogy milyen a mennyei Atyával való kapcsolatod, ismered-e már az Ő apai oldalát, ahogy nem egyszer bemutatkozik a Bibliában is. Mégiscsak Ő a nagybetűs APA az életünkben, és nem mindegy, összemossuk-e a földi apukánkkal kapcsolatos érzéseinkkel – mert ez bizony torzíthatja a Róla alkotott képet.
A Volt egyszer egy nyár tényleg nyomot hagy, bátran ajánlom, hogy nézzétek meg
– akár egyedül, akár a szüleitekkel, akár bárki mással. Az apukát alakító Paul Mescalt – akit a legtöbben a Normális emberek című sorozatból ismerünk – Oscar-díjra is jelölték alakításáért a Legjobb férfi főszereplő kategóriában, a film a tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon pedig számos díjat elnyert.
hirdetés
